Évtizedek óta vitatkoznak azon az érintett szakemberek – neurológusok, pszichiáterek, pszichológusok –, hogy az úgynevezett testen kívüli élmények, a már elhunyt rokonokkal történő találkozások, illetve a fény az alagút végén mivel magyarázható. Egyszerűen csak az emberi agy trükkje, vagy valóban egy röpke kóstoló a túlvilági létből? A Salon.com terjedelmes cikket szentelt a témának, rámutatva azokra a fontosabb kutatásokra, tudományos publikációkra, amelyek a halálközeli élményekkel, megtapasztalásokkal, beszámolókkal foglalkoztak. Ebből szemezgettünk.

Az egyik, talán legnagyobb visszhangot kapott "élménybeszámoló" Pam Reynolds az atlantai énekeshez, dalszerzőhöz köthető. A cikk is részletesen felidézi az 1991-ben történt eseményeket. Az egész azzal kezdődött, hogy miután az énekesnél beszédzavar, erős szédülés jelentkezett, megállapították, hogy az agytörzshöz közel egy igen veszélyes artéria aneurizma (az aorta falának kiboltosulása) található, és ez okozza a tüneteket. Orvosai döntöttek, ha nem műtik meg, Reynolds meghal. Így egy akkor még üttörő bevatkozásnak számító műtét – amely Robert Spetzler idegsebész nevéhez fűződik – mellett döntöttek, amely alatt rövid időre leállítják a páciens szívét – hypothermiás szívmegállásként is emlegették. Az eljárás lényege, hogy annyira alacsony hőmérsékletre hűtik a testet, hogy egy pillanatig lényegében halottnak számít az illető. Lecsapolva a vérét, és így megszüntetve az életveszélyes állapotot, lassan visszahozzák a normális szintre, mielőtt visszafordíthatatlan károsodást szenvedne.

A műtétnek azért lett ekkora szerpe szakmai berkekben is, mert pontosan dokumentálták minden mozzanatát, így könnyen össze lehetett vetni a leírtakat azzal, amiről később Reynolds beszámolt, pontosabban a halálközeli élményeiről.

Klinikai halál, amiről újságok cikkeztek

Miután Reynolds már nem volt tudatánál, az orvosok megkezdhették munkájukat, EEG elektródákkal mérve az agy elektromos aktivitását. Hogy kiszűrjék a környezeti zajokat, fülhallgatót is kapott a beteg. Ennek ellenére a páciens mégis olyan hangokról, történésekről számolt be a műtét után, amit nem hallhatott. Elmesélte, hogy hallotta a borotva hangját, amivel előkészítették a koponyáján a műtéti területet, és "fültanúja" volt az orovosok közötti beszélgetésnek is. Az általa visszamondott párbeszédek tökéletesen megegyeztek a műtéti jegyzőkönyvben leírtakkal.

És miközben egy rövid időre leállt a szíve, a klinikai halál állapotába került. Elmondása szerint ezalatt "felülről" látta magát, amint fekszik a műtőasztalon, majd egy hosszú alagút végén megpillantotta a fényt. Látta elhunyt rokonait, ám a semmihez sem hasonlítható érzés hirtelen véget ért: "mintha egy jeges medencébe dobtak volna".

Mi jön az élet után?

A halálközeli élmény fogalma 1975-ben lett beszédtéma, amikor Raymond Moody amerikai pszichiáter előrukkolt rövid időn belül népszerűvé vált könyvével – Life after life –, amelyben több mint 100 esettanulmányt mutatott be. Olyan emberekkel, akik arról számoltak be, hogy a klinikai halál állapotában élénk szellemi életetet tapasztaltak. A beszámolók érdekessége, hogy sok a hasonlóság bennük. A könyvet persze rengetegen támadták, és ennek köszönhetően indultak el a tudomáynos vizsgálatok, amelyek a furcsa jelenségekre igyekeztek választ adni. Így az 1978-ban létrejött International Association for Near Death Studies (IANDS) nevű szervezet vágott bele elsőként, hogy egyfajta tudományos magyarázatot adjon a jelenségre. Elsősorban arra a kérdésre igyekeztek választ adni, hogy milyen kapcsolatuk van a halálközeli élményeknek a tudattal.



Megfigyelték ugyanis, hogy az elmesélt halálközeli élményeket általában szívmegállás, kóma okozta agykárosodás, mérgezés, fulladás váltotta ki. Azaz olyan helyzetek, amelyben a betegek azt érezhették, hogy meg fognak halni.

A cikk utal rá, hogy az Egyesült Államokban és Németországban is végeztek felméréseket, amelyek szerint a lakosság mintegy 4,2 százaléka már mesélt halálközeli élményekről. Ezekben azt is megfigyelték, hogy a legkülönfélébb hitű emberek – protestánsok, buddhisták vagy ateitásták –, függetlenül gazdasági státusztól, iskolai végzettségtől "egybecsengő" tapasztalatokróladtak hírt. Noha a részletkben voltak eltérések, sok volt a közös elem: állították, hogy elhagyták testüket, át tudtak hatolni ajtókon, sőt, mások gondolataiban is tudtak olvasni.

Megváltozik a személyiség?

Megint más tanulmányok, amelyek az USA-ban, Nyugat-Európában és Ausztráliában születtek, azt mutatták ki, hogy a halálközeli élmények hatására az emberek megváltoztak, és persze pozitív irányba. Egy nő például így nyilatkozott: "Teljesen megváltoztam a baleset után, azóta viccelődöm, mosolygok, barátkozom... azaz teljesen más vagyok, mint azelőtt."

Mindeközben a szkeptikusok is egyre hangosabban álltak ki véleményük mellett, azt hangoztatva leginkább, hogy semmiféle bizonyíték nincs ezekre a megtapasztalásokra. A személyes beszámolókat nem erősíti meg "független forrás", kénytelenek vagyunk arra hagytakozni, amiről az érintettek beszámolnak. Csak sokaknak ez kevés, elismerve ugyanakkor a már idézett Reynolds beszámolóját mint kivételt.

Maria és a szociális munkás esete

A külső forrás hiányának emlegetésekor szokták felhozni bizonyítékként egy Maria nevű hölgy esetét is, amit Kimberly Clark szociális munkás dokumentált az Egyesült Államokban. Maria szívrohamot élt át, ám miközben az orovosok újraélesztették, elmondása szerint testen kívüli élményben volt része. Látta felülről a testét, amit az orvosok igyekeztek visszahozni a klinikai halálból, majd elhagyva a kórtermet az épület körül lebegett. Ébredése után viszont jól emlékezett arra, hogy az egyik ablakpárkányon meglátott egy tornacipőt. Könyörgött az őt meglátogató Clarknak, hogy nézzen ennek utána, mert ő is tudni akarja, hogy valóban látta-e. A beteg leírása alapján a kórházi területen végül megtalálták az ominózus cipőt, amelyet Mara előtte semmiképpen nem láthatott.



Az eset azért is volt érdekes az orvosok számára, mert ezek szerint a beteg akkor is képes volt "átélni" ilyen élményeket, amikor a gépek szerint nem volt mérhető agyi aktivitása.

Vak emberek

A későbbiekben a kutatók rájöttek, az lenne az igazi "kézzelfogható" bizonyíték, ha vak emberek számolnának be ilyen élményekről. Mert ezt szerintük azt jelentené, hogy valóban történt valami a klinikai halál ideje alatt, ha egy vak ember is képes ezt elmesélni.

1994-ben Kenneth Ring és Sharon Cooper 31 vak embert vont be a vizsgálatba, akiknek már volt halálközeli, illetve testen kívüli élményük. A vizsgálati eredmények azt támasztották alá, hogy a vak alanyok is hasonló élméynekről számoltak be, mint a többiek. A vizsgálat eredményeit 1997-ben publikálta a kutatópáros, arról számolva be, hogy szerintük is létezik egy "másfajta érzékelés", amely független fizikai testünktől.


Az agyban keresendő

Ezek után igencsak illúziórombolónak hatott az a megközelítés, miszerint ezek a túlvilági megtapasztalások csupán az emberi agy "termékei". Olaf Blanke neurológus és kollégái 2002-ben a tekintélyes tudományos folyóiratban, a Nature-ben publikálták ezzel kapcsolatos eredményeiket. Egyetlen alanyuk volt, egy 43 éves, epilepsziás rohamoktól szenvedő nő. A kutatók elektródákat ültettek az alany jobb halantéklebenyébe, hogy információt szerezzenek arról, mely területen akakulnak ki a rohamok, ami akár műtéti úton befolyásolható. Vizsgálataik során meglepő eredményre jutottak. Amikor a már említett agyi területet ingerelték – ez szabályozza amúgy többek között a látást, az egyensúlyt – hasonló élménybeszámolót hallottak a pácienstől. "Fekszem az ágyban, látom magam felülről" vagy "lebegek a menyezet közelében". Az ebből született írás szintén nagy sajtóvisszhangot kapott, a Nature szerkesztői ki is jelentették, végre sikerült lokalizálni az agyban azt a területet, amely felelős a testen kívüli "megtapasztalásokért".

"Ez egy újabb csapás azoknak, akik azt hiszik, hogy az agyban elkülönül az elme és a lélek" – fogalmazott akkor Michael Shermer pszichológus, a tengerentúli Szkeptikus Társaság igazgatója, hozzátéve: "valójában mindenféle tapasztalat az agyból származik". Szintén ezt a vonalat erősítette egy 2004-ben publikált cikk, amelyben a szerzők azt ecsetelték újabb kutatási eredményeket bemutatva, miszerint a testen kívüliség érzése nem más, mint illúzió, amelyet elektromos stimulációval ki lehet váltani az agyban.

Egy brit pszichológus, Susan Blackmore "haldokló agyról" beszélt, mondván, ezekért a különös élményekért az oxigénhiány a felelős. Puszta hallucináció az alagút, ahogy a korábban elhunyt hozzátartozók látványa is.

Ráadásul a vadászgépek pilótái is ugyanezt a "fény alagútja" élményt élik át, miközben a nagy sebesség és a gravitációs erő többszöröse következtében kialakul a hipertenzív ájulás, amely sok esetben alagútszerű perifériás, vagy akár centrális csőlátást okoz. Ez az állapot akár nyolc másodpercig is eltarthat. Egy amerikai tanulmány szerint a szem nem megfelelő vér- és oxigénellátása is okozhatja ezt az élményt.


/hvg.hu/

http://rejtelyekszigete33.blogspot.com/