Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Van élet a halál után?

2011.05.03

Van élet a halál után?

2007. július 16.
Kevés olyan ember él a földön, aki nem fél a haláltól. Még a vallásos emberek is – akik hisznek a túlvilágban – tartanak az elmúlástól, attól, hogy el kell hagyniuk családjukat, barátaikat. Shakespeare-rel szólva a nem ismert tartománytól, ahonnan nem tért meg utazó.
 

Dr. Domján Lászlóval, az agykontroll hazai atyjával és Kunsági Andrea pszichológussal Dogossy Katalin beszélgetett.

Katalin: Szerezhet az ember még életében bizonyosságot a halál utáni létezésről?

László: Feltétlenül. A különböző reinkarnációs terápiákban, elsősorban a regressziós hipnózisokban sok ember megtapasztalja, hogy olyan tudásnak, nyelvnek, idegen földrajzi helyek, korok ismeretének van birtokában, amely tudás nem ebből az életéből való. És aki ezt egyszer átéli, nem kételkedik soha többé.

Andrea: Természetesen nem zárhatjuk ki, hogy a klinikai halál állapotában, reinkarnációs hipnózis vagy spirituális élmény hatására megpillantjuk magunkat más emberként vagy más korokban. Mindez sokféleképpen magyarázható: lehet a megpillantott előző élet realitás, de elképzelhető az is, hogy bizonyos gondjaink elől menekülünk. Azért látjuk például áldozatként magunkat egy előző életbeli szerepben, hogy ezzel magyarázzuk meg mondjuk egy párkapcsolati konfliktusunkban azt, hogy miért bántjuk a másikat. Vagy egy komoly magánéleti válságunkból csak ezzel a kivetítéssel, problémaáthárítással tudunk kikeveredni, arra használjuk, amire nincs más eszközünk. Nem állítom, hogy ez biztosan így van, de lehet így is.

Kati: Léteznek ezen a területen tudományos kutatások?

László: Kutatások tucatjai foglalkoztak a kérdéssel. Joel Whitton, a Torontói Egyetem pszichiátriaprofesszora, a svéd John Björkhem és az angol Alexander Cannon munkásságuk során reinkarnációs hipnózissal óriási mennyiségű, előző élettel kapcsolatos anyagot hoztak fel a mélyből. Stevenson több mint kétezer gyerek esetét vitte számítógépre, majd kijelentette, ma már egy racionális ember is hihet a reinkarnációban. Egy másik kaliforniai klinikai pszichológus néhány éve elhatározta, hogy bebizonyítja vagy megcáfolja a reinkarnáció teóriáját. Kutatásait hipnotizált alanyok százainak statisztikáira alapozta, akiknek előző életei – mostani nemüktől függetlenül – 50,6 százalékban férfi, 49,4 százalékban női életek voltak, egészen Krisztus előtt 2000-ig visszamenően. Habár az alanyok főként fehér, középosztálybeli amerikaiak voltak, inkarnációik pontosan tükrözték a történeti világban fennálló faji, társadalmi és népességi megoszlást. Mi több, a ruházatról, lábbelikről és konyhai edényekről szóló beszámolóik minden században egyeztek a történelmi tényekkel.

Andrea: Olvastam én is néhány hasonló beszámolót, és engem is elgondolkoztatott. Azt hiszem azonban, hogy mindez ugyan vizsgálható tudományos eszközökkel, de sokkal inkább a hit világába tartozik. Tőlem egyébként nem áll távol az újjászületésekbe vetett hit. Tulajdonképpen minden körülöttünk zajló dolog, a négy évszak, az öröklődés ténye, a korszakok ismétlődő váltakozása valahol azt bizonyítják, hogy nem egyetlen életet kaptunk csupán. Könnyebben el tudom fogadni a reinkarnációt, mint azt, hogy a világból halálunkkal eltűnünk örökre.

Katalin: Van esetleg saját élményük az előző életeikről?

László: Én sokáig nem hittem az újjászületésben. 1990-ben részt vettem egy mentális módszer bemutatásán, ahol párokban dolgoztunk. Az volt a feladat, hogy emlékezzünk vissza egy kellemetlen élményünkre. Ez egy úgynevezett hipnózis indikációs módszer, amelynek során módosult tudatállapotban fel kellett idézni életünk egy kellemetlen eseményét, lehetőleg valamennyi érzékszervünk, látásunk, hallásunk, szaglásunk, tapintásunk akkori emlékeinek átélésével. Amikor én kerültem sorra, egy idő után azt éreztem, hogy megfájdul a bal lábam. Partnerem, egy rendkívül okos filozófus, azt kérte, menj vissza oda, ahol utoljára hasonló fájdalmat éreztél. Én akkor, mintha egy filmet vagy álmot látnék, láttam egy férfit két porkoláb között, a nyirkos, hideg és sötét odúban, összezúzott lábbal egy börtöncella padlóján feküdni. És tudtam, hogy a férfi én vagyok. Aztán egyre magasabbról láttam magam, láttam a férfit meghalni. És tudtam, hogy meghalok, de ebben nem volt semmi rossz. Akkor azt az utasítást kaptam a páromtól, hogy menjek vissza, távolabb az időben. S én láttam magamat szerzetesként Franciaországban. Aztán öt évvel később, az egyik agykontrolltanfolyamon, mely ezzel a témával ugyan nem foglalkozik, csupán az ellazulásra, életünk problémáinak hatékonyabb megoldására tanít, odajött hozzám egy hölgy. Azt mondta, ne haragudjak, de valami furcsát fog mondani. Elmesélte, hogy hipnózisban a régmúltban, francia apácaként látta magát, aki mindig ugyanahhoz a szerzeteshez járt gyónni. Ekkor belenyilallt a felismerés: Te jó ég! Hisz ez a szerzetes most a Domján Laci! Belátom, hogy ez olyanok számára, akik nem tapasztaltak hasonlót, hihetetlen.

Andrea: Soha nem mertem időutazáson részt venni, hiába ajánlották, hogy talán segíthetne megérteni vagy elfogadni néhány jelenlegi gondomat. Nem mertem vállalkozni rá, mert láttam néhány embert ilyen utazások után furcsán gondolkodni. Bár lehet, hogy ők korábban is különös gondolatok rabjai voltak, és ehhez kaptak még ötleteket a reinkarnációs utazásokon. Elképzelhető, hogy egy ilyen tapasztalat bizonyos élethelyzetekben segít a gondok megoldásában, de nem vagyok biztos benne, hogy mindenkinek jó, ha olyan kapuk nyílnak meg előttük, amelyek talán nem is véletlenül vannak a tudatuk előtt bezárva.

Katalin: A kérdés persze az, hogy az elmondottak valóban bizonyítékul szolgálnak-e a szellemvilág létezéséről.

László: Ez a dilemma egy amerikai pszichológus mondását juttatja eszembe. Ő azt mondta: ha meg akarjuk cáfolni a törvényt, hogy minden varjú fekete, nem kell megkeresni az összes ilyen madarat. Elég, ha egyetlen olyant mutatunk, amelyik fehér. Az előző életek kutatói minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtalálják azt a bizonyos fehér varjút. A madár azonban mind ez idáig nem volt hajlandó megjelenni. Pedig kitartóan vizsgálták ezt, például összehasonlították a világ minden táján élő több száz gyerek előző élettel kapcsolatos spontán megnyilatkozásait. Időről időre ismételten összevetették a fiatalok állításait a valóban létező történelmi személyekkel és helyekkel. És stimmeltek.

Andrea: Valóban léteznek elgondolkodtató kutatások, amiket racionális gondolkodásunk nem tud megmagyarázni. És nem csak emberekkel léteznek ilyen kísérletek. Etológusok érdekes megfigyelést tettek egy zárt majompopulációban. Az állatok egy csoportjának olyan élelmet, ha jól emlékszem, piszkos, hámozatlan krumplit adtak, amit még nem ismertek, és nem is fogyaszthatták azonnal. A majmok sokáig nem tudtak mit kezdeni vele, míg a populáció egyik tagja, egy tizennyolc hónapos nőstény rájött, hogy a krumpli megmosva ehető, sőt ízletes. Érdekes módon a majomcsapattól távol élő, hasonló fajú állatok szintén elkezdték mosni és enni az eléjük tálalt burgonyát. Érdekes az is, hogy bizonyos szabadalmakat sokszor egymástól távol élő tudósok szinte azonos időben jelentenek be. Mindez feltételezi, hogy létezik egy hagyományos érzékszerveinken túli érzékelés, egy információs háló, vagy ahogyan Jung fogalmaz, egy kollektív tudattalan, melyből minden valaha elért tudás lehívható.

Katalin: De ha mindez igaz, akkor az élet és halál örök körforgásában végül is rabok vagyunk. Nem biztos, hogy én ennek örülök.

Andrea: Ez világnézeti kérdés. Egy materialista ember számára az élet egyszeri, ismételhetetlen és következmények nélküli. A halál azonban elfogadhatatlan és félelmetes. Egy materialista ember úgy véli, az életben elkövetett bűnökért csak e világi igazságszolgáltatás előtt kell felelni. Így az élet igazságtalanságai nehezebben elfogadhatóak, mivel a disznóságok megúszhatók. A hívő emberek erkölcsisége más, és más a viszonyuk a halállal is. Hitétől függően eltérő mértékben talán kevésbé fél az elmúlástól. Törvényszerűséget érez a körforgásban, aminek része a halál is. Ha igaz, hogy a hívő ember nem fél a haláltól, akkor elmondhatjuk, hogy a legfontosabb ajándékot kapta a sorstól, a halálfélelem nélküli életet.

László: Szerintem az életünk és halálunk egy körforgás, egy tanulási folyamat. Halálunk után odaát a szellemvilágban lelki vezetőnkkel megbeszéljük, kiértékeljük az előző életünk során tanultakat, és megtervezzük következő életünket. Addig születünk meg mindig újra erre a földre, amíg a kapott leckét meg nem tanultuk. A Létköz című könyvben Whitton és Fisher azt írják: „Nehéz búvárruha a fizikai test, a tenger az élet óceánja. Az ember leszáll a bánat és a halandóság tengerének mélyére, a bölcsesség rejtett kincsei után, hiszen a tapasztalás és a megértés drágagyöngyök, és hogy megszerezzük őket, sok mindent el kell viselnünk. Amikor megtaláltuk a kincset, vagy lejárt a munkára szánt időnk, visszahúznak a csónakba, ahol levetjük a nehéz páncélt, nagyot szippantunk a friss levegőből, és újra szabadnak érezzük magunkat.” Ezért azok, akik hisznek az újraszületésben, ahogyan én is, nem félnek többé a haláltól.