A poláris energia gömbje

Az embereket a jó és a rossz kategóriáiba soroljuk. Hogy milyen alapon tesszük mindezt? Az osztályozást valamiféle igaznak hitt normarendszer, energia végzi bennünk.

Barátainkat, társainkat is a vonzás és a taszítás érzése szerint választjuk. Beszélgetéseinkben óhatatlanul felsorakoztatunk közös ismerősöket, akiket értékelünk. A legjobb esetben elmondjuk róluk, hogy biztosan jó fej, de mégsem szimpatikus, amely már a jó és a rossz kategóriái fölé emeli az ítélkezőt. Él bennünk egy rendíthetetlennek hitt értékrend, amely biztonságot ad, és navigál az életünkben, és amelyet nem a tudatunk irányít, hanem inkább az ösztöneink, az érzéseink. Hiszen nincs olyan ember, aki a másodperc tized része alatt nem döntené el, hogy akivel éppen találkozott az szimpatikus-e vagy sem.

Ez teljesen természetes. Hiszen valamiféle védelmet, viszonyulási rendszert ki kell építenünk magunkban, a biztonság megteremtése miatt, ezért aztán akarva akaratlanul ítélünk. Kérdés azonban az, hogy mennyire ragaszkodunk az ítéleteinkhez, mennyire vagyunk képesek felülemelkedni vagy egy kisebb kaput nyitva hagyva a másikról kialakított képet átformálni. Ahogyan mi is szinte nap mint nap változunk, ráébredünk dolgokra, megértjük a velünk történt események lényegét, úgy esélyt adhatunk az általunk ellenszenvesnek tartott személy felülbírálasára is.

A szerető

Nem nehéz leszedni a szentelt vizet a rút csábítóról vagy éppen arról a személyről, akit elhappolt előlünk. Lazán megbélyegezzük őket, hogy saját magunkat védjük. Máris felállítottuk a kategóriákat: mi vagyunk a jók ők pedig a rosszak. A fájdalmat, az elhagyatottságot, a nem kellek érzést elég nehéz elviselni. Pedig legalább egyszer engedjük, hogy eluralkodjon rajtunk, ne fojtsuk el, zuhanjunk bele. Miért? El kell jutnunk a fájdalmunk legmélyéig, világosságot kell teremtenünk, hogy megláthassuk és szemébe nézhessünk az ott található valódi érzésekkel. Ha már egyszer kialakult egy olyan helyzet, amelyben éppen bele akarunk rokkanni, akkor vizsgáljuk meg, hogy mi ennek az oka. Tényélegesen nem a csábító és az elcsábított játszik velünk, nem ők taszítanak bennünket szomorúságba. Hiszen a csalatás helyzetét megvizsgálva azt látjuk, hogy a párkapcsolat egyik szereplőjénél fellépett valamiféle hiány, amivel tudatosan talán ő sem szembesült, de amikor belépett az a bizonyos másik személy, akkor értette meg, élte át e hiányt. Persze azt is választhatta volna, hogy a felismerését megbeszéli a párjával, de mégsem tette. Inkább belevetette magát az édes, mámorító pillanatokba, amelyek után valószínűleg lelkiismeret furdalást érzett, de mi az ahhoz képest, amit az ösztönök káprázatos világa nyújt….

Valójában – bármennyire is furcsán hangzik –, akit elhagytak, az kerül nyertes pozícióba. A fájdalom a legjobb út a ragaszkodás elengedéséhez, és a legszebb út önmagunk felfedezéséhez. Nagy esélyünk van arra, hogy megtalálva a nyugalmunkat egyszerre szembe jön velünk életünk következő társa – ha erre vágyunk. Ha pedig felismerjük, hogy nekünk ez nyűg, akkor a boldog remete életét kezdhetjük élni. A bennünk zajló változások még az elcsábult párunkat is visszahozhatják... A lényeg az, hogy ne veszítsük el önmagunkat.

A fájdalom kútjába nem feltétlenül kell egyedül beleereszkednünk. Kezdetben ajánlatos felkeresni egy kranioszakrális terapeutát, ahol nem kell beszélgetnünk sem, nem kell tudatosan a lelkünk mélyre zuhanni, hanem csak adjuk át magunkat a szakember finom masszírozásának. Közben felszakadnak érzések, amelyek elindítják a fájdalom oldását.

Ha elhagynak, idegrendszerünk, testünk feszülten keresi a megoldásokat, védekezik, támad, iszonyatos erőket vet be, hogy megóvjon minket az összeomlástól. Kisebb, nagyobb csomagokba elraktározza a fájdalom valódi okait. Meg akar óvni bennünket a szembesüléstől. No, ezeket lehet nagyon jól oldani az igen kellemes, gyengéd kranioszakrális terápiával.

De elmehetünk egy jóshoz is, aki szintén a helyzet feltárásában, megvilágításában segít. Vannak még nagyon hatékony módszerek: megkereshetjük, hogy gyermekkorunkban milyen traumák értek, amelyek esetleg hatással lehetettek a párkapcsolatainkra,  milyen szerepet vettünk fel, mit akartunk egyáltalán a párunktól. A saját munkát azonban nem ússzuk meg. A terapeuták, a jósok csak az utat mutatják, ha kell segítenek. A fájdalmat mi okozzuk saját magunknak - tartsuk ezt szem előtt –, tehát megszüntetni is mi tudjuk, senki más. Végül, ha sehogyan sem találjuk a megoldást, próbájuk ki a regressziót. De közben lássuk, hogy bármilyen rossznak ítélt dolog is történt velünk, minden azt szolgálja, hogy magunkra találjunk.

A fájdalom olyan, mint az iskolába feladott unalmas, értelmetlen lecke. Ha nem oldjuk meg a feladatot, a tanár adhat egyest, vagy egy újabb hasonló feladatot, egészen addig, amíg nem végezzük el, nem jutunk a végére. Még ha pótvizsga formájában is, a javítás lehetőségét mindig megkapjuk.

Illés Sarolta

A fotó forrása: www.freedigitalphotos.net.

http://goldspirit.hu