Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Spirituális úton - veszélyek és tévutak

2012.09.29
Gyakori, hogy komoly lelki zavarokkal küzdők a meditációhoz folyamodnak, nemegyszer azzal a reménnyel, hogy így közvetlenül jutnak el a megvilágosodáshoz. Ha körültekintés nélkül nyitjuk ki a tudatalatti zsilipjeit, két fő veszély leselkedik ránk: vagy egyfajta “spirituális radikalizmus" áldozatai leszünk, vagy nárcisztikus kényszerképzetekbe bonyolódhatunk.

A misztikus gyakorlat nem veszély nélkül való. A japán orvosok ismerik az ún. zen-tébolyt, amit a helytelenül végzett zazen-meditáció vált ki. Jürg Wunderli svájci pszichoterapeuta, a zürichi Jung-Intézet docense a következő tapasztalatokról számol be:

“A meditációban önmagunkkal (önvalónkkal) és tudatalattinkkal kerülünk kapcsolatba. Ha olyan személy meditál, akiben lappang az elmebetegség, akut pszichózis törhet ki nála. Neurotikusok esetében is eléggé vitatható módszer a felügyelet nélküli meditáció. Gyakran vagyok tanúja, hogy betegeim menekülésként használják kínzó élethelyzetükből. A beteg menekül a valóság elől, mintha a saját árnyékát akarná átugrani – s a kísérlet mindig sikertelen."

Ha a meditáció félelmet, depressziót vált ki, vagy zavart okoz emberi kapcsolatainkban, akkor az orvosok és pszicho-terapeuták véleménye szerint jobb az elővigyázatosság. Wunderli évtizedes tapasztalatai alapján így fogalmaz:

“Az intenzív meditáció feltétele a lelki és szellemi egészség. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek neurotikus félelmeink, kényszereink és gátlásaink, de elegendő ismerettel kell rendelkeznünk saját tudatalattinkról és mindenekelőtt meg kell tanulnunk elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Meg kell próbálnunk pozitívan bánni önmagunkkal és tudatalattinkkal. Aki erre képtelen, annak inkább a pszichoterápiát ajánlom, amit semmiképpen nem pótolhat a meditáció."

A meditáció tehát nem gyógyítja a neurózist és a pszichózist. Ez esetben más gyógymódok alkalmazása szükséges. A meditáció szellemi út. és bizonyos értelemben magasabb síkon “működik", mint a pszichoanalízis. Vigyázzunk tehát, ha olyan csodaszerként kínálják, amely bármilyen zavar esetében megoldásként alkalmazható!

A spirituális radikalizmus

Ez a tévút a keletiek körében is ismeretes. Szélsőséges önsanyargatásával Buddha majdnem halálra gyötörte magát. Ám fölismerte hibáját és végül a “középutat" választotta, melyen eljutott a megvilágosodásig. Japánban nevetve mesélnek a meditáció megszállottjairól, akik addig ülnek keresztbetett lábbal, mígnem végtagjuk elhal és leválik törzsükről. A zen-buddhizmus óva int mindenféle túlkapástól, attól, hogy mindenáron erőszakoljunk valamit. A “spirituális radikalizmus" legveszélyesebb formája mégis az, amikor valaki minden kapcsolatot megszakít a mindennapi élettel és másokkal szembeni kötelezettségeit nem teljesíti.

E sorok íróját nagyon megrendítette egy fiatal nő esete, akinek a házassága erre ment rá. Az illető belépett a “Brahma Kumaris" nevű hindu szektába, amelynek tagjai az elhunyt Brahma Baba guru tisztelői, és a rádzsa-jóga egyik formáját gyakorolják. Ettől kezdve csak fehér ruhát viselt, lakásukat guruja fényképeivel díszítette, szigorú vegetáriánus táplálkozást folytatott és szektájának szabályai szerint szexuális önmegtartóztatásban élt, otthon már csak ritkán fordult meg. Férje és nyolc éves kislánya nem tudta őt követni. A kétségbeesett férj végül beadta a válópert.

A fiatalasszony korábban pszichiátriai kezelés alatt állt, s ezt tudva könnyebben megértjük reakcióit. Súlyos depresszióban szenvedett, amit gyógyszer – és alkoholfogyasztással próbált ellensúlyozni. A szekta otthont adott neki és irányt mutatott, miként érezhetné értelmesnek az életét. Ám a férj és a kislány szemszögéből nézve szívtelen volt a gondoktól gyötört asszony döntése, hiszen lemondott a feleség és az anya szerepéről, és sem férje, sem lánya nem követhette.

Az ilyen radikális világtól való elfordulás ellen emel szót egy japán zen-mester: “Aki az Egyedülihez akar közeledni, nem gyűlölheti az érzéki világ porát. Ha megszűnik ez a gyűlölség, nem marad más, csak Buddha tökéletes bölcsessége." Eckhart mester pedig azt tanította az embertársainkkal szembeni viselkedésről: “Ha a legnagyobb eksztázisban volnál is, ám arra jönne egy szegény és megkérne, hogy főzzél neki egy levest, hagyd az eksztázist, és teljesítsd a kérését."

Mindkét idézet ugyanazt a gondolatot érinti: aki gyűlöli az érzéki világ porát, az bensőleg még kötődik hozzá, tehát magával és a világ iránti gyűlöletével van elfoglalva. Hasonló a helyzet az eksztázisban időzővel: ha eksztázisát fontosabbnak tartja, mint embertársa iránti kötelezettségét, akkor magával törődik elsősorban. Hosszú az út az “én" haláláig, pedig ez minden misztikus tapasztalat előfeltétele. Létezik tehát a misztika és meditáció gyakorlásának egy nárcisztikus tévútja, ami valójában nem más, mint a személyiség önző felnagyítása.

Rudolf Bog pszichoterapeuta, aki behatóan foglalkozott a keleti tanoknak a pszichoterápiára gyakorolt hatásával, eképpen figyelmeztet bennünket:

“Ha mélylélektani vagy meditatív technikával sikerül az én ellenállását kikapcsolni, és a tudatalatti erői felszínre törnek, ez a mindenhatóság érzését válthatja ki, amelynek következtében az egyén mértéktelenül túlbecsüli saját lehetőségeit."

Bog különösen nagy veszélyt lát a guru iránti feltétlen odaadásban. Ilyen esetben az egyén a gurut ideális Énként éli meg, maradéktalanul alárendeli magát a tekintélyének, miközben nárcisztikus kielégülésre lel.

Hol tanulhatunk meditációt szakavatott vezetés mellett? Önállóan csak az egyszerűbb formák sajátíthatók el. A jógánál már nehezebb a helyzet, a zazen mester nélkül pedig egyszerűen hétpecsétes titok marad előttünk. Hol találhatunk tehát igazi mesterre? Nyugat inkább teoretikusokkal szolgál, mintsem a spiritualizmus gyakorlóival. Keleten viszont ősidők óta ismerik a szellemi vezető, a spirituális ember fogalmát. Indiaban gurunak, Japánban roshinak nevezik az ilyen embert. Régi hindu hagyomány szerint a guru tiszteletre méltó vallási tanítómester, lelkivezető, aki a keresőt (szanjászint) elvezeti a szellemi érettség fokára. A guru azonban általában nem prédikátor, mint a keresztény pap, aki tudását szavak révén adja át. Paul Brunton érzékletesen írja le a harmincas években történt találkozását Rámana Maharshival, a híres indiai bölccsel (1879-1950). Brunton, az angol szkeptikus, hosszú ideig járta Indiát, jógik és guruk után kutatva. Leginkább csak sarlatánokkal találkozott, akik nem hatottak rá valami meggyőzően. Ám Maharshival másként állt a helyzet, ő alig szólt hozzá – de meggyőzte a hallgatásával. Órákon át meditált a tanítványaival, és Brunton világosan érezte, miként árad belőle nyugalom, de ugyanakkor rendkívüli erő is. Brunton egy napon – betegségből lábadozva – váratlan élményben részesült Maharshi oldalán. A kritikus szemléletű értelmiségi, aki nem hitte, hogy különösebb tehetsége volna a meditációhoz, mély révületbe esett és elérte a megvilágosodást. Ez az élmény megváltoztatta az életét. Ramana Maharshi több szempontból is kiváló guru volt: nagy szegénységben élt, de pénzt nem fogadott el soha. Nem igényelte, hogy tanítványai tekintélyként tiszteljék, teljes szabadságot adott nekik. Ez pedig Indiában sem általános, az ottani hagyományoknak inkább a feltétel nélküli tisztelet felel meg. Valláskutatók beszámolnak olyan esetekről is, amikor a tanítványok abból a vízből isznak, amiben a mester megmártotta lábujját vagy a tányérján maradt ételért vetekednek. E példák nyomán nyilvánvaló: az ősi hindu guruimádás egyenes átültetése a nyugati gyakorlatba akár bajt is okozhat. Sok hindu még ma is az ősrégi hagyományok kötelékében él. Számukra vallási szempontból is más törvények és szokások érvényesek, mint a pluralista ipari társadalomban élőkre. Ami Indiában hiteles vallási tapasztalatnak számít, nem biztos, hogy Nyugaton is az. Ha egy indiai guru egyszeriben New York-ban találja magát, a “talajcsere" nyomán könnyen megváltozhat. Fölfedezheti például a pénzszerzés lehetőségét vagy a médiák fényének csáberejét – amint az sajnos oly gyakran csakugyan megfigyelhető.

Tanítványai is mások, mint Indiában. A négy életszakasz indiai tana szerint csak akkor lesz valaki szanjászin, ha szociális kötelezettségeit teljesítette. A jámbor hindu élete vége felé ölti föl a lemondás narancssárga köntösét, amikor már túl van a családalapításon és gyermekeit is fölnevelte. Ekkor fordít hátat a világnak s szenteli magát a meditációnak és az aszkézisnak. New York-ban viszont a guru javarészt fiatalokkal, nagyvárosi neurotikusokkal kerül kapcsolatba, akik hajlamosak rá, hogy búcsút intsenek szociális kötelezettségeiknek.

Így alakulhat ki az az állapot, amit a pszichológusok regressziónak neveznek: A bölcsesség és megvilágosodás után áhítozó nemhogy érettebbé válna, hanem – tudattalanul – visszaesik egy korábbi fejlődési fázisba. Aki szellemi vezetőt keres, jól teszi tehát, ha az 1986-ban elhunyt Jiddu Krishna-murti szavait választja mértékül:

“Mivel szabad vagyok, elvárom az engem értőktől, hogy ne kövessenek és ne csináljanak belőlem olyan ketrecet, amely aztán vallássá vagy szektává válik." Ez a kritikus szemlélet megóvhat bennünket attól, hogy sarlatánok kezébe kerüljünk, akik gurunak vagy szentnek adják ki magukat.

Ma szinte minden nagyvárosban vannak meditációs centrumok. Nyugaton a címük beszerezhető a spirituális címjegyzékből, ez a könyvesboltokban hozzáférhető. Három kritérium az, ami garancia lehet a minőségre a sok ajánlkozó közül: ha nincs reklám, nincsenek ígéretek, és a költségek alacsonyak. Ha ragaszkodunk ehhez a mércéhez, hamarosan megtaláljuk a megfelelő embereket és az egyéniségünknek megfelelő utat.

HANS-PETER WALDRICH - EZOTERIKA című könyvéből



Forrás: EzoTop http://www.fenyportal.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.