A szellemi élmények elsősorban képekként jelentkeznek, amelyek a kellőképpen fölkészült lélek ismeretlen mélységeiből merülnek föl. Föladatunk mindenekelőtt az, hogy helyes viszonyba kerüljünk e képekkel. Az érzékfölötti észlelés számára csupán akkor van értékük, ha nem kell őket önmagukban valóknak tekintenünk. Mihelyt önmagukban valóknak nézzük őket, közönséges álomképnél alig érnek többet. Úgy kell kínálkozniuk, mintha egy írás betűi volnának. Az ember nem a betűk formájával foglalkozik, hanem a jelentésüket olvassa a betűkből. Ahogy az írás sem azt a föladatott űzi az ember elé, hogy a betűk formáját tanulmányozza, úgy az érzékfeletti szemléletre tartozó tartalmú képek sem arra valók, hogy csupán képeknek tekintsük; ellenkezőleg: egész létük azt szükségelteti, hogy képjellegüket teljesen mellőzzük és lelkünk érdeklődését csakis arra irányítsuk, ami e képekben érzékfeletti folyamatként, érzékfeletti valóságként fejeződik ki. Amilyen alaptalan az az ellenvetés, hogy valamely levél, amelyből egy még teljesen ismeretleneseményről értesülünk, nem más, mint rég ismertbetűk felsorakoztatása, éppoly tarthatatlan az érzékfeletti tudat képeivel kapcsolatban az az állítás, hogy ezekben a képekben is csupa olyasmi van, ami a közönséges, mindennapi életből való. Még akkor is, ha bizonyos fokig ez igaz is. Csakhogy az igazi érzékfeletti tudat nem az, ami az ilyen képekben a mindennapi életből való, hanem az, ami ezekben a képekben kifejeződik.

A léleknek természetesen mindenekelőtt készséget kell szereznie abban, hogy ilyen képeket a szellemi látás körében meg tudja pillantani; e célból pedig gondosan ki kell fejlesztenie érzékelésében azt a szokást, hogy ne akadjon el a képeken, hanem ezeket az érzékfeletti világra vonatkoztassa. A leghatározottabban állítható, hogy az igazi érzékfeletti szemlélethez nemcsak a képvilág észlelésének készsége kell, hanem az a készség is, amely - az érzékelhető világ fogalomkörében - az olvasni tudáshoz hasonlítható.

Az érzékfeletti világot a közönséges tudaton teljesen kívül álló dolognak kell képzelni. Ennek a tudatnak semmilyen lehetősége nincs, amellyel ezt a világot megközelíthetné. A léleknek az érzékfeletti világgal való első érintkezését a lelkiéletnek az elmélkedésben megedzett erői teremtik meg. Az említett képek a lelki élet árjából csakis ezen az úton bukkannak föl. A képet tehát a lélek tulajdonképpen teljesen maga alkotja. Mégpedig azokból az erőkből, amelyeket a lélek az érzéki világban szerzett. Az ilyesmi pedig valóban nem tartalmaz mást, csak ami az emlékezéshez hasonlítható. Minél világosabban tisztázza ezt magában az ember, hogy az ihletve látó tudatot megértse -, annál jobb. A képszerűség felől ezután már nem lesz téves fogalma. S ily módon arra is kifejlődik a helyes érzése, hogy ezeket a képeket hogyan kell az érzékfeletti világra vonatkoztatni, hiszen ezeken a képeken tanul meg az érzék feletti világban olvasni az ember. Az érzéki világ hatásai sokkal közelebb hozzák az embert ennek a világnak a valóságához és jelenségeihez, mint amennyire az érzékfelettien észlelt képek az érzékfeletti világhoz. Sőt, szinte azt mondhatnánk, hogy ezek a képek kezdetben úgy hatnak, mint valami függöny, amit a lélek von az érzékfeletti világ elé, amikor érzi, hogy megérintette.

Fontos az, hogy az ember az érzékfeletti dolgok átélésének módjába lassanként szokjon bele. Átélés közben aztán lassan kialakul mindennek a jelentése, a helyes olvasat. Jelentékenyebb érzékfeletti élmények alkalmával abból, amit lát az ember, megállapíthatja, hogy nem a közönséges élményvilágból való emlékképekkel van dolga. Igaz, sokan, akik bizonyos érzékfeletti megismerésre tettek szert, vagy azt hiszik, hogy szert tettek ilyesmire, sokféle badarságot szoktak e téren állítani. Hányan vonatkoztatnak lelkükben fölmerülő bizonyos képeket egy korábbi földi létük élményeire, föltéve, hogy az ember földi életének megismétlődésében hisznek. Mindig bizalmatlansággal kell fogadnunk, ha úgy tűnik, hogy ezek a képek korábbi földi életre utalnak, amely egy s másban a mostanihoz hasonló vagy hasonlónak mutatkozik, mintha mostani létünk az állítólagos korábbiból könnyen volna az ésszerűség útján megérthető. Amikor a valódi érzékfelettiség átélésében az előbbi földi élet vagy életek igazi érzéklete jelentkezik, többnyire fölfedezhető, hogy ez az előbbi földi élet, vagy ezek az előbbi földi életek olyanok voltak, amilyennek jelenlegi életünk minden képzeletével, e mostani létünkért hevülő minden vágyunkkal és törekvésünkkel sem tudtuk volna, és soha nem is akartuk volna alakítani. Megeshet példának okáért, hogy előző földi létéről az ember a mostani életének éppen olyan időszakában érzékel valamit, ameddig még nem sajátíthatott el afféle képességeket és tulajdonságokat, amilyenekkel az előzőben már rendelkezett. Nemcsak szokatlan, hogy a jelentékenyebb szellemied élmények során olyan képek merülnek föl, amelyek a közönséges életből való emlékek lehetnek, hanem többnyire olyanok is ezek a képek, amilyeneket a közönséges élmények világában egyáltalán nem találhatunk. Az érzékfeletti világból való igazi hatásokra vonatkozólag ez még nagyobb mértékben érvényes. így például gyakran semmiképpen nem lehetséges a mindennapi életből olyan képeket alkotni, amelyek az ember földi életei között eltelő időre, azaz az előző földi lét és a mostani életébe való születése közötti létére vonatkozik. Tudomásunkra juthat ilyenkor, hogy a szellemi lét idején emberek és dolgok iránt olyan hajlandóságokkal viseltettünk, amelyek teljesen ellentmondanak mindannak, amit ilyen hajlandóságok tekintetében a jelenlegi földi életünk tanúsít. Ráeszmélünk, hányszor volt kedvünk mostani életünkben szerető-gondosán foglalkozni olyasvalamivel, amit az előző földi életben (az előző elhalálozás és a születés között) elvetettünk, kerültünk. Mindannak, ami erre vonatkozólag a hétköznapi életből felmerülhet, másnak kell lennie, mint annak a hatásnak, amit a szellemvilágból származó valódi megismerés révén észlelünk.