Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Befogadni a múltat

2012.07.03

Családunk megértése, befogadása

család

Az anyám mindenbe beleszólt, tönkre tette az életemet. Az apám elvárásainak képtelen vagyok megfelelni. A testvéremet mindig jobban szerették, mint engem.- Életünk vezérmotívumaként vissza-visszatér a szülői házban átélt minden esemény, amely mélyen beleivódik, elraktározódik tudatunkban. Egész életünkön át hordozzuk az otthon nagyon erős érzelmekkel átitatott és nagyon mélyre bevésődött kapcsolatrendszerét, szeretetét vagy szeretetlenségét, elvárásait. Ne is csodálkozzunk ezen, hiszen életünk alapjait a családban rakjuk le, legyen bármilyen érzelmekkel áthatott közeg. Valójában minden örömünk és minden mély gyötrelmünk onnan ered. Ragaszkodunk hozzá tíz körömmel vagy éppen ellökjük magunktól, mert nem akarunk olyanok lenni, mint az apánk vagy az anyánk.

Felnőhetünk a legideálisabb családban, egy idő után rádöbbenünk, hogy valami mégsem stimmel.

A nem stimmelések segítenek abban, hogy igazából megértsük a szüleink a testvéreink viselkedésén keresztül magunkat. A szüleink reakcióiból rálátunk az ő múltjukra, a nagyszülők, a dédszülők életére és a saját életünkre is. A beszélgetésekből megérthetjük, hogy bennünket miért tereltek abba az irányba, amely nem is biztos, hogy örömmel tölti el a mi életünket.

Természetes jelenség, hogy egy tinédzser lázad a szülei ellen, de mi van akkor, ha még 30-40 évesen is küzd a családja ellen. Vagy éppen nem talál párt magának, nem képes feloldódni egy társaságban vagy a munkájában nem tud kiteljesedni, nem találja a hivatását, és így tovább.

A probléma gyökerét az a tény hordozza, hogy nem ismerjük és nem értjük, így nem is tudjuk befogadni a múltunkat. Nem értjük, mi miért történt velünk. Aki boldognak érezte magát a szülői házban, annak nincs ezzel dolga, de aki szűnni nem akaró sérelmeket hordoz magában, ő oldja fel ezeket. Hogyan? Hát szembe kell nézni velük.

Ne akarjunk az elutasító érzésektől megszabadulni, hanem igen is éljük át őket, nagyon mélyen, nagyon tragikusan. Sajnáljuk magunkat! Sírjunk is, ha bírunk, majd álljunk meg! Emelkedjünk a jól megfogalmazott, alaposan megélt érzés fölé és nézzünk rá. Kezdjük el feldolgozni az érzelmet, a bennragadt évtizedes fájdalmakat. Ne vádoljunk és ne bíráljunk senkit. Képzeljük magunkat egy angyal helyébe, aki nagy szeretettel figyeli a környezetét és mindig azon van, hogy segítsen másokon.

Vizsgáljuk meg, honnan, kitől erednek a sérelmek? A fájdalmas érzelmeket valóban a mi lényegünkből erednek? Vagy lehetséges, hogy valamelyik szülőnktől vettük át azokat?

Ha rádöbbenünk, hogy az édesanyánk vagy az édesapánk adta át tudattalanul a kisebbségi érzését, vagy az „engem senki nem ért meg” anyai gyötrelmét, vagy az „én vállamon van az egész világ terhe, sérelme”, akkor se kezdjük el őket szapulni, hanem nagy szeretettel gondolatban adjuk vissza ezen érzelmeket nekik, lássuk, ahogyan visszaveszik, majd vágjuk el a kötődés szálait. Végül küldjük el őket a fénybe gyógyulni.

Hihetetlenül hangzik talán, hogy ez a procedúra működik, de így van. Fogadjuk be a múltunkat, mártózzunk meg benne, hogy megértsük, majd engedjük el. Mondjunk egy áldást is a szüleinkre és fogadjuk be őket a szívünkbe, ahogyan ők is befogadtak bennünket.

Illés Sarolta

Fotó forrása: "Happy Family Having Fun" by photostock -www.freedigitalphotos.net

http://goldspirit.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.