Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csillagok Ezrei ...

2012.06.10

...és ismét feltekintek az Égre... Miért érzem ennyire, de ennyire mélyről jövősen, hogy nem lehet az az igazság, amit belénk akarnak táplálni nagyobb hatalmak..melyek mégsem annyira hatalmasak, hogy egy magunkfajta gondolkodású embert száz százalékban elnyomjanak? Miért érzem azt, hogy van odafent valami, valami, ami minden földi törvényt megbont és alapjaiban összedönt, akárcsak egy rozoga kártyavárat... 

475168_416572375043805_198320350202343_1327858_296261133_o.jpg


Annyi de annyi Csillag az Égen, mind mind mást mesél nekem, miért merik kijelenteni, hogy azok "csak" csillagok, semmi egyéb? Hogy is merünk ilyesfajta szavakat használni egyáltalán erre a végtelenségre, melynek mi is a részesei, a szereplői vagyunk minden egyes nap? Nem lenne itt az ideje elgondolkodni azon, hogy vajon hogy lehet az, hogy a semmi közepén lebegünk egy bolygón..egy bolygón, mely csak egyetlen a sokszázezer vagy akár millió égitest közül az univerzumban? Annyira mélységes dolgok ezek, másoknak meg csak pár mondat. 


Mi egyáltalán a Nap? Én is és pár számomra oly fontos ember miért tudunk eltekinteni attól a puszta fizikai ténytől, hogy csupán az éltető fényt táplálja nekünk...ennél sokkal sokkal több pedig. Sokszázezer éve függünk tőle. Ha csak az éltető fényt hozná otthonunkba, akkor miért tölti el gyönyörűséggel szívünket-lelkünket a Naplemente varázsa? Vagy Világunk fényeinek hajnali ébredése? Miért érzem azt olyankor, arra a pár percre, hogy most vagyok igazán és végleg otthon? Ez a spirituális gyönyör egész életemen végig fog kísérni engem is, ahogyan azt is, akivel ezt a Csodát teljes egészében át tudom érezni...eggyé válni vele...

A szeretet...mely nem csak az emberekre irányul..mely nem csak a szerelem elementáris erejét hordozza magában..mely nem csak a sohavégetnemérő és elszakíthatatlan baráti kötelékeket rejti...hanem a természet felé nyújtott két karunkat is, mely a legmélyebbről, ösztönszerűen előtörő vad mélységeibe kalauzol minden egyes nap...
Nem számít sem idő, sem tér, sem a színek. Annyira ugyanazt a gyönyörűséget tudja képezni egy hajnali fényben úszó zöldes, vadvirágos réten táncoló kicsiny madár, mint amennyire szívünket melengető az is, mikor a lágy tavaszi szellő megsimogatja arcunkat, akár egy nagyváros közepén, ahol pedig nyoma sincs a természet csodáinak..csak az ember alkotta élettelen tárgyaknak..és mégis, az a kis szellő az arcunkon jelzi..én ott vagyok..ott vagyok mindenhol, csak vegyél észre, és örülj nekem...örülj nekem, de ezáltal saját magadnak is...hisz Te magad már egy csoda vagy, egy pótolhatatlan Csoda, mely felkarolja otthonát, és vigyáz rá..ahogy az Otthon is vigyáz ránk...

Nem szabadna elfelejteni, mennyire függünk a környezetünktől, mégcsak attól a kis szellőtől is, mely épp abban a pillanatban egy varázslattal lepett meg Téged...csak Te, igen, Te nem vetted észre...mert rohansz..de hát hova rohansz? Te magad sem tudod..csak azt érzed, rohannod kell, mert beléd van táplálva, születésedtől kezdve..ahogy elhagytad az anyaméhet, onnantól kezdetét veszi az örök rohanás, az örök versengés az idővel..az ember legeslegnagyobb hibája és egyben talán egyszer végleges végzete...
Elrohanunk a csodáink felett, elrohanunk azok mellett, akiket szeretünk, elrohanunk a saját életünk elől, szinte semmit sem hagyván magunk mögött, csak sivárságot és otromba kőhalmokat...sivatagot. A fejlődő ember pokla ez, a legnagyobb kín az a kín, mikor nem is érzékeled, csak benne vagy, eggyé váltál vele..épp ezért a legnagyobb szenvedés ez a léleknek.....a tudatos tudattalanság...pedig olyan egyszerű lenne minden..csak akarni kellene. Kitörni a béklyókból, ledobni a rabláncot, a belénk táplált téves eszméket, az életről alkotott évezredes hamis árnyképet...csak akarni kellene.

A szeretet...nem fordítunk elég időt ennek a szónak a mélységes értelmére...nem csak a mások iránt táplált érzésről beszélek, hanem az önmagunkkal való harmóniáról...és a világ igazi értékeinek megbecsüléséről is...mert a kettő szorosan összefügg..mert ha szereted önmagad, a lényed, aki Te vagy, akkor szeretni akarnád azt a világot is, melyben ez a tested jelenleg éppen tartózkodik..mert miért akarnál neki rosszat? 
Mindenki a gyönyörűségre vágyik..csak ha mélyebben megfigyeli a szemlélő a gyönyörűségről alkotott képet, akkor megintcsak bebizonyosodik, hogy ismét felszínes köddé válik minden...mert nem a civilizációval hozott földi értékekről kellene álmodoznunk, hanem az ősi csodákról, melyek amúgy minden egyes nap velünk vannak, és arra várnak, hogy vegyük már észre őket...hogy szeressük már egy picit...csak egy kis időre Őket...az igazán időtlen utazókat...

"A szél hátán járj mindig, s arcodon ragyogjon a nap, a végzet szele repítsen a magasba, hogy fent táncolhass a csillagokkal..."

A szerelem... Mindenek felett álló, elsöprő, az időt maga körül meg nem tűrő érzés...kegyetlen erővel sújt le arra, akinek szíve-lelke olyannyira mentes a világ okozta nihiltől és élettelen kőportól, hogy képes befogadni az univerzum teremtő érzéseinek egyikét...mikor két lélek ilymódon egymásra talál, olyan hatalmas teremtő energiák szabadulnak fel, hogy a világot is képes lenne kizökkenteni a megszokott forgásirányából...képzeljük csak el, ha végtelen mennyiségű ilyen energia szabadulna fel..az egész világot alapjaiban megváltoztatná...a világmindenség, mint olyan, az örökkévalósággal válna eggyé abban a pillanatban...föld és víz az Éggel válna eggyé, melynek a legtisztább tanúi maguk a Csillagok lennének, melyekre ha most felnézel, mind-mind egyesével visszanéz Rád...a Lélekre, mely a kölcsönkapott testtel nem tudja még teljesen, hogy mit kezdjen...
Szükség van erre a harcra, minden léleknek megvan a párja, pontosan olyannyira, mint ahogy az a bizonyos lágy tavaszi szellő is egyszer célba ér...nincsen célja..és pont ebben rejlik minden varázsa...nincsen célja, mégis tudja merre tart, hogy kinek az arcát kell simogatnia...időtlen, nem evilági dolgok ezek... túlzottan materialista embertömegek között már-már úgy tűnik, mintha csak a fantáziánk szüleménye lenne...pedig nem az...egyáltalán nem. Csak meg kell tanulnunk az igazi értékeket keresnünk ezen a világon...amíg ebben a testben lakozunk...De ha egyszer eljön a felismerés, hogy merre tartasz, amikor nem látod a célt, mégis érzed, hogy el fog jönni...na az katartikus, mindent elsöprő állapot... Ha pedig mindezt lelked egyetlen párjával..az érzések teljes meghasonulásában, a távoli dimenziók küszöbén éled meg...az maga a Csoda, melyre mindig is vártál...csak sosem tudtad, hogy ezt vártad...csak érezted...elementáris erővel...már akkor is, mikor még azt láttad magad körül, hogy mennyire, de mennyire egyedül vagy a végtelen sivatagban...


"Nincs kezdet és nincs vég...nincs múlt, nincs jövő...csak a folyamatosság van és a jelen pillanat...az összes többi csak az ebből születő, vagy ebből kihaló, távoli érzések tengere...éld a Mát úgy, ahogy lelked mélye kívánja, és meglátod, gyönyörű lesz a múlt tengere és varázslatos a jövő óceánja...."

Szerzők: Halász Ricsi és Kaiser Kitty

http://vilaghelyzete.blogspot.hu/

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.