Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Isten apokalipszise – Beavatkozás a világ rendjébe

2012.05.02
2012. Április 27. - Szerző : Száraz György

 

A kérdést úgy is feltehetnénk, hogy van-e értelme a halálnak, a tömegmészárlásoknak, a háborúknak, a természeti katasztrófáknak, a népirtásoknak és hasonlók. Másként pedig úgy fogalmazhatnánk, hogy az isteni etikába belefér-e, és ha igen, akkor hogyan az elkerülhetetlen pusztulás realitása a jövőben? Hidd el, hogy előbb-utóbb minden embert izgatni fog ez a kérdés.

 

Megjavítható-e az emberiség? Válhatunk-e még a két lábon járó jóság mintapéldányaivá? Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az élethelyzeteink közül kevés olyan akad, amin ne lehetne többé-kevésbé javítani. A vallások és a személyes hitrendszerek részben egy kiegyensúlyozó erőként hatnak a belső világunkban: vigaszt, reményt és jó esetben hitet nyújtanak, hogy a jelen nehézségeit elviseljük és a jövőnket formáljuk. Csak hát felvetődik a kérdés: mi felé haladunk? Jó-e az nekünk?

 

A Bibliában találkozunk az özönvízzel – amely motívum a Föld csaknem valamennyi kultúrájában és mitológiájában közös. Az emberek és a világ ciklikus pusztulásának visszatérő oka az isteni törvények megszegése, leegyszerűsítve az önzőség, az erőszak és a kegyetlenség. Az ember nem tud megálljt parancsolni önmagának, újra és újra elszabadul a zsarnoki természete, s ezzel notóriusan vét a kozmikus rend ellen. Voltaképpen az ember szabad akaratából borítja vagy rúgja fel a Világ Rendjét. S itt követ el egy hatalmas hibát, melyet utódai lemásolnak. Még egyszer, a valódi törvényeknek, az életet működtető hatalmas erőknek és szabályoknak a semmibevétele szinte megrögzöttségként írható az ember rovására.

 

A következő fokozat az, amikor az ember istent játszik: halhatatlan lénnyé akar válni a maga torz módján és korlátok nélküli szabadságot álmodik magának. Önkényesen, mindent kisajátítva, sokszor mások rovására és a saját szája íze szerint formálva alakítja a történelmet. A csapdába már az alapgondolatkor belepottyan az ember, tudniillik a saját gyengeségét akarja palástolni azzal, hogy kényszerítő erejét latba vetve erőszakot követ el az isteni Renden, a természet törvényein és a többi emberen. Így érkezünk el az özönvízhez, amely nem csak képletesen mossa el az ember bűneit, hanem az elkövetőt is magával ragadja.

 

A zsidó, illetve a keresztény apokaliptika valószínűleg akkor jelent meg, amikor valamelyik uralkodó úgy döntött, hogy eltörli az adott vallási formációt. Dániel könyve, majd később Néró és Domiciánusz kegyetlen uralma nyomán jelentkező üldözések alapozzák meg a világvégéhez kötődő jóslatokat. De a történet itt nem zárul le, mert a Déciusz-féle keresztényüldözés készületlenül érte az egyházat és Diokleciánusz császár módszeres üldözése következik a sorban.

Részben az ilyen típusú történelmi események ihlették az apokaliptikus irodalom kialakulását, hiszen reményt kellett adni az üldözött népnek különféle jövőképek formájában. Emlékezzünk csak János Jelenések Könyvére az 1. század végéről, amely színes szimbólumvilágában nem csak a lehetetlent fogalmazta meg, hanem évezredekre vetítette előre a kereszténység győzelmét.

Vajon felróható-e Istennek, hogy nem ad esélyt hibáink kijavítására, sorsunk tudatos és szelíd megváltoztatására? Azt hiszem, ha egészen őszinték akarunk lenni, akkor nem. A próféták és a szentek folyamatos ténykedése és példamutatása éppen azért van, hogy jobb belátásra térítse az emberiséget. Ám amikor ez a temérdek szellemi fáradozás nem éri el a célját, akkor a Logosz (Isteni Értelem) egy döntést hoz: ez így nem mehet tovább, ezen változtatni kell.

 

A Logosz számára a halál nem valami végső állomás, hanem egy történet lezárása, ekképpen az apokalipszis egy olyan isteni beavatkozás, ami azért jön, mert az oktalan ember már nem tud megállni a lejtőn és felemészti az életteret. Az ember úgy viselkedik, mint valamiféle vírus: módszeresen pusztít. Ugyanakkor az ember a jóság megtestesülésének lett kitalálva, s nem önpusztításra. Ez szolgáltatja az etikai alapot Istennek. Megjegyzem, neki nem kell önmagát igazolnia senki előtt. De ha erkölcsi értelemben jóban és rosszban, etikailag helyesben és helytelenben gondolkodunk, akkor is a Logosz dönti el, hogy mi történjék velünk. Mi nem csak az övéi vagyunk, hanem egészen Őbelőle és Őbenne vagyunk, mint a testben a sejtek. Néhány sejt pusztulása nem több az egész test számára, mint lecserélődés, létcserélődés, kiürülés és átalakulás. A sejt halála nem tragédia. És itt álljunk meg egy pillanatra!

 

Felvetődik a kérdés, meddig folytatódhatna a rombolás, ha nem szólna közbe egy magasabb rendű tudat. Egy idő után csaknem kifulladna, nemde? Miután leigáztuk a világot, mi fog történni velünk? Tervek persze lehetnek, de mennyiben vezetnek valahová? A pusztítás mindig káoszhoz vezet, ezért szükségszerűen meg kell szűnnie előbb-utóbb magának az embernek is, hiszen a káosz természete olyan, hogy mindent szétbont. Így magát a létrehozóját is szétszakítja. Értelmetlen? Nos, pontosan ezt az értelmetlenséget, ezt a sehova nem vezető utat tárja fel a vallások apokalipszise – maga a szó is erre utal. Az életünket akkor tudjuk sínre tenni, ha feltárjuk létünk célját és azzal összhangban hozzuk magunkat. (apokalipszis – feltárás, kinyilatkoztatás)

Ha innen nézzük, akkor az elkerülhetetlen apokalipszishez vezető út egy vargabetű, amely arra mindenképpen jó, hogy elrettenti a lelkünket a későbbi tévutaktól, eltévelyedésektől, mindekután rávilágít arra, hogy hol hibáztunk és felelősségteljessé tesz minket a saját döntéseinkkel kapcsolatban. A katasztrófa innen nézve nem is annyira végzetes, de ezt csak az események után lehet majd érezni, amikor a harmónia ismét visszaáll a fent és a lent, valamint Isten és a teremtménye között.

 

http://www.boldognapot.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.