Idézetek 3.
Egy öreg buddhista szerzetes, akivel Indiában találkoztam, azt mondta nekem, hogy maguk európaiak a legfegyelmezetlenebb emberek, akikkel valaha találkoztam, mert állandóan az irrealitásban bolyonganak. Vagy a múltjukon rágódnak, ami irrealitás, mert már nincs, vagy a jövőjükön elmélkednek, ami a másik irrealitás, mert még nincs. Ahelyett, hogy teljes intenzitással megélnék a jelent, amely közben valahogy elmúlik, elszalad.
Az élethez sok minden kell: kaja, lakás, fűtés, világítás, kocsi, na de aztán még jobb kocsi kell, még nagyobb lakás, még szebb villa kell, még drágább és márkásabb ruha kell, és lassan az ember azt látja (...), hogy az élet energiáit lekötik az élet kellékeinek a megszerzésére összpontosított energiák.
A gazdag embereknek lehet szegényes az élete.
Az élet éppen úgy származik az ujjakból, mint az agyból, ha egyszer élőlényeket teremt valaki.
Az Isten mindig formálja az embert, és ez a formálás fájdalommal jár.
A halál eljön és elsöpri a nevedet, szertefoszlatja a hírnevedet. (...) Bármit is viszel véghez az életben, az semmivel sem több, mintha a víz felszínére írnál. Még csak nem is homokba, hanem a vízre! Még le sem írtad, amit akartál, máris eltűnt.
Az életek amúgy lényegtelenségekből állnak; olyanok, akár a halászhálók. Ami ma itt van, az csupa káprázat, üres négyzetek, amelyek kockának tűnnek, márpedig nem azok, hiszen levegőből állnak.
A szeretet az élet, az élet gyökere. Aki nem szeret, nem is él.
Ha a világ a józan észre korlátozódna, akkor unalmas lenne az élet.
A létezés fonalai számos ismeretlen tényezőnek engedelmeskedve gabalyodnak össze.
Amíg az ember kicsi, az apját halhatatlannak hiszi, de eljön a nap, amikor rájön, hogy ez nem így van. Az élet nem viccel, még a legerősebbnek is megtalálja a gyönge pontját!
Úsztam az ár ellen ott, ahol még csak a folyóm se volt a saját medrében.
Minden, amiről azt hinnénk, lehetetlen, ott vár ránk valahol az úton, vár ránk és arra, hogy a mi segítségünkkel megvalósulhasson.
Az ember arra születik, hogy megismerje az életet, azt az egyetlen életet, ami neki adatik, mert minden más megismételhető, csak az ember élete nem.
A nap az egyetlen igazság, az mindenkiért lángol az égen, szegénynek és gazdagnak ugyanazzal a mozdulattal adja pompáját, fényét, melegét, minden életnek forrását.
Ha semmi sem tart örökké, miért vonz az öröklét gondolata?
Csak az embernek adatott meg az öröklét. Vajon mi ez, ha nem arrogancia? És mégis hiszünk benne.
Ne kívánd, hogy az események úgy alakuljanak, ahogy te szeretnéd. Inkább a kívánságaidat szabd hozzá az események alakulásához.
Mindannyian a saját tetteink áldozatai vagyunk.
Ha úgy határozunk, hogy magunkat tehetetlen áldozatnak, helyzetünket kilátástalannak tekintjük, a Világegyetem támogatni fog bennünket ebben az elképzelésünkben, és már el is vesztünk.
A hit nem józan megfontolás vagy logikus gondolkodás kérdése, hanem azon múlik, hogyan éli az életét az ember.
Csak száll a por a finom esti légbe,
S örökre egyesülve benne réved
az elmúló - kifogyhatatlan élet.
Az élet titkait mindenki magában hordja, csak kevesen tudják azokat megfejteni.
Az élet nem igazságos, Bill. Gyermekeinknek azt mondjuk, de ez szörnyű hiba. Nem csupán hazugság, de kegyetlen hazugság. Az élet nem igazságos, soha nem is volt az, és soha nem is lesz.
Tetteid medre: életed.
Az élet kegyetlen. Remény és boldogság mulandó ábránd, csak arra jó, hogy az elkerülhetetlen tragédiákat még gyötrelmesebbé tegye.
Az élet egy magaslat. Amíg fölfelé kapaszkodik az ember, a csúcsot nézi és boldog, de amikor fölér és letekint, egyszer csak meglátja a lejtőt. (...) Fölfelé hosszú az út, lefelé viszont nagyon is rövid.
Az élet egy maszk, amin keresztül a mindenség kifejezi önmagát.
Az emberi életnek nincsenek titkai. Nem megoldásra váró probléma, hanem megtapasztalásra váró realitás.
Az élet olyan, mint egy szüntelen jelmezbál: örökké ruhát, arcot, maszkot cserélünk.
Ha az ember idegenek közé kerül, az a halál; és hazajutni újra, azok közé, akik közt van mindig, mert az övé, testvérei, az az élet.
Néha kell az ember életébe egy-egy vihar, amely felrázza. Megrettenti. Ami után más életet kezdhet és új céljai lehetnek. Ami után ismét szépnek láthatja a világot.
Csak annyit tudok, hogy az élet rövid. Nem szabad túl sokszor megvonni magunktól az élet dekadens örömeit.
A múlt megtanít a jelenben élni. És élni sohasem késő.
Az élet olyan, mint a sűrű köd, amely hideg reggelenként körülvesz bennünket - valósnak, szilárdnak látszik, konkrét alakot ölt. Ám amikor a napsugár átmelegíti, egy szempillantás alatt nyom nélkül elillan.
Vannak az életünkben olyan események, amelyekről - miközben javában zajlanak még - tudjuk, hogy sohasem felejtjük el. Ilyen egy-egy jó beszélgetés, egy ölelés, néha egy szép zene; amíg éled, egy Hang azt mondja benned: "szívd magadba jó mélyen ezt az élményt, mert ebből kell táplálkoznod egy életen át!" Ne felejtsd el!... Ide vissza kell találnod, mindig!
A világ szárazföldből és vízből áll, az emberi élet pedig evésből és verésből, és a verés van túlsúlyban.
A mágiában - és az életben - csak a jelen pillanat létezik, a MOST. Az időt nem úgy mérik, ahogy két pont közötti távolságot. Az "idő" nem múlik.
Még előtted az egész élet. Csak egyetlen dologra kell emlékezned. Emlékezz rá, milyen erős vagy nap mint nap, mert ennek sosem lesz vége.
Az élet a legértékesebb és legtörékenyebb kincsünk, megszületünk, élünk, meghalunk. Csak az a lényeg (...), hogy létünkben legyen valami különleges, jelentsen valamit számunkra és mások számára.
Mindig lesznek nagy hullámok az életedben, de ez nem tarthat vissza attól, hogy belemenj a vízbe.
Múltba hadd nézzen a szem,
a tűnt idő szivünk hadd szántsa mélyre,
a bús jelen így egybeforrva véle
egy sors, egy élet, egy vérség leszen.
A vándor azt, hogy hol kövesse híve,
ha szétágaz ösvénye vadon íve,
úgy jelzi meg, hogy a bejárt utat
zöld ággal hintve, jó irányt mutat.
Így vár, a tűnt küzdők útjára hullva
törött boldogság és sok drága hulla.
Jó lesz idejekorán rendőrkordont vezényelni a jövő köré. Mert gondold csak el, gyalogolsz büszkén, boldogan, elöl a jövőbe, a többiek meg, ne adj Isten, másfelé kanyarodnak, igen kínos volna az. Tenned kell valamit védekezésül, ne mászkálhassanak összevissza más irányba, mint amit bölcsességed megszab nekik. Ha egyetlen pillanatra nem ügyelsz nagyon, ott maradhatsz a jövőben magad. És se ma, se máskor, soha senkit nem érdekel az, amit csinálsz.
Bár a gyerek a szüleitől kap
életet,
születéskor őt nélkülözni
nem lehet.
Ki él, szeret, s az élet
szellemtől nyer életet.
Ha földi léted végpontjára értél,
Megbánod még, hogy álmodtál s nem éltél.
Az élet olyan, mint a hajótörés. De soha ne felejtsünk el énekelni a mentőcsónakban.
Az életet a legalaposabban és a legkönnyebben a nőkön keresztül lehet megismerni. Az életet jobb élni, mint átvészelni.
- Könnyű magának, anyám..., mert maga varázsló.
- Ilyen szamárságot még gyerekkorodban sem mondtál. Nem vagyok varázsló, hanem csak azt tudtam, mikor kell valamiről lemondani ahhoz, hogy később mást megnyerjek.
Csak hídverés az élet
az elfutó vízen.
Ha megoldatlan konfliktusokat hagyunk hátra, azok visszatérnek, hogy megoldhassuk.
Az élet értelméről nem töprengeni kell, hanem meg kell teremteni.
Amikor a halál lekaszálja az élet valamelyik katonáját, mindig támad egy másik, aki elfoglalja az üresen maradt harci állást.
Soha nem szűnő, lenyűgöző hatással vannak rám az élet permutációi és kombinációi.
Voltam már néhányszor ilyen helyzetben, és mindig megfogadtam, hogy nem térek vissza oda, ahová nem kell. De vannak esetek, amikor a hely választja ki az embert. Ha már azt kérdezed magadtól, hogy mit és hol rontottál el, jobb ha nyugodtan hátradőlsz és várod az eseményeket, mert azoktól még a válaszaid sem kímélhetnek meg.
Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.
Amikor már úgy éreznéd, megvan a megoldás kulcsa, abban a pillanatban jön egy lakatos és lecseréli a zárat. (...) Amikor már azt hinnéd, a rejtvény végénél jársz, nem egyetlen kérdés bukkan fel előtted, hanem az összes újra és újra megjelenik, és azok közül kell kibogarásznod a megfejtést, az egyetlen választ, amely megválaszol minden kérdést.
Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz.
A saját lábnyomaidat követve sohasem térhetsz vissza a múltba, de ha elég türelmesen várakozol, a múltad előbb vagy utóbb visszatér hozzád, és ha azt már nem is változtathatod meg, bármikor újra élheted. Olyan ez, mint egy csúfos vereség a kártyában, mindig érezni fogod a kárát, és addig gyötrődsz majd ebben az állapotban, amíg végül visszaülsz az asztalhoz, ahol mindenedet elvesztetted.
A halál árnyékában ragaszkodunk az élethez.
Az élet olyan körhinta, ahol hiába forogsz együtt a szeretteiddel, mindig ugyanolyan távol leszel tőlük. Amikor pedig megáll, már késő kiszállni és elindulni feléjük. Ha egyszer menekülsz valami elől, a lábnyomaid mindig mutatják majd az utat, amerre menekülsz, egyre nagyobbak és felismerhetőek lesznek mögötted, amíg hirtelen előtted lesznek.
Ezel - Bosszú mindhalálig c. film
Az élet ott, ahol fakad, tiszta, édes gyönyör, amely magában az életben van. Nem elmenni a forrástól annyi, mint szűziesnek lenni. Az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni.
El kell engedned a megtervezett életet ahhoz, hogy megtalálhasd a rád várót.
Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.
Az emberélet nagyszerűt igér:
mily szép a nappal, és mily nagy az éj!
S mi, bár becéznek édeni hatalmak,
alig örvendünk a királyi napnak:
zavaros harcba sodródik az ember
most magával, aztán a környezettel:
senkinek sem juthat igazi társ,
komor kívül a belső ragyogás,
ragyogó arc alól a bú kiüt,
az üdv előttünk - s nem látjuk, hogy üdv.
Ha azt képzeled, hogy beteg vagy, az is leszel! Ha hiszel a gyógyulásodban - de igazán hiszel -, meggyógyulsz. Ha hiszel magadban és a jövődben, a hited anyaggá formálja a láthatatlant, és élhető jövőt írhatsz magadnak. De ha mások hipnotizálnak, akár tönkre is tehetnek! Olyan káprázatokba hajszolnak, melyekbe belealjasulsz. Te is árthatsz önmagadnak, és mások is neked. A képzeleted erejével magadra idézhetsz egy olyan vacak életet, melyet nem szívesen élsz.
Mindenki meghal, de nem mindenki él.
Az élet olyan, mint a hullámvasút: egyszer fel, egyszer le. De a halál is olyan: ha egyszer lendületbe jön, nincs erő, amely megállíthatná.
Nagyon-nagyon ritkán - a vak véletlen és a csodás egybeesések következményeképpen, ahogy a pillangók éppen így vagy úgy rebbentik meg a szárnyukat, és egy-egy percre minden szál összetapad - elénk tárul a lehetőség, hogy a megfelelő dolgokat tegyük.
Többnyire - az esetek 99 százalékában - egyszerűen nem tudjuk, hogyan és miért fonódnak össze a szálak, és ez így van jól. Teszünk valami jót, aztán történik valami rossz. Elkövetünk valami rosszat, és mégis jó dolog követi. Semmit sem teszünk, mégis minden szétrobban.
Élni annyit jelent, mint tettekben, érzésekben, gondolatokban megélni az életet. Ez a tapasztalás az időben történik, így végső soron az idő a legszűkösebb erőforrásunk... Épp ezért a leglényegesebb döntéseink közé tartozik, hogy mire szánjuk és mire szenteljük az időnket.
Az élet is káros az egészségre. Előbb-utóbb mindenki belehal.
A civilizált életnek a föld az alapja, a föld, amely ad, mindig csak ad. Ebben a világban házakat emelnek, és megtöltik őket tárgyakkal. Termékeny, anyáskodó világ, amelyben sokkal bonyolultabb dolog életben maradni, ahol a sikernek és az elbukásnak száz meg száz lehetséges módja van.
Érthetetlen, bonyolult az élet. Fejtse már meg valaki.
Az élet nem intézhető el a modern irodalomból vett bölcs mondásokkal. Ne felejtsd el, hogy a természet vad és vérszomjas.
Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük. Álmainkat csak cselekvéssel, tettekkel valósíthatjuk meg, és nem annak tervezésével, hogy mit fogunk tenni.
A mese spirituális felfedező út, és ennél fogva a legéletszerűbb, mivel úgy tárja fel az emberi életet, ahogy lelkünk látja, érzi vagy érleli magában.
Az élet pokoli kör, amelyben a tegnapelőtt úgy kapcsolódik a mához, hogy közben kiüresíti a tegnapot. Azt hisszük, hogy előrehaladunk az időben, s közben a múlt foglyai vagyunk.
Az élet hazugságokból épült vár, amelyet lerombol az idő.
Végül minden jóra fordul. Amíg gyerek vagy, ezzel biztatnak a felnőttek, de később magad is tapasztalod.
Csaló a könnycsepp, hazug a halál.
Látom a lángját egy nagy fényességnek.
A szeretet nagyobb, mint a halál,
A szeretet az élet, élet.
Lehetsz okos vagy előrelátó, megtervezheted az életed minden lépését, és ha elég erős vagy, sikert sikerre halmozol, de a világ minden okossága és óvatossága sem képes megmenteni a szenvedéstől.
Ha az élet és a szerelem ilyen gyorsan, és értelmetlenül véget érhet, akkor az ember legjobban teszi, ha minden percet kihasznál, ami megadatott neki.
A vágyak és a ragaszkodás előre húznak. A félelmek, ellenállás és elkerülés pedig visszahúznak.
Az élet reménytelen utazás, folyton menetben vagyunk, mialatt sejtelmünk sincs, hová fogunk megérkezni.
Aki elment, nem jön vissza és nem mehetünk utána. Az élet megy tovább.
Holnap minden véget érhetne. Nem félek tőle. Bizonytalan egy élet, de én szeretem így.
Az a szomorú igazság, hogy bizonyos dolgokat nem lehet visszacsinálni. Ha egyszer elkezdődik valami, bármit tehetünk, nem térhetünk vissza a kiindulóponthoz. Ha csak a legkisebb dolog is félresiklik, az örökre úgy marad.
Ha esik az eső, a virágok kinyílnak. A gyík megeszi a bogarat, a gyíkot megeszi a madár. De a végen mindegyik meghal. Elpusztul és kiszárad. A generációk kihalnak, de már ott van a következő. És így megy ez. Számtalan különböző formája van az életnek, számtalan különböző formája a halálnak. Végül a különbség is elenyészik.
Egy kaliba várt csak reám a Korbujban, más semmi. Senki. Csak egy rossz kaliba, egy fűrész és egy balta. És egy élet, amit vinni kellett tovább, mert a testem enni kért, vackot követelt magának, és nem törődött azzal, hogy a szemem üresnek látta a világot, és belül, magamban úgy éreztem, hogy az élet régen befejeződött.
Sakkjáték az életünk. Sakkot játszunk szüntelen. Mi és az Isten. Lépünk, azután csönd. Ő következik. Lép. Végre! Lépünk. Eltérít utunkról. Újra lépünk. Hallgat... Miért nem siet? (Mellette óra nem ketyeg.) Sakk! - mondja. Újra próbálkozunk. Nem adjuk föl. Már senki sincs körülöttünk. - Sakk! - hangzik hangtalan. - Nem! - csattan bensőnk. Futnánk, de nincs hová. A tábláról lelépni nem lehet. Nincs több lépés. Érezzük: matt. Ezt már nem mondja. Győzött. S ekkor felismerjük, hogy ő nem ellenség. Úgy győzött, hogy vesztesek ne legyünk. Társunk volt, míg "szemben" ült velünk. Ellenünk játszott értünk. Istennel sakkozom én is. Társnak tekint, szabadnak teremtett. Játszunk. Ő meg én. Figyelem... Szeme sem rebben, amikor feketére lépek. Bábuim közben egyre fogynak. Fogy az erőm, fogy az életem. Nem győzni akar. Szeretni! Játszom tovább. Míg ő az "ellenfelem", csak győzhetek. Lépek. Lép... Sakkjáték az életünk.
Nincs olyan összekuszált élet, amelyből istendicséret ne születne.
Egyenes utak és görbe utak számtalanszor találkoznak, keresztezik egymást, összevissza keverednek. Könnyű eltévedni... Sokszor nagyon éles szem kell hozzá, hogy valaki megkülönböztesse az egyenes mellékutca szűk bejáratát a görbe sikátor kezdetétől. Férfitanácsot adok neked, fiam. Időben tanuld meg a görbe utat az egyenestől megkülönböztetni. Tanuld meg az elágazásokat, s ha valahol nem ismered ki magadat, azokat kérdezd meg, akik téged felelősséggel szeretnek.
Az egész élet veszélyes. Mi, akik a civilizációnak egy kis csücskében nőttünk fel, hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni. Ennyiből áll ugyanis a civilizáció, Easterbrook. Itt-ott összegyűlik néhány ember, hogy egymást megvédje, és ilyenformán képes túljárni a természet eszén, és le is győzi. Legyőzték a dzsungelt, de ez a győzelem csak átmeneti. A dzsungel bármelyik pillanatban ismét magához ragadja a hatalmat. Az egykor büszke városok mára romhalmazzá váltak, burjánzó növényzet nőtt rajtuk, és a nyomorult kis emberek éppen csak túlélték. Az élet mindig veszélyes, ezt soha ne feledje. Lehet, hogy nem a nagy erők, hanem a tulajdon kezünk munkája pusztítja majd el. Ma nagyon közel állunk ahhoz, hogy ez bekövetkezzék.
Megint szegényebb lettél azzal, amivel mindig szegényebbek leszünk, hiszen élünk: az idővel. Csak az időt színültig töltő semmivel, a vágyaiddal lettél újra gazdagabb.
Aki nem akar
meghalni, még nem biztos,
hogy szeret élni.
Hát bizony, nem is volna jó, ha mindnyájunkat egy fából faragtak volna. De nagyon bánt, ha azt látom, hogy valaki nem él teljes életet. Én minden percet élvezek, és szeretném, ha mások is így éreznének. Sokan mondják, biztos halálra unom magam, amiért évszámra itt töltöm az időt, a világ végén. Szó sincs róla, mondom én. Mindig elfoglalt vagyok és mindig boldog!
Az élet igazi, nagy vállalkozásai legtöbbször nem hőstettek, hanem türelemjátékok.
Csak az az ember, aki megtapasztalta a fényt és a sötétséget, a háborút és a békét, a bukást és a felemelkedést, egyedül az a személy tapasztalta meg igazán az életet.
Ha mások életére irigykedem, az nem vezet sehová. A saját életemet kell irigyelhetővé tennem.
Akkor kell nyugalomba vonulni, amikor az ember még élvezheti az életet.
A jövő világban az orvosok több életért felelnek majd, mint most mi, hadvezérek.
Rengetegen vagyunk, akik irtóztatóan dzsungeles, dögletes, gyötrelmes tév- és kerülőutakon bolyongunk, hogy aztán végül ugyanoda érkezzünk, már ha célba támolygunk egyáltalán, ahová mások nyílegyenesen, tánclépésben, némelyek diadalmenetben jutnak el.
Ha közelebbről megvizsgáljuk, hogy mi történik a világban, akkor rájöhetünk, hogy minden intelligenciája ellenére az ember valójában a legostobább állat, hiszen nem érti önmagát. A kutya tudja, hogy mit kell egy kutyának csinálnia, és a macska is érti, hogy mit kell tennie. Minden állat tudja a dolgát, és csak azt teszi, amit tennie kell. Mi viszont nem ismerjük igazi feladatunkat, sem igazi utunkat ezen a világon, helyette csupán önmagunknak élünk.
Csupán egy dolog van, ami üresebb, mint szerelem nélkül élni, mégpedig az, ha az ember fájdalom nélkül él.
Az élet hosszú tempóban halad, a legtöbb munkát maga a természet végzi.
Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát. Márpedig a gyermek a kiszámíthatatlanság koncentrátuma. A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.
Az életet ott kell élni, ahol vagyunk. Ebben nem dönthetünk.
Az élet nem álmok és ábrándok megvalósulása, hanem hideg valóság, ezzel számolni kell.
Nem hiszek a szenvedés és a tragédia gyógyító erejében, ezek azért vannak, mert hozzátartoznak az élethez, és nem szabadna büntetésnek tekinteni őket.
Élj! Beszélj! Gondolkozz, tevékenykedj! Néha hallgass zenét is... (...) Nézelődj, hatódj meg! Nevess sokat, de néha sírj is! (...) Akkor leszel igazán az, akinek én szerettelek!
Én úgy gondolom, hogy csak a halál az, ami elkerülhetetlen, az viszont rajtunk múlik, hogy mihez kezdünk az életünkkel.
Minden tragédiák legmélyebbike nem az, hogy fiatalon halok meg, hanem ha 75 éves koromig élek úgy, hogy sosem éltem igazán.
Mert én választottam egyszer, mikor arról volt szó, hogy hogy kell az ember életét leélni, s én azt választottam, hogy őszinte leszek, és megpróbálok annyira őszintének lenni az életemben, amennyire csak lehet, mert ez a legegyszerűbb és a legkevésbé megszokott.
Az élet nem lehet teljes egy kis őrület nélkül.
Az élet tapasztalatszerzés, nem pedig az élet értelmén való töprengés.
Az élet edzés. Amikor edzünk, fölkészülünk arra, ami előttünk áll. Élet és halál értelmét veszti, nem létezik más, csak a kihívások, amelyeket örömmel fogadunk és nyugodtan küzdünk le.
Az életünk egy furcsa kis mese,
szeszélyes játék, bús színész dolog,
minden egy szürke váz körül forog,
fénnyel cifrázva, könnyel is tele...
Az életünk egy furcsa kis mese.
Életünk legfontosabb eseményei a látványos okokon kívül tulajdonképpen ellenőrizhetetlen semmiségekre vezethetők vissza.
Úgy kell nekem, minek jöttem a világra!
Mihelyt csatának
tekinted az életet:
el is vesztetted.
Az élet csak úgy szép, ha őrült is egy kissé.
Az élet olyan, mint egy vonat (...). Megy tovább. És jó is, hogy így van. (...) Mert a vonat végül eljut az úticéljához.
Mindig tudni kell, mikor ér véget az élet egy-egy korszaka. Ha mindenáron időzni akarsz benne, a kelleténél is tovább, akkor már se örömöt, se értelmet nem találsz a maradékban.
Minden legyen fehér vagy fekete, minden legyen határozott körvonalú és jól definiált. De az élet nem ilyen, Mademoiselle! Bizonyos dolgok még nem estek meg, csak az árnyékukat vetik előre.
Furcsa... az ember azt hinné, hogy amikor szörnyűségek történnek, minden más megszűnik, például pisilni sem tudsz, enni sem és inni sem, de ez így nem igaz. Mintha te és a tested két különböző dolog lenne, mintha a tested elárulna és tovább pörögne idiótán, állatiasan, víz után szomjazva, szendvicsekre vágyva, a mosdóba szaladgálva - mialatt az egész világod darabokra hullik.
Van, hogy az ember életében elérkezik egy pillanat, mikor elfogy minden szó, a világ olyasmivel szembesíti, ami a nyelv fogalmaival meg nem nevezhető. Ilyenkor először csak áll bambán, elméje görcsösen erőlködik, majd feladja, nem is próbálkozik tovább, a tudat pedig arra kényszerül, hogy eggyé váljon az ismeretlen, néven nem nevezhető jelenséggel és valóban megtapasztalja azt. Ilyenkor van, hogy igazán életben vagyunk.
Nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!
Borzasztó úgy élni, hogy még hazudni sem tud az ember magának valami kicsike, talpalatnyi mennyországot.
Nézz az arcokba mélyen.
Mindegyiken ott sír a vágy: -
hogy mindörökre éljen.
Szeretek arra gondolni, milyen mókás tud lenni az élet, és mennyire meg tud változni minden.
Furcsa, nem? Amikor kicsi vagy, nagy akarsz lenni, később meg visszakívánkozol a gyerekkorba.
Azt lehetne mondani, hogy az élet egy játszma, és hogy az illetőnek az a képessége, hogy játszmát játsszon, a szabadság és a korlátok elviseléséből áll, továbbá a célok mélyebb megértéséből, valamint a részvéttel kapcsolatos döntési szabadságból.
Időnként, mert felborul az egyensúly a szerelem miatt, attól még egyensúlyban lehet az életed.
Ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el. S ha elpusztulok, akkor nem volt már értelme annak, hogy éljek. Tegnap éjjel a polcokat néztem. A nagy életművek mind ezt bizonyítják.. és ahogy születtem, - mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat.
Amikor érezzük, eljött a változások ideje, akkor elkezdjük (...) visszanézni életünk filmjét, szembesülvén minden kudarccal, ami addig ért bennünket. Természetesen, ahogy egyre idősödünk, ezzel arányosan szaporodik ballépéseink száma is. Ám ezzel egy időben a tapasztalat biztosítja a bekövetkezett vereségek jobb megértését, ugyanakkor utat is mutat a további lépések megtételéhez.
Mindent nyomtalanul elfúj a szél, ami megtörténhetett volna, de nem történt meg. (...) Úgy alakul az élet, ahogy mi alakítjuk.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy olyan emberekkel töltsem, akiket nem szeretek igazán.
Minden ember öntudattal van megátkozva, és ez megválaszolatlan kérdéseket szül. Ki vagyok én? Küzdünk, hogy értelmes kapcsolatokat létesíthessünk. Gondoskodó barátok vagyunk, szerető apák, odaadó anyák, védendő gyermekek. Harcolunk és szeretünk, és reménykedünk abban, hogy talán együtt képesek leszünk megérteni szerepünket az univerzumban. Ám a végén mégis egyedül cipeljük terhünket. Minden embernek egyedül kell megválaszolnia a kérdést: ki vagyok én? Mit jelent egyáltalán az élet, és az idő végtelenségében mi az én szerepem?
Az élet egy pillanata talán maga az élet.
Amit mi megszokottnak tartunk, az valójában egy újabb lehetőséget, egy újabb kalandot hordoz. És mégsem vesszük észre, hogy minden áldott nap más, mint a többi. A mai napon valahol kincs vár rád. Meglehet, hogy egy röpkén átsuhanó mosoly az. (...) Az élet apró és gigászi csodafüzér. Nincs benne semmi unalmas, mert állandóan változik minden.
Hogyan tudnál felkelni reggel,
ha nem tudnád: éjszaka vár?
Dolgaidat elvégzed nappal,
és az este újabb kapukat tár.
Ezért életed mindig boldogsággal mérd!
Milyen szép is lenne, ha minden úgy érne véget ezen a világon, hogy nem maradnak elvarratlan szálak. Sajnos, ez csak ritkán történik meg. A dolgok mennek tovább, az emberek pedig élnek, vagy halnak, ahogy az a sors könyvében meg van írva.
Ilyen az élet! (...) Nem hagyja magát szépen elrendezni, ahogy szeretnénk. Nem hagyja, hogy megússzuk az érzelmeket, hogy csak az ész, az értelem szabályai szerint éljünk! Hiába mondanánk: "Ennyit akarok érezni, többet nem!"
Az orvosképzés lassú. Tanítanak minket békákon, disznókon és halottakon gyakorolni, mielőtt élőkhöz érhetnénk. Könyörület nélkül oktatnak. Úgy nevelnek, mint a gyerekeket és néha fogják a leggyengébb fiókát és egyszerűen kilökik a fészekből. Mindannyian felnövünk, és kétségbeesünk, mikor odaérünk, hogy megragadtunk-e minden alkalmat, ami adódott, hogy élhessünk. Annyira elfoglaltak vagyunk, miközben próbáljuk elhagyni a fészket. Nem gondolunk arra a tényre, hogy odakinn nagyon hideg lesz. (...) És mire a saját lábunkon állunk, egyedül maradunk.
Ha majd felnősz, rá fogsz jönni, hogy már síkra szálltál hazugságokért, becsaptad magadat, vagy szenvedtél butaságokért. (...) Nem lesz bűntudatod miattuk, de gondod lesz rá, hogy ne kövesd el újra a hibáidat.
Az élet olyan, mint a füst. Elillan, mielőtt még igazán boldog voltál.
Születésünk pillanatától halálunk percéig életünk egy folyamatos utazás. A táj, az emberek és a vágyaink is változhatnak, miközben a vonat megállíthatatlanul halad tovább. Az élet maga a vonat, nem az állomás.
Az emberi tapasztalás bámulatos gazdagsága nem szerezne annyi örömet, ha nem kellene korlátokat leküzdenünk. A csúcsra érés feleannyira sem boldogítana, ha nem kellene sötét völgyeken is áthaladnunk.
A jövőbe tisztábban láthatunk, mint a múltba. (...) Az élet olyan egyirányú utca, ahol legtöbbször még a hátrapillantás sem lehetséges: mert nem a múltat látja meg az ember, hanem az emlékeit.
Néha könnyedén, gondtalanul és kötelmeinkről megfeledkezve cselekszünk ezt-azt, mintha szemlátomást minden akár fordítva is történhetne. Máskor viszont, más órán, semmi sem lehet másként, mint ahogy van, semmi sem könnyű és kötelességmentes, és minden lélegzetvételünket valamilyen súlyos, külső erő, sors irányítja.
Néhány tökéletes, boldog hónap többet ér, mint akárhány unalmas, szürke év.
Az ember sose mehet vissza. (...) Az élet lényege az , hogy tovább halad előre. Az életben csak egyirányú közlekedés van, nem igaz?
Néha áthidalhatatlan szakadék választja el a múltat a jövőtől. Ha valaki megjárta a halál árnyékának völgyét, s újra kilép a ragyogó napfényre... akkor, mon cher, annak számára új élet kezdődik. A múlttal nem tud már mit kezdeni.
A halálra gondoltam. Nem töltött el félelemmel. A halálom végül is természetes és elkerülhetetlen folyománya annak, hogy élek. Mint minden kínai, én is hittem, hogy a halálom csupán egy intervallum az élet szakadatlan folyamatában, hiszen az életem folytatódik a gyermekemben és az ő gyermekeiben, generációk során át, akár egy végtelen, hömpölygő folyam.
Életed: tarka pergő kép a leplen,
a főszemély is, a néző is te vagy;
a lámpa kigyúl, a kép tovalebben,
hogy fényben felocsúdj, vagy felriadj.
Hát ennyi a élet? Ugyanannyi, mint a madárnak, a csirkének, amelyik ott vergődik a fürdőszobában, amikor elvágott nyakkal szédelegve veszíti a vért?
A labirintus olyan, akár az élet. Bármelyik úton indulsz el, sohasem tudhatod, célhoz vezet-e, vagy zsákutcába jutsz...? De aki bölcs és kitartó, no és van elég ereje is, az végül rátalál a helyes útra, és még idejében eléri azt, amire vágyott.
Maga még fiatal, leányom. Még nem tudja, mennyi élni akarás szorult az öreg emberekbe. Aki megérte a hetven esztendőt, nem adja fel egyhamar. Az még évtizedekig akar élni.
Ha az ember képtelen arra, hogy magától elmozduljon, akkor az élet löki arrébb, amikor eljön az idő.
Miért kellene azt gondolni, hogy az élet mozdulatlan állandóság? Ki mondta, ki ígérte azt, hogy a földi élet örökérvényű fénykép? És ha senki, akkor miért hisszük azt róla? És miért döbbenünk meg a változáson? És miért nem állunk elébe, miért nem állunk bele?
Az életet nem lehet elmesélni, a tapasztalatot nem lehet könyvből megtanulni. Az életet meg kell élni.
Ebben az életben folyton az történik, amire nem számít az ember.
Ússz az árral, sosem lehet tudni, mit sodor eléd.
Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetekben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet.
A szemet több inger éri, mint amennyit az agy fel tud dolgozni, vagyis szinte vakon botorkálunk a világban, és észre sem vesszük a dolgok jó részét, amely az orrunk előtt van. Az egyszerűségre törekszünk, holott a világ csodálatosan összetett, de ahelyett, hogy megnyitnánk előtte az elménket, szűrőkön keresztül szemléljük, hogy kevésbé legyen rémisztő.
Tudod, kemény az élet, mint a vasbeton,
De soha ne lássák az arcodon!
Mert itt rohan az idő, akár a gyorsvonat,
És a terv, hogy hova mész vele, csak gondolat.
Az ember tervez, és tervez az ember egész életén keresztül, mind csak tervez. Ezt, meg azt. Mert szép az, tervezni. Az életben aztán úgysem az történik, amit az ember tervez, de az már szinte mindegy. A tervezésről úgysem szokunk le soha. A tervezés maga az élet. Addig él az ember, amíg tervezni tud. Mikor már az sincs meg, akkor... hát nincsen igazam?
Milyen különös dolog is a barátság! Az útjaik szinte azonnal szétváltak, de a hajdani kötődés megmaradt: néha egy-egy levél, karácsonyi megemlékezés. De talán nem is olyan furcsa. Mindenki életének megvan a maga üteme.
Az amazóniai őserdők mélyén él egy fa, ami csak egy másik fa köré képes nőni. Nem bír megélni e nélkül a fa nélkül, a támasza ez a fa. Lily, mi vagyunk ez a fa.
Az élet nem könnyű... Legtöbbször inkább bonyolultnak mondható. Az ember csak ritkán talál benne értelmet, ami azonban sosem csinos kis szalaggal átkötött csomagban érkezik. Úgy tűnik, minél idősebb az ember, az élet annál több buktatót, törést és kegyetlenséget tartogat a számára.
Mert mindig megalkuszunk azzal, ami elkerülhetetlen. Mi nem búza vagyunk, hanem pohánka. Ha a vihar jön, lefekteti az érett búzát, mert száraz, és nem tud a széllel hajladozni. Ha aztán a szél elvonul, újra felüti a fejét, és ugyanolyan erős, mint vihar előtt volt. Mi sem vagyunk megmerevedett nyakú emberek. Hajlékonyak vagyunk, és ha viharos szél fúj, hajladozunk, mert tudjuk, hogy majd elmúlik. Szájalás nélkül térünk ki az árral, és rajta vagyunk, hogy hasznát lássuk. Elég erősek vagyunk, és boldogulunk azoknak az embereknek a bőrén, akiknek a nyakára tudtunk mászni. Gyermekem, ez a titka annak, az ember mindent túlél, és mindenen felülkerekedik.
Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is... Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásban. Ilyen az élet!
Viselkedésünk minden gyakorlati szempontból véletlenszerűnek tekinthető. Azaz megjósolhatatlan, alkalomszerű, körülírhatatlan, előreláthatatlan és szabálytalan. Ezzel a feltételezéssel csak egyetlen baj van. Hogy alapvetően téves.
Az utak sohasem érnek véget
ködbe vesznek - mint a messzeségek
seholsem kezdődtek, mindenüvé érnek
el-elkanyarodnak, aztán visszatérnek
akárcsak az élet!
Az emberek minden korban más-más eszmékkel fűszerezik a keserves életet, hogy még élvezhetetlenebbé tegyék.
Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Az első lépés a legfontosabb lépés. Nemcsak azért, mert kijelöli az útirányt, hanem mert abban már - mint magban a növény - minden benne van.
Az ujjlenyomatunk minden életen ottmarad, melyet megérintettünk.
Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan elpereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás,
amely megőriz téged.
Semmi gond. Az életnek nem kell hibátlannak lennie, éppen elég, ha élhető.
Minden orvos, aki pontosan megjósolja, hogy betege mikor hal meg, vagy helyesebben: meddig él, feltétlenül nevetségessé teszi magát. Az emberi életben kiszámíthatatlan tényezők játszanak döntő szerepet. Gyakran a gyengék váratlan ellenálló képességekről tesznek tanúságot, s az erősek letörnek.
A szívünket nem zárhatjuk el az élettől, de megtaníthatjuk arra, hogy a véletleneken felülemelkedve, töretlenül szembe tudjon nézni a fájdalommal.
Az életben a múltunk mindig utolér. És mindig fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mit is akarunk igazán. Végül minden döntésnek meglesz a maga következménye és mindig eljön az elszámolás ideje.
Néha úgy érzem, az emberi szív is csak afféle polc. Ha túl sokat pakolnak rá, valami óhatatlanul leesik, aztán szedegethetjük össze az összetört darabkákat.
Senki sem tud olyan nagyot ütni, mint az élet.
A legtöbb ember átlagosan egy órát gondolkodik naponta. A többi huszonhármat szellemi tétlenség, reflexek és az agyvelő gépies motyogása tölti ki. De a nyomorgó folytonosan gondolkodik. Pillanatnyi szünetek után újra és újra nekilódulnak a céltalan gondolathullámok, hogy azután, ezer ízre marva és tépve magukat széjjel, véres esőként hulljanak a lecsüngő fejre vissza.
Az életben (...) sokszor kapunk sebeket, sokszor ránk taposnak, megbántanak, megsértenek, de értékünket mégis megtartjuk. Ha van.
Az élet tragédiája éppen az, hogy az emberek nem változnak.
A Piros kendő mindig ott virít előttünk. (...) Megszületik a gyermekünk, alig várjuk, hogy fölálljon, ha föláll, hogy szaladjon, ha szalad, hogy beszéljen; majd arra vagyunk büszkék, hogy tud végre olvasni; szurkolunk, hogy sikerüljenek a vizsgái, hogy sikere legyen, érje el a célját, legyen egyre gazdagabb, ismertebb, hatalmasabb, és találja meg nagy nehezen a párját, aki előtt szintén ott lóg egy Piros kendő, amit ő sem tudott idáig elérni. És immár együtt loholnak tovább. Nem élvezik sem önmagukat, sem egymást, sem az életüket... Mert hol van még a kendő?!
Mindannyiunkban dolgozik az életösztön. Az ember nem azért él, mert tudatosan úgy dönt, hogy élni akar.
Ha szenvedélyesen szeretünk valakit, mindig több fájdalomban lesz részünk, mint örömben. De az ember azért mégsem mondana le erről az élményről. Aki sose szeretett igazán, nem is tudja, mi az élet.
Ha kudarccal és könnyekkel teli életre vágysz, ennek legbiztosabb módja, ha pontosan annyit dolgozol, amennyiért megfizetnek.
Jó a Földön.
És mindenütt jó, ahol élni kell.
Mindenütt van, mi bánattal eltöltsön,
s ami egy életet megérdemel.
Időnként úgy érezhetjük magunkat, mint egy pörgő falevél, melyet a szél piszkos utcán sodor; úgy érezhetjük magunkat, mint egy homokszem, mely megrekedt valahol. De senki nem mondta, hogy az élet nyugodt és rendezett dolog - nem az. Az ember nem tépett falevél, és nem is homokszem: kisebb-nagyobb mértékben megtervezheti az útirányát, és követheti is. Lehet, hogy úgy érezzük, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint már túl késő bármit is tenni; hogy a mögöttünk lévő út már annyira tönkre van téve, hogy nincs esély egy olyan jövőbeli út megrajzolására, amely akár egy kicsit is más lesz. Mindig van az úton egy olyan pont, amikor új utat jelölhetünk ki. És megpróbálhatjuk követni. Nincs élő ember, aki ne tudna újrakezdeni.
Az élet erői állandó mozgásban vannak, jaj annak, aki merev és nem enged.
A cseresznyevirág (...) három nap alatt kinyitja szirmait, mintha egy rövid pillanatra alászállna az ég a földre. Örülünk, ha kinyílnak a bimbók, s ha elhervadnak, vigasztalódunk az emlékekkel. Hát nem ennyi az élet?
Tetteinkben élünk, nem években; gondolatunkban, nem lélegzetünkben; érzelmeinkben, nem órákban. Az Időt szívünk dobogásával kellene mérnünk. Legtöbbet az él, aki a legtöbbet gondolkozik, a legnemesebben érez, a legjobban cselekszik.
Nem harcolt... visszavonult a maga árnyékvilágába. Ő nem szenvedett vereséget, mert nem is vette fel a harcot.
Ne felejts el életben maradni, nincs semmi fontosabb ennél.
Vannak olyan pillanatok az életben, amikor a világ mintegy lelassul - ilyenkor az ember érzi a csontjai moccanását, az agya zakatolását. Amikor az ember tudja, hogy bármi történjék is vele ezután, erre a pillanatra örök életében emlékezni fog, minden egyes apró részletére.
Amikor meghalsz, az első dolog, amit elvesztesz, az életed. A következő az illúzióid.
Csak azok alkalmasak az életre, akik nem félnek a haláltól, és senki sem kész még a halálra, aki nem tett meg mindent, hogy élvezze az életet. Mind az élet, mind a halál egyaránt részei annak a nagy élménynek, amelyet földi létünk jelent.
Az élet Mi vagyunk
titkainkkal, jövendő álmainkkal
valóság vagyunk - vagy csupán álmodunk...
A ködös múltban, a titkos jövőben
örökké élünk - a változó időben.
Elolvastam pár könyvet, láttam néhány filmet, képet, szobrot. De egyik sem tudta megmondani nekem, mitől tökéletes a tenger. Vagy azt, hogy honnan fakadnak indulataink; egyáltalán minek jövünk a világra, s ha már itt vagyunk és úgy-ahogy agyoncsapjuk az időt, mivégre kell elmenni végül? Ott vannak a nagy írók. Álomgyönyörűen írnak, borzongsz a szépségtől, de elfogy az utolsó betű is, leteszed a könyvet, és még mélyebb benned a hiány, ha több is a tiszta élmény.
Az élet szép, úgy hírlik. Amint az ember fegyverszünetet köt önmagával. Amit aztán a felek, hol az egyik, hol a másik, rendre megsértenek.
Lejátszani csak azt a kottát tudod, melyet magaddal hoztál. Sok mindent variálhatsz. Elronthatod. Rosszul játszhatod. Szépen játszhatod. Rögtönözhetsz. Szólamokat megváltoztathatsz benne; oda is vághatod a hegedűdet, hogy darabokra törjön, (...) - de a Nagy Kottádtól nem térhetsz el lényegesen. Elronthatod az életedet, és kihozhatsz belőle gyönyörűséget is: de akár csúnyán, akár szépen, sőt csodálatosan játszod: a TE DALOD SZÓL!
Tudunk vihart kelteni magunkban, s le is tudjuk csendesíteni a viharunkat. (...) Életünk valóban hajózás a nyílt tengeren, ahol nem lehet tudni, milyen vihart hoz a következő óra - de azért azon a hajón egy Kormányos is van!
Körülnézett, hol és hogyan tehetne jót az emberekkel. De ez igen nehéz feladatnak bizonyult. Az igazi tragédiákat éppoly nehéz megtalálni a nagy nyüzsgésben, mint amilyen nehéz kikerülni a tolakodó áltragédiákat.
Tudták mindenekfölött azt, hogy aki a részletfizetési akció keretében életet vásárolt magának, annak halállal kell fizetnie érte, és a fizetés időpontja olyan titok, amelyet csak a Hitelező tud.
Tudod, mik vagyunk mi mind? Valami mesterkélt, kézzel festett külső, ami rémült és reszkető kíváncsiságot takar. És csak szeretnénk megismerni, megérteni az életet.
Csak azt kell tenni, ami fontos, csak azt kell szeretni, akit szeretni akar az ember, és az ég szerelmére, nem szabad jelentéktelen dolgokra fecsérelni az időt. Ahhoz túl rövid az élet.
A hiábavalóságnak is megvan az értelme az életben.
Maga az élet fölfoghatatlan csoda - s akiben nincs ámulat, az soha az igazság közelébe sem juthat.
Meg kell tanulnunk elviselni, hogy az ember nem központ a világban. A kicsinységünk tudatát. Azt, hogy nincs több életünk, érted, hogy mindenki egyszer születik, és egyszer hal meg. Egyszer, és soha többé. Hogy akit eltemettek, az porrá válik, és öntudatlan része lesz az anyagnak. Hogy a bűnt nem tudod már jóvátenni, az elmulasztott örömet nem tudod már visszahozni, hogy akitől elbúcsúztál, az nem jön még egyszer vissza, hogy egyetlen élete van mindenkinek, (...) és mindenkié ugyanolyan szent és ugyanolyan egyszeri.
Hová lettek a drága vereségek,
amelyek nélkül győzni nem lehet!
S minden - amit adhatott ez az élet,
s amit, gazdagon, el is veszthetett!
Hová lettek!? - Ó, nem is vettük észre
- amig tolongtunk rajta - az utat!
De jó lenne már felnézni az égre,
- s elsírni egyszer szívből magamat!
Senki sem maradhat örökké egy helyben. Még azok körül is megváltozik a világ, akik különben jószántukból nem mozdulnának.
Néha rájön az ember, hogy bekötött szemmel megy át a saját életén, és megpróbálja eltagadni, hogy maga kötötte szorosra a csomót a vakká tévő kendőn.
Ha le tudnánk élni az életünket egy virágokkal teli paradicsomban is, miért van az, hogy inkább sírunk, szenvedünk, beleveszünk a szenvedély és a tombolás vad forgatagába, és a pokol tüzével kínozzuk magunkat?
Nincsen olyan ember, akinek az életében egyszer ne köszönne be az a pillanat, amikor mélységesen szégyelli, hogy él. Az élet szégyen, mert minden pillanata botrányos.
Tudod te, milyen a pokol? Se tűz, se ördögök, semmi, amit mondtak neked gyerekként. Magunk építjük a mennyünk és magunk a poklunk, míg élünk, minden alkalommal, amikor fájdalmat vagy szenvedést okozunk.
Én mindig hittem abban, hogy az ember akár százszor is újrakezdheti, azzá válhat, aki lenni akar.
Vannak leckék az életben, amiket nem tanítanak sehol, mégis meg kell tanulni.
Harc az élet, ne tékozold bizalmadat.
Az élet vetés, nem pedig aratás.
Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban.
Senki nem engedhet ki másvalakit a ketrecéből, még egy oroszlánt sem. A lényeg az, hogy ne a rácsokat nézd, hanem nézz keresztül rajtuk! Mert ha csak a rácsokat látod, soha nem jutsz semmire, és egy szemernyi örömöt sem találsz majd az életben.
Mindnyájunk életében egyaránt fordulnak elő kellemes és kellemetlen események. A bölcs ember a jó dolgokat őrzi meg emlékezetében, a rosszakat veszni engedi.
Tanulhatnánk az élet természetes evolúciójától, mert okosabb nálunk, mégpedig azért okosabb, mert mintegy háromezerszer több ideje volt a tanulásra, mint nekünk, a fiatal emberi nemnek, amely alig egymillió évet számlál.
Sohase mondja, hogy maga már kimerítette az Életet. Ha egy férfi ezt mondja, akkor mindjárt tudják, hogy az Élet merítette ki őt.
Éld meg most, amit a többi ember majd csak a jövőben fog megélni! Mit akarsz? (...) Értelmet akarsz adni az életednek, ezért a lehető legintenzívebben akarod megélni. Ez egyszerre csapda és eksztázis. Maradj tehát éber, vedd észre a veszélyt, de éld át az örömöt, a kalandot, hogy az a Nő vagy, aki a tükörképeden túl van.
Nincs hatalmasabb erő a Földön az élni akarásnál.
Az ember arra született, hogy morogjon. (...) Amint az ember megszületik, tüstént morogni kezd, akár a fiatal gödölye, ha pedig meghal, hörög, mint egy vén bakkecske. És az egész közbeeső időben elszántan morog. No nem, elégedettek azelőtt sem voltunk! De azelőtt mindenki csak annál akart többet, amennyije éppen volt, ma pedig azt kívánja el, ami a másé!
Aki tisztában van azzal, milyen keveset kaphat valaki ettől az élettől, ha csak azért éli, hogy élje éppen, nem egy egészséges ábrándjától, de egy hóbortjától is kegyetlenség megfosztani valakit.
Húzod a sors szekerét, nem számolod a lépteidet, egyszerűen mész.
Aki nem tud tanulni a maga zuhanásaiból, az lehetőleg kerülje el ezeket. (...) A "mi lett volna, ha" fogalmát a történelem sem ismeri, és a sors sem vesz róla tudomást.
Az ember életét a gondolatai alakítják. Ha a rosszra figyel, akkor csak a rosszat veszi észre maga körül, és az tölti be egész lényét. Ellenkező esetben szabadon marad a gondolatainak "fenntartott hely" egy része - legalábbis így tapasztalta -, és ebbe a szabadon maradt részbe beszivároghat valami jó is. Ha valaki dagonyázni akar a rosszban - hát csak tessék, de akkor ne csodálkozzon, hogy nem történik vele semmi jó.
Sokan lesüllyednek, aztán egyszer csak már túl öregek ahhoz, hogy kezdjenek valamit az életükkel.
Azok a dolgok, amelyeket nekünk szántak, simán, könnyedén mennek; amelyeket pedig nem, ott lépten-nyomon akadályokba ütközünk.
Ha az élet csupa ideológia, elszaporodnak a szavak és a közhelyek.
Az emberek olyan ostobák! Van valamijük, ami mindennél többet ér, és alig vigyáznak rá. Eldobják maguktól az életet akár pénzért, akár zacskóba csomagolt porokért, akár egy idegen elragadó mosolyáért.
Az élet úgy terül el előttünk, mint egy végtelen bazár, és én alig várom, hogy megízleljem az édességeket.
Mióta élek, hintázik velem
Két bájos és komisz iker:
Bukás és Siker.
Szembenézni az élettel. Mindig szembenézni az élettel és tudni, mire való. Vagy legalább ismerni. Szeretni azért, ami, s aztán lemondani róla.
Minden ugyanarra vezethető vissza: a gyerekekre és a virágokra - ők jelképezik az életet, az élet továbbadását... Azt hiszem, az élet tulajdonképpen tényleg bennük testesül meg: a gyerekekben és a virágokban.
Borzasztó lenne életünk végén visszatekinteni, és legnagyobb sajnálatunkra csak rossz dolgokat, elszalasztott alkalmakat és elmulasztott lehetőségeket látni.
Az élet olyan, mint egy kutyafuttában végignézett múzeumi kiállítás. El kell telnie egy kis időnek, amíg értelmezni tudjuk mindazt, amit láttunk - elgondolkodunk rajta, utánaolvasunk, majd elraktározzuk. Egyszerűen képtelenek vagyunk mindent egyszerre befogadni.
Nem számít, merre járunk. Nem számít, milyen gyorsan próbálunk odaérni. Nem számít, hogy sohasem tekintünk vissza. A múltunk megtalálja az utat, hogy elcsípjen minket.
Az élet - természetéből fakadóan - semmit nem szavatol, különben a célja hiúsulna meg.
Néha azt gondolom, hogy az élet nem ér semmit. Meghalok, és az emberiségnek nem fogok hiányozni. Az emberiség is meghal, és az univerzumnak nem fog hiányozni. Az univerzum is meghal, és az örökkévalóságnak nem fog hiányozni. Jelentéktelenek vagyunk, apró porszemek az idő végtelenségében. Máskor meg azt gondolom, hogy mindannyian egy küldetéssel jövünk a világra, mindannyian betöltünk egy szerepet, mindannyian részei vagyunk egy nagy rendszernek. Talán csak icipici ez a küldetés, de ha jól meggondoljuk, lehet, hogy egy ilyen icipici dolog is kulcsfontosságú morzsája a nagy kozmikus tortának. Aprócska pillangók vagyunk, amelyek gyenge szárnycsapásai talán mégis távoli viharokat képesek támasztani az univerzumban.
Az élet olyan, mint egy lőgyakorlat. Van, akinek a puskája visz messzebb, van, akinek a céltáblája van közelebb.
Milyen jó lenne, ha az élet is olyan volna, mint a fekete palatábla az iskolában: ami velünk történik, azt mind krétával írná fel valami titkos kéz, és amikor visszatekintünk a múltra, egyszerűen letörölhetnénk azt, ami nem sikerült.
Világgá menni: ez a szabadságot jelentené, az élet újrakezdését. Ez nagyon kevés embernek adatott meg. Mindenki vágányokon fut, és ragaszkodik hozzájuk.
Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: mihez képest?
Kis lyányom, szörnyü ez az Élet,
Csupa örökség s csupa vád.
A te jövődért izzad, harcol
Édes apád.
Éljen meg az állat és a növény. Vegetáljon. Létezzen. Az embernek ez kevés. Nem csak lenni kell, élni is.
Az ember eltemeti halottjait, sírjuk fölé keresztet ácsol, jelnek, hogy van valami, ami több, mint az élet.
Az életben nem szabad attól félni, hogy olyan helyzetekbe kerülsz, amelyekben új kihívásokkal találkozol. Ettől válik érdekessé, s végső soron ez hozza ki belőled is a legtöbbet.
Vannak az életben pillanatok, amikor az embernek engednie kell. Amikor fel kell adnia a kevésbé fontos hadállásokat, hogy megmentse a fontosabbakat. Úgy éreztem, hogy ez az utolsó és legfontosabb hadállásom a szerelem.
Jó sorsom a fényt és az árnyat
Bölcsen felosztá, rendezé.
Nem ölt meg bennem semmi vágyat,
Örömem` unttá nem tevé.
Ha kell szenvedni: készen állok.
A fájdalom még sírni hajt;
És látva ezt a szép világot,
Még felkiáltok: Édes élni rajt`!
Az élethez hozzátartozik, hogy az ember izgassa magát - úgy istenigazából - valami miatt.
Élj és cselekedj úgy, mintha minden tőled függne, ám ugyanakkor tudva és örvendezve azon, hogy ez nem igaz.
Mire való ez az egész élet, ha nem arra, hogy az ember jól érezze magát?
Az élet egyfolytában földet lapátol ránk vagy kókuszdiókat dobál a fejünkre, de mi csak akkor juthatunk ki a kútból, ha minden alkalommal reagálunk. Minden probléma alkalmat nyújt arra, hogy tegyünk egy lépést előre, minden problémára van megoldás, ha nem hagyjuk legyőzni magunkat.
Húszévesen a világ közepén táncolunk. Harmincévesen a körben bolyongunk. Ötvenévesen a kör szélén lépkedünk, nem nézünk se befelé, se kifelé. Később már mindegy, mert láthatatlanok vagyunk, ami a gyerekek és az öregek kiváltsága.
A bűbájos varázsú dolgok mindig vezetnek bennünket, s védenek is. Szenvedélyes vonzalmaink (...) valamiképp mágikus erők egész hadát rendelik elénk, hogy egyengessék előttünk az utat, hogy átvezessenek szabályok, észérvek és ellenérvek dzsungelén, szakadékok felett, s lebírják a félelmeket, a kétségeket.
Bekötött szemmel kelünk át a jelenen. (...) Csak később, amikor a kötést levesszük, és szemügyre vesszük a múltat, csak akkor eszmélünk rá, mit éltünk át valójában, és akkor értjük meg a történtek jelentését.
Amíg élek, szenvedek, tévedek, kockáztatok, adok és veszítek, addig meghátrál előlem a halál.
Akkor kedves az élet, ha az összes baj és fene ellenére is szerelmesen érzed, hogy viszont-szeret.
Akárhogy nézem, színházban vagyok,
Páholyból néznek rám furcsa alakok.
Mindenki mást hisz, más színt visel,
S valódi arcát álarc rejti el.
Mégis meddig éljünk álarcok mögött?
Mit kell eltitkolnunk így egymás között?
