A mester és a tanítvány

Az ember úgy indul el a világban, hogy tanulni akar. Megismerni mindent, ami érdekes, felkutatni olyan dolgokat, amiket más még nem talált meg. Úgy belemerülni egy munkába, hogy az átlényegüljön. A lelkünk megismeréséhez mestereket keresünk. Előadásokat hallgatva csüngünk a tanító minden egyes szaván, meditációs kurzusokon vakon követjük azt az utat, amerre terelget. Sokszor nem kérdezünk, pontosabban fel sem merül bennünk, hogy megkérdőjelezzük a mester módszerét, mert attól rettegünk, hogy a mester elutasít bennünket.

Tudni akarunk, ismeretet szerezni egy olyan dologról, ami bennünk van, mégis képesek vagyunk kérdés nélkül belevetni magunkat az ismeretlenbe.

Valóban az ismeretlent kell kutatnunk, de az az érzésem, ha túl sok mestert keresünk fel, túl sok mestertől tanulunk, akkor egy idő után nem is mi magunk, ha pusztán a tudás megszerzése lesz a célunk. Minden mester ismer olyan mutatványt, amely káprázatosan igaznak tűnik, hiszen a mester mélyen hisz a saját módszerében, amelyhez tíz körömmel ragaszkodik is. Emiatt egészen biztosan azt érezzük majd, hogy tényleg, ez a miénk. Ám legtöbb esetben pótcselekvésünk. Ahelyett, hogy félve ugyan, de bekukkantanánk saját világunkba, a legtöbb mester abban segít, hogy kerülgessük önmagunkat. Ez nem lenne baj, mert minden belépést megelőz egyfajta megközelítés, csak amikor már egy nagyon jól megszokott keringési pályát alakítunk ki magunk körül, és egyszerűen azt hisszük, hogy mi már biztosan megtaláltunk a lelkünk legmélyebb pontját, no az már annyira nem jó. Ugyanis ez az állapot a káprázat.

Honnan tudjuk, hogy valami nem stimmel? Tegyünk fel kérdéseket és maradjunk nyugtalanok. A kérdések azért kellenek, hogy a mester válaszolhasson rájuk, a nyugtalanság pedig azért, hogy a mester megnyugtasson.

Így fogadjuk be a tudást.

Illés Sarolta

Fotó forrása: www.freedigitalphotos.net „Buddhism Statue” by tungphoto

http://goldspirit.hu