Az emberi élet a megfigyelésem szerint az örök vonzás és taszítás szakadatlan kettősségében zajlik. Az ember még mindig küzd és bízik. De miben is? Konstans konfliktusgyártásunk – mert hát az összeütközéseinknek mi vagyunk a teremtői – örökös rettegésben tartja a pszichénket. Az emberi egzisztencia így csakhamar elveszíti az anyagon túli dimenzióit, fejét lehorgasztja és befelé fordulóvá válik. Miért? Mert a belső válságokat kezelni kell, a lelki sebeinket nyaldosni kell, mert hozzászoktattuk magunkat, hogy a sötétség az életünk része.

Az ember elfojt, sokat nyel élete folyamán, s ez egy viselkedési mintává válik benne. Meghunyászkodik a főnöke és sokszor az otthoni főnöke, tudniillik a párja előtt is. Sokszor kényszerülünk olyan méltatlan helyzetbe, hogy háttérbe szorítottnak, másodlagosnak és lényegtelennek érezzük a saját véleményünket, érzéseinket, érdekeinket és a legbántóbb, hogy az értékeinket is.  Holott, az érték, az mindenkoron érték. De vajon mennyit ér az érték, ha nem mutatjuk meg?

Egyszer azt olvastam, hogy az Egyesült Államokban már régóta rájöttek, hogy az emberek félelemben élésével kezdeni kellene valamit. Indulat-menedzsmentnek hívták. Merthogy az elfojtások csak gyűlnek-gyűlnek, azután egyszer csak kirobbannak belőlünk. A döntés rajtunk áll: vagy önszántunkból engedünk szabad utat az indulatainknak, a dühünknek, a bosszúvágyunknak, a gyűlöletünknek, a haragunknak stb., vagy ők törnek maguknak szabad utat a tudattalanunkból. Utóbbi esetben nem beszélhetünk jó következményekről.

Meg kellene értenünk, hogy a sötétség – és sok minden az életben – expanzív politikát folytat, amit lefordítva úgy lehetne értelmezni, hogy több akar lenni önmagánál, terjedni akar, ragállyá, métellyé akar válni és minden területet meg akar hódítani, amit csak tud. Közben a jó szándék álarcát veszi fel, de attól még a metafizikai romlottság, a pszichológiai és testi rombolás erőit szaporítja, mint a rák nevű betegség is.

A kérdés az, hogy van-e „időnk” ezzel a kérdéssel foglalkozni, vagy sem. A döntés a miénk, mármint az egyéné. A visszahatásokkal is nekünk kell számolnunk. Az individuum leépülésének kitárgyalásától most eltekintenénk, mert feltételezem, hogy aki körbenéz, az sajnálatomra sok példát talál erre a környezetében. Én inkább arra adnék egy-két lehetséges választ, hogy miért hozunk sokszor fatális döntéseket, amelyekről már a kimondásuk pillanata előtt tudjuk, hogy úgysem lesz/lehet jó végük.

A rossz bizonyosság furcsa módon sokszor jobban megfelel az embereknek, mint a bizonytalanság.

Vagyis arról van szó, hogy az ember a kiszámíthatóságot hajlamos elcserélni valamiért. Ki az életidejét áldozza fel, ki 10-szer annyit dolgozik, mint mások, ki egy ideológia híve lesz, semmint hogy a bizonytalanság érzésével megbirkózzon. Ez nem csupán generációs probléma, ez jóval több annál. Ugyanis korunk növekvő külső válságai belső zavarokra vezethetők vissza. Ezt használják ki a politikai, a vallási, a kulturális és egyéb áramlatok. A polgárok nem jutnak el a saját énjükig, mert már korábban eladják magukat másoknak: ki nemes egyszerűséggel a párkapcsolata „áldozata” lesz, ki a családi béke és a gyermeknevelés „mártírja”, ki egy eszmeiség élharcosa… mindenki abban a hitben ringatja magát, hogy ez így jó. Biztos?

Az ember a 21. században nem a fény útját követi. Tulajdonképpen azért, mert szétszakad, illetve szabad akaratából hagyja magát szétszakítani. Az egyik irányba való elköteleződés sokszor automatikusan megköveteli a többiről való lemondást és a távolmaradást. Ez a sötétség csapdája. Hiányzik az univerzalitás, az egyetemesség, a szeretet!

A munka elszólítja a dolgozót a családjától. Az állam megsarcolja a polgárait. A korrupció elképesztő méreteket ölt. Példának okáért a vallás és a drog függőségbe taszít. A nemzettel való azonosulás, netán az emberisséggel való sorsközösség a legnagyobb támadások céltáblájává teszi az embert?

De ha beállsz a sorba és te is arctalan leszel, mert azzá válsz a tömegben, akkor nyert a szekta! Mert nem az számít, hogy hány millióan tartoznak egy csoportba (szektába), hanem hogy milyen minőséget képvisel. Minden eleinte kicsiből indul. Előfordul, hogy a kicsi csoportból főáramlat lesz egykoron. De amely irányzatnak a legjobb válasza arra a kérdésre, hogy mi lesz az eltérő és a más irányzathoz tartozók sorsa, a kirekesztés és az ellehetetlenítés, azt inkább jobb elkerülni, mert az nem a fény útját képviseli. Ama mozgalmak, amelyek csak fenyegetéssel, rettegéssel, pánikkeltéssel, zsarolással, egyszóval külső kényszerítő erővel, s nem egyéni, belső, erkölcsi-spirituális értékítélet alapján kívánják ráterelni az embereket a helyes útra, hanem a belső emberi gyengeségekkel operálnak, azok csupán fénynek álcázott mozgalmak.

Most jön a legnehezebb rész: a fényhez vezető út a sötétségen át vezet. Előbb meg kell tapasztalni a nehézségeket, hogy utána meg tudjuk becsülni az élettől kapott ajándékainkat. Előbb át kell élnünk a bizonytalanságot, hogy utána a biztos tudás és hit vezethessen az utunkon. Van fény a sötétségben, jelesül, Te vagy. Ezt mondani könnyű, ám a bennünk rejlő isteni fényt elérni a legnehezebb vállalkozás.

http://www.boldognapot.hu