Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A George Adamski sztori

 

Goeorge Adamski, az Új Kor első UFO-prófétája és kontaktja, pontosan ugyanúgy, ahogy a régi próféták, kiment a sivatagba, hogy kinyilatkoztatásokat kapjon, igaz, nem az Istentől és angyalaitól, hanem a földönkívüliektől. 1952. november 20-án, éppen a kaliforniai Desert Centerben tartózkodott, amikor megkapta első kinyilatkoztatását, Orthontól, a vénuszi űrtestvértől. A telepatikus úton kapott tanításokat 1953-ban adta ki, a „Repülő csészealjak leszálltak” címmel. E mű egy csapásra világhírűvé tette. Később, amikor a távoli világűr felé tett utazást, további tanításokat kapott a Marsról származó Firkontól és a szaturnuszi Ramutól. Számos további könyvet publikált. Mind munkái, mind személyisége – olykor a végsőkig elmérgesedő – viták forrása.

 

A repülő csészealjak iránti mánia az 1950-es évek elején burjánzott el, hírek összevisszasága lepte el a nyilvánosságot; vajon kik vezethetik az égen megfigyelhető különleges szerkezeteket, honnan érkeztek a pilóták, és hogyan néznek ki. Adamski ismerte a válaszokat. Orthon, a vénuszi, síma bőrű volt, nem viselt szakállt, hosszú, szőke haja a válláig ért, termete meghaladta a 170 cm-es magasságot, valamiféle ejtőernyős kinézetű ruhát viselt. Békében jött, figyelmeztetni a földlakókat a nukleáris kísérletek következtében fellépő sugárzás veszélyére. Léteznek univerzális törtvények és princípiumok – a Teremtő által megalkotva és megfogalmazva mindenki számára, a földi emberek pedig a legjobban teszik, ha azonnal elkezdenek megfelelni ezeknek a törvényeknek. Valamennyi üzenetet Adamski telepatikus úton kapta, hogy közvetítse földlakó társainak.

A Vénusz geológiája

A Vénuszt gyakran emlegetik a „Föld Nővére” néven, ám  adottságai korántsem olyan kellemesek, mint bolygónkéi. Átmérője mindössze 1%-kal kisebb Földünkénél, légköre azonban rendkívül sűrű, a nyomás 100-szorosa a Föld felszínén mérhetőnek, a felszíni hőmérséklet pedig 480 fok. A felszínen az ólom és a cink folyékony állapotban van, emellett kénsav eső esik. Tengelyforgása pedig majdnem 258 nap. Az élet szempontjából tehát tökéletesen alkalmatlan. A hivatalos források szerint legalábbis.

A hivatalos források – sajnos – sok esetben félrevezetők és nem igazak. Jó példa erre a Mars esete, e bolygó kapcsán a rendkívüli száraz és hideg felszínt, illetőleg a ritka légkört említik, mint az életet kizáró okot, de aztán 2006. február végén kiderült, mégiscsak található a Mars felszínén jelenleg is folyékony halmazállapotú víz – miként azt független kutatók már évtizedek óta állítják… -, arról azonban „megfeledkeztek”, hogy közöljék, az általuk korábban megadott marsi paraméterek mellett éppenséggel lehetetlen mindez…

 
A Vénusz esetében is joggal fog el minket a gyanakvás, ha nem fogadjuk el a hivatalos légköri- és hőmérsékleti adatokat. Már csak azért sem, mert amatőr rádiócsillagászok azokhoz képest jelentősen eltérő fizikai körülményeket észleltek, rádiótávcsöves megfigyeléseik révén a Vénusz felszíni hőmérséklete „csupán” 50-70 fokosnak adódott, a légköri nyomás pedig a földinek nagyjából ötszöröse. Ezeket a körülményeket pedig a földi élővilág tekintélyes része el tudja viselni!
 
A Mars esetében a független kutatók – igen gyakran ufókutatók is(!) – folyamatos nyomása késztette az amerikai kormányszerveket, illetőleg a hozzájuk rendelt NASA-t néhány igaz részlet közlésére, Így a Vénusz esetében is bekövetkezhetne mindez, csak míg a Mars a figyelem középpontjában áll, jelenleg is számos űrszonda vizsgálja egyszerre, addig a Vénuszt kissé „elhanyagoljuk”, csupán a Venus Express – európai űrszonda -, vizsgálja, ám műszerezettsége meglehetősen szerény, és nem is igazán a felszíni fizikai körülményekre koncentrál, hanem a magaslégkörre, illetőleg a felhőzetre. Sokkal okosabbak tehát nem leszünk általa.
 
 
George Adamski életrajza
 
1891. április 17-én született a Lengyelországban. Mindössze két éves volt, amikor szülei az Egyesült Államokba emigráltak és a New York állam beli Dunkirkben telepedtek le. A szülei nagyban hasonlítottak a többi emigránshoz, egy dolgot kivéve, rendkívüli mértékben vallásosak voltak. Adamski néhány évnyi állami iskola után magániskolában folytatta tanulmányait. Felnőtt korában is megmaradt mélységes csodálata a teremtés és a természet csodái iránt. Már egészen fiatalon érezte, valami nem stimmel a fizikai és társadalmi törvényekkel, hiszen ha minden rendben lenne, akkor valamennyi ember boldogan és jólétben élhetne.
 
1913-ban besorozták a hadsereghez, a 13.  lovasezredhez, a mexikói határ mellé. Kitüntetéssel szerelt le ötévnyi szolgálat után és időközben, 1917. karácsonyán, feleségül vette Mary Shimberskyt.
 
Később tanári állást vállalt Laguna Beechben és a Világegyetem törvényszerűségeit tanította. Diákjai száma hamarosan több százra nőtt, egyikük pedig megajándékozta egy 15 cm-es tükrös távcsővel. Rengeteg időt töltött diákjaival az égbolt fotózásával, és ekkor kapta lencsevégre az első repülő csészealjakat is. Akkoriban még nem tudta, miket is fényképezett le valójában. Számos csillagásznak mutatta meg fotóit, ők azonban semmi határozott álláspontot nem tudtak kialakítani, mivel az objektumok nagy távolságra - a távoli űrben -, haladtak, nem voltak sem felismerhetők, sem jól kivehetők.
 
A II. Világháború kitörése időszakában a Palomar-hegyi Obszervatórium felé vezető út mellé költözött. 1944-ben eladta az út menti farmot, és az csillagvizsgálótól mindössze 10 km-re telepedett le. Itt építette fel házát, ahol egyik diákja kávézót nyitott, majd obszervatóriumát is, de ezúttal már egy 40 cm-es tükrös távcsövet használva.
 
Továbbra is rendre oktatta diákjait, ám amikor a megkezdődtek a számára a kinyilatkoztatások, és mindezeket könyvben is kiadta, hihetetlen ismeretségre tett szert. Állítása szerint fogadta Julianna Holland királynő, de a halálos ágyán fekvő XXIII. János pápa is, akinek az idegenek üzenetét tolmácsolta, mint az emberiség nagykövete.
 
Nagy csapás jelentett számára, amikor a szovjet Luna-3 űrszonda lefényképezte a Hold sziklás felszínét, és nyomát sem látta azon életnek; Adamski állítása szerint a fotókat szándékosan meghamisították. Viszont, Adamski egyik űrutazása során, nyolc évvel megelőzve John Glennt, az első amerikai űrhajóst, a Hold túlsó oldala felé repülve pontosan olyan „szentjánosbogarak” milliárdjairól számolt be, amilyenekről később Glenn. Mindezt le is írta beszámolóiban.
 
1965. február 26-én éppen Silver Springsben, Colorado államban tartózkodott, amikor meglátogatta „űrtestvére” a felderítő űrhajóján; a csészealj érkezését pedig sikerült filmen is megörökíteni. William T. Sherwood, az Eastman-Kodak korábbi optikai fejlesztési igazgatója a felvételt minden szempontból hitelesnek találta. Még az egyes különálló képkockákon megfigyelhető, az objektum „remegésére” utaló viselkedést is sikerült megmagyarázni Leonard Crampnak, a veterán repülőmérnöknek, méghozzá a jármű által keltett gravitációs örvényekkel. Azonban a film valamennyi kópiáját elrabolták…
 
Adamski 73 éves korában, 1965. április 23-án halt meg. Hagyatéka rendkívül sok kérdést vet fel, sokan támadják és sokan tartják hiteles forrásnak. A mai napig elemzik dokumentumait, film- és fényképfelvételeit.
 
George Adamski halála nem jelentette a körülötte és tevékenysége kapcsán kibontakozó vita végét, azóta is megállás nélkül folynak a csatározások a kontaktok beszámolóinak hitelességéről. Adamski végigjárta a maga életpályáját mint kontakt, meggyőződéses hívévé vált annak a gondolatnak, hogy egyfajta szent küldetést teljesít, amikor az univerzális törvények kapcsán megosztja a tanításokat. Halála után követői fontosnak tartották mindezt elterjeszteni róla, és hirdetni az intergalaktikus békét, és egyfajta feltámadás-tant. Eileen Buckle, „A Scoriton Mystery” című könyvében, Ernest Bryant kontakt állítására hivatkozik, miszerint az illető három űrhajóssal találkozott 1965. április 24-én, közülük az egyik egész fiatal volt, a Yamski nevezetű, akibe éppen akkor szállt bele George Adamski lelke.
 
Desmond Lesley beszámolója szerint George Adamskit audiencián fogadta maga XXIII. János pápa (1881-1963) is, mindössze néhány nappal halála előtt. Leslie elmondta, találkozott Adamskival a repülőtéren Londonban, közvetlen azután, hogy Rómából visszaindult. Egyenesen a folyami jachtjára hajtott vele, Stainesbe, ahol már számos, az UFO-témában érdeklődő ember összegyűlt, hogy közösen töltsék el a hétvégét.
 
Valamikor, az elkövetkező néhány nap során, Adamski megmutatott Leslie-nek egy emléktárgyat, melyről kijelentette, soha senkinek sem fogja odaadni, eközben pedig előhúzott egy rendkívüli szépségű aranymedált, János Pápa képmásával. Később Lesley ellenőrizte a dolgot, és valóban senki más sem látta rajta kívül a medált.
 
Amikor Adamsiktól megkérdezte, miként jutott a medálhoz, elmondta, maga János Pápa adta neki az előző napon. Adamski folytatta a történetét, eszerint a világűri emberek utasításának megfelelően megérkezett a Vatikánba, ahol ráadtak egy reverendát és azonnal a Pápa ágyához vezették. Ekkor történt, hogy Adamski az űrbarátok lepecsételt csomagját átadta a Pápának. Azt mondják, a Pápa arca felragyogott, amikor megkapta a csomagot és azt mondta. „Ez az, amire már vártam!”. A Pápa ezután megajándékozta Adamskit egy különleges medállal és a pápai audiencia véget ért.
 
Leslie később elmondta, a történetet leellenőrizte, megkereste Lou Zinsstagot, aki állítólag bevitte Adamskit a Vatikánba. Zinsstag megerősítette, amikor közeledtek a Vatikán felé, és elérték a magánbejáratot, megjelent egy férfi „vörös nyakkal” (nyilvánvalóan bíborosra vagy püspökre vonatkozó célzás).
 
Adamski elkiáltotta magát: „Ez az én emberem!”, majd üdvözölte a pápai hivatalnokot aki elvezette a pápai audienciára. Zinsstag elmondása szerint, amikor 20 perccel később ismét megjelent, Adamski ugyanolyan izgatott volt, mint korábban – a szemtanúk leírása szerint -, amikor első alkalommal lépett kapcsolatba az űrtestvéreivel a sivatagba, 1952-ben.
 
 
, hogy még szebb legyen, eközben azonban a csecsebecsék az ő saját szépsége fölé emelkednek. Pontosan ugyanígy cselekesztek, amikor olyasmiket adtok mindennapi életetekhez, melyeknek semmi köze az élethez magához, vagy az intelligenciához. Hadd mutassak rá erre neked: lényegi, az emberben mélyen benne rejlő tulajdonsággal élünk a Vénuszon, miközben ti nem alkalmazzátok ezt a princípiumot, ellentétben más világokkal.”
 
„Azt állítjátok, öt érzékszervvel rendelkező lények vagytok, és aztán hozzátesztek továbbiakat – a hatodikat, a hetediket és így tovább. Kutatjátok, miként lehetne tökéletesíteni e korlátlan megtapasztalásokat, ahelyett, hogy a meglévőket fejlesztenétek. Azt állítjátok, létezik tisztánlátás, tisztánhallás, mentális telepátia, vagy érzékeken túli érzékelés képessége, ezért egyetlen dolog kifejeződéseit legalább négy különböző csoportra osztjátok. És, ennek eredményeként, az igazságról vallott álláspontotok összezavarodik és elveszik.”
 
„Hagy világítsam meg ezt egy kicsit. Először is, igazából ásványokból és elemekből épültök fel, amit természetnek hívtok. Második helyen, mint ebben a formában megnyilvánuló intelligenciák, az Isteni Teremtőtök alkotásai. Az ásványokból és elemekből felépülő részeteket négy csatorna, vagy érzékszerv ruházza fel, ezeken keresztül tapasztalhatjátok meg amit fizikai manifesztációnak hívtok. Az Intelligencia vagy az isteni lényeg, minden egyes fizikainak bélyegzett sejteteket átjárja.”
 
„A négy érzékelés, amire utaltam, a látás, a hallás, az ízlelés és a szaglás. Észrevehetted, nem említettem azt az érzéket, amit a Földön ’tapintásnak’ hívtok. Merthogy a tapintás az intelligencia, mely minden mást megelőz.”
 
„Engedd meg, hogy megmagyarázzam. Senki, egyetlen egy világon sem képes olyan formákat építeni, mint ti, vagy létezésre késztetni, miként ti teszitek. Ezt egyedül a Világegyetem Teremtője teheti meg. Ezért, el kell fogadnotok azt, hogy ha egy forma egy másik formán belül létezik, akkor azt szülőanyjának tekinthetjük, ez pedig nem a legtökéletesebb megoldás egy másik test felépítése számára. Habár a koncepció a tökéletes manifesztáció irányába mutat, amíg végül is meg nem születik az általatok fizikai világnak nevezett térben.”
 
„Ha megszületik, ez a forma rendelkezik szemmel, füllel, szájjal és orral. A szem lát, a fül hallja a hangokat először; az orr szagol és a száj megérzi az ízeket első alkalommal. Mindezek a test részeiként lettek megalkotva. Amint a test megtapasztalja a fizikai világot az első alkalommal, ezeket az érzékelési csatornákat használja, merthogy ezek a test részei. Miközben a létforma anyja nem tudja, miként épültek ezek fel.”
 
„Ám itt a tapintás érzése, amit kivettem az érzékszervek közül, mint tudod. Emlékeztetőül, amíg a kicsi az anyja testében van a kialakulás szakaszában, ha az anya testét nyomás éri, a benne lévő test szintén értesül erről a nyomásról. És vedd figyelembe a két test különválását, amikor a megszületendő test készen áll arra, hogy változásokat okozzon az anyában, az anya sem ellenőrizni nem tudja ezt a folyamatot, sem előírni; a tőle elválót, ebben az esetben az érzés a két távoli reakcióban jelentkezik – az anyában és a gyermekben. Ez bizonyítja, hogy mindketten az érzékelés mezőjében tevékenykednek, illetőleg, érzik a másik függetlenségét. Habár ők test a testben. Szintén bizonyítható, hogy ez a dolog, amit ’érintésnek” vagy ’érzésnek’ hívtok, az intelligencia mezőjében zajlik, ismervén, hogy mit kell tenni és mikor kell tenni. Úgy tűnik, ez a mező a ’tudó’”.
 
„Amikor mindezt megfontolás tárgyává tesszük, elemzés céljából, a tapintási érzék központi fontosságúnak bizonyul, igazából a test lelkének számít – része a mindent magába foglaló intelligenciának. Mivel ez egy érzés – és mivel érzés, mint tudod, egyfajta éberségi állapot, vagy tudatos tudatosság, miként mi ismerjük.”
 
„Nos, amikor ez a tudatosság elhagyja az ásványi testet és a Földet, miként az ember tudja, a szem, a fül, az ízlés és a szaglás nem működik többé. Amikor a test eszméletlenné válik, semmi mást sem ismer fel, csak a tapintást. Más szavakkal, legyőzhetitek a testet, és akkor nem képes úgynevezett érzékelésre vagy megérintve lenni.”
 
„Másrészről, ha valaki elveszíti a szemét, elveszti a hallását, az ízlését és a szaglását, azonban megmarad a tapintás érzése, mely tudatos, többé kevésbé életben tartja az illetőt és intelligensen működik. Amikor pedig a testet valamiféle ütés éri, a tapintás fájdalomként hat, és nem azonos a korábbi állapotával.”
 
„Könnyű így ezért belátni, hogy a test, amit ’embernek’ neveztek valódi intelligenciája nem használatos és félreértelmezett, az érzéklet, amit tapintásnak ismertek, igazából a test élete vagy lelke. Az emberi test – és hasonlóképpen igaz minden egyéb formára – szolgálatra alkotott, ásványai és elemei alárendeltek a négy fő fizikai érzékelési csatornának.  Miközben az ötödik, az egyetemes, adja az érzékelés képességét a másik négynek. Amikor ez az érzékelés képessége eltávozik, a másik négy nem képes érzékelni vagy működni.”
 
„Amikor az ember felfogja ezt a tényt, hirtelen rátalál valós önmagára a maszk mögött. És amikor ezt teszi, a korlátozott börtön, melyben eddig élt hosszú időn át, szétfoszlik, és ő a Világegyetem lakosává válik. Ily módon, látja a törvényeket működés közben minden formában, attól függően, milyen formáról van szó, beleértve magát a bolygót is, ahol él. És az ember megismeri önmagát! Így cselekedve pedig megismer minden dolgot. Megismeri a Teremtőjét is, úgy, ahogy soha sem ismerte korábban; mint az Egyetemes vagy Isteni Intelligenciát.”
 
„A felismerés vagy megértés révén az ásványi ember felemelkedik egy, az Atyával való közösség állapotába, melyben az Atya és a Fiú eggyé válik. Ha egyszer a földi ember megtanulja és megérti ezt, nem lesz egyedül ezzel az ismerettel tudatában, ellenkezőleg, úgy fog élni, ahogy mi tesszük, ugyanannyi öröme telik az életben, mint nekünk más bolygókon.
 
„Amint a Bibliátok mondja, a tékozló fiú hazatérvén feladta fizikai testének hiúságait és mindezeket az Atya szolgálatába állította, sokkal inkább, mintsem ő szolgált volna nekik.”
 
„Természetesen, fiam, te ismered ezt a törvényt és megpróbálsz úgy is élni, miként azt évek óta tanítják. Ez sem nem új számodra, és nem tartalmaz semmi újdonságot sem számodra. Ez egy egyetemes törvény, melyet minden embernek ismernie kellene, és úgy élni, hogy élvezhesse az Atya fiainak isteni elsőszülöttségét. Nyomatékosítanod kell, amennyire csak tudod, megértetni embertársaid tudatával a Földön az ismereteket önmagukról, mint a legfőbb kívánalmat. És az első kérdések:
 
Ki vagyok én? Milyen csatornákon keresztül fejezhetem ki magam abból a célból, hogy visszatérhessek az egyhez, amelyből kivettettem?”
 
„Emlékeztesd őket, az embernek ehhez nincs mit hozzátenni. Csak annyit tehet, hogy kifejeződésre juttatja, ami már az övé. Ám meg kell tanulnia megérteni mi az, ami az övé és élni ezzel a felismeréssel. Az élet az, ami a fontos. Amikor egyszer teljessé válik, a földi ember szomorúsága hamarosan megszűnik. Akkor majd ezek az elemek, melyek a négy érzékszerv működését, a látást, a hallást, az ízlelést és a szaglást építik fel, tovább fejlődnek, sokkal érzékenyebb szervezetek lesznek, nemcsak az általatok fizikai világnak nevezett részt, hanem az egyetemest is szolgálják.”
 
„Egy további tény, amire a földi embernek rá kell ébrednie az, hogy az ’egyetemes’ magában foglalja a fizikai világot és nem pedig azon kívül létezik. Minden, ami része a Világegyetemnek, egyben az Isteni, vagy Legfelsőbb Intelligenciának is része – nem kívül van attól.”
 
„Ezért vagyunk annyira érdekeltek a ti világotok és a ti életetek irányában, mintha csak a sajátunkról lenne szó, hiszen mi mindannyian ugyanannak a Legfelsőbb Intelligenciának királyságához tartozunk. Mi már megtanultunk eszerint élni sok száz vagy sok ezer évvel ezelőtt. Mivel mindezt már megértettünk, ezért semmiféle sértő szándék nincs bennünk, miként bennetek van a Földön. Mivel tudjuk, mindenféle zavarral együtt kell élnünk, amit mi okoztunk, hiszen egy háztartásba tartozunk.”
 
„Ha egyszer a fizikai ember tudata felemelkedik a megértés szintjére, nem fog látni semmi csúnya vagy kellemetlen dolgot, meglát azonban mindent folyamatában, útban a szépség és a lelkesedés szentsége felé. Amint a földi ember megtartja ezeket a törvényeket, meglátja majd és megérti, hogyan működik mindez az alacsony szintektől a magasakig, mely egyetemes cél, nem pedig a magasból a mélybe való süllyedés. Miközben az erő a magasabb szintekről fejeződik ki, még az alacsonyabb szintek felé is, hogy az alacsony szint megkaphassa az erőt a magasabbra emelkedéshez. Örök igazodás működik, de soha nem megosztás. Ismervén ezt a törvényt, a bolygóink lakosai, saját fejlődésük érdekében használják fel és használata révén elérik az örök élet felismerésének képességét és a benne rejlő szabályokat.”
 
A túlnépesedés gondolata villant Adamski fejébe, ez gyakori téma a különböző nemzetek által folytatott megbeszéléseken. A legkisebb megszakítás nélkül, a nagy bölcsesség embere válaszolt a gondolatra.
 
„Nem fiam. Nem vagyunk túlnépesedve és ilyen feltételek sohasem fenyegettek bennünket, miként a földi embereket. Semmit sem töltünk tele, mielőtt végiggondolnánk vagy megterveznénk, veletek ellentétben. A természeti törvények egyensúlyban vannak, s mi elfogadjuk ezt. Emellett, akik elegendő ismeretet gyűjtöttek össze egy bolygón, ha úgy választanak, kutathatnak egy másikon való megszületés lehetősége után. Efelé tartva két választásuk van. Megtehetik ezt a változást a szülőcsatorna használata révén, vagy egy hajó is odaszállíthatja őket ugyanabban a testben. Számos esetben történt már ilyen a Földön. A legtöbben úgy fejlődnek a Földön tovább, hogy újjászületéssel kerülnek át másik bolygóra. Mások, elég kevesen, közvetlenül kerültek elvitelre, miként a Biblia is beszél erről.”
 
„Halál más bolygókon is létezik, pontosan ugyanúgy, mint a Földön. Mi azonban nem halálnak hívjuk, és nem gyászoljuk azokat, akik eltávoztak, miként ti teszitek ezt a Földön. Tudjuk, hogy ez az eltávozás nem más, mint környezetváltozás, egyik helyről a másikra. Megértettük, hogy nincs többről szó, mint elköltözésről egyik házból a másikba.
 
„Nem vihetjük magunkkal a házunkat, amikor egyik helyről a másikra költözünk. Nem vihetjük magunkkal a testet sem, amely a ház, egyik helyről a másikra a halál során. A földi tested anyaga a Földhöz tartozik, és ott kell maradnia, a ti világotok részeként. Amikor azonban elköltözöl a Földről egy másik bolygóra, az a világ kölcsönadja neked saját anyagait, hogy felépítsd a házad, megfelelve szükségleteidnek és a feltételeknek, hogy ott élhess.”
 
„A földi ember elképzelése a Világegyetemről nagyon szegényes. Nem képes felfogni a Világegyetemet a maga határtalanságában. Habár használja a szót: végtelenség. A végtelenség, az  ember saját meghatározása szerint kezdet és vég nélküliséget jelent. Akkor milyen hatalmas a Világegyetem? Olyan hatalmas, amilyen végtelen.”
 
„Az ember tehát nem átmeneti megnyilatkozás. Örök megnyilatkozás. Mindazok pedig közülünk, akik megtanulták ezt az igazságot, folyamatos létezésben élnek, mivel számukra minden a jelen.”
 
„Mi a Vénuszon legalább annyit öltözködünk, mint ti és számos dolgot hasonlóan teszünk. Nincs jelentős különbség a mi megjelenésünk és a tietek között, vagy ami a ruházkodást illeti. A nagy különbség annak megértésében rejlik, kik vagyunk mi.”
 
„Mivel sikerült megértenünk, hogy az élet mindent magában foglal, mi vagyunk az élet, tudjuk, hogy semmiben sem tehetünk kárt anélkül, hogy magunkban ne tennénk egyúttal. Az élet pedig, az élet végtelen, meg kell maradnia elsődleges állapotában, és kifejeznie ezt, folyamatosan meg kell újulnia.”
 
„Ezért, miként azt mondtam, monotonságot soka sem tapasztaltunk. Minden pillanat, mely elvonul, örömteli.”
 
„És teljesen lényegtelen mivel foglalkozunk, vagy mit kell tennünk. Amit szükségesen elvégzendő munkának neveztek, teljes élvezettel végezzük, és szeretjük a létezésünket. És a mi bolygónkon, minden nap elhozza a maga elvégzendő dolgait, pontosan úgy, mint nálatok. Minden egyes embertől és minden formától elvárják, hogy a rendelésének megfelelően szolgáljon. Senkit sem ítélnek meg hibái miatt. Nincs semmi különbség a különböző típusú szolgálatok megítélésében, akár valamit alantasnak hívtok, akár nem. Minden szolgálatot egyenlő mértékben méltányolnak. „A földi emberek megkapták ezt a törvényt, mivel elhozták a számukra azok, akik ismerték és akik gyakorolták ezt más bolygókon. Nyomatékot kapott Salamon templomának épületében. A szőlőültetvényeken dolgozó munkások bére hajszálpontosan azonos volt a nap végén, miként arra Jézus hivatkozott, a ti Messiásotok, hivatkozással élt arra vonatkozóan, hogy minden szolgálat egyenlő megbecsüléssel bír.” – amint a nagymester szünetet tartott és kezét könnyedén a homlokához emelte, Adamski rádöbbent, mindez ideig teljes mozdulatlanságban figyelte. Most kissé áthelyezte testsúlyát és várta a beszéd folytatását.
 
„Habár a légkör az egyes bolygókon alig különböző, ellentétben a tudósaitok körében jelenleg elterjedt hittel, a földi ember bárhova elmehetne a Világegyetemben anélkül, hogy kényelmetlenséget jelentene számára. Valójában, ez lesz majd a természetes öröksége, ha egyszer majd a megérik arra, hogy megértse önmagát és felfogja, ennek a formának a nagyszerű alkalmazkodó képességét.”
 
Ismét szünetet tartott és kissé előrehajtotta a fejét mintha meditálna, mielőtt folytatta: „Kifejlesztettük a tudatos érzékelésnek egy bizonyos fokát, mely nem teszi lehetővé számunkra, hogy leüljünk akármelyik emberi közösségbe anélkül, hogy az áldás gondolatát ne hordoznánk. A puszta jelenlétük a mi körünkben már maga egy áldás, mert nem úgy tekintünk rájuk, mint egyszerű emberekre, hanem mint az Isteni Intelligencia jelenlétére egy élő formában, akit emberként ismerünk. Tudatosságunk pontosan ugyanilyen módon irányul az embertől eltérő formák felé is.”
 
„Magát az Isteni Tudat megnyilvánulását látjuk bármiféle és mindenféle forma fejlődésében, a legkisebbtől a legnagyobbig. Megtanultuk, hogy semmi, de semmiféle forma, nem lehetne az ami, anélkül, hogy áthatná az élet, vagy ne támogatná azt. És az élet, miként azt felismertük, az Isteni Legfelsőbb Intelligencia.”
 
„Egyetlen pillanat sem múlik el, még álom közben sem, hogy nem tudatosul bennünk az Isteni Jelenlét.”
 
„Ez az igazi célja az ’emberi’ formának… melyre teremtetett. Mivel miközben minden egyéb forma megnyilvánul saját egyéni szolgálatának területén, az övé az az ásványokból és elemekből kifejlett forma, mely képes kinyilvánítani az Isteni Intelligencia legmagasabb állapotát.”
 
„Nem vagyunk senki őrei, nem vágyunk semmire sem, ami a másoké. Mivel valamennyien egyenrangú résztvevői vagyunk a bolygóink javainak.”
 
„Adamski pontosan megértette a nagy tanító szavait más világokról, azonban egy kérdést tolult tudatába. Azon tűnődött, vajon hogyan látják az élelemért való ölés kérdését, ha ölnének, vagy ha csak gyümölcsöket és zöldségeket fogyasztanak, ezek nagyon is élnek a saját megnyilvánulási szintjükön. És mint mindig, a válasz azonnal megérkezett, anélkül, hogy Adamski megszólalt volna.
 
„Nincs semmi logikátlan ebben, fiam. Amikor megeszel egy salátalevelet, a tested részévé válik, nem igaz? Ennek eredményeként, ettől kezdve, elkezd dolgokat megtapasztalni veled együtt. Amit igazából végrehajtasz az nem más, mint egy dolog átalakítása a saját formádra. Ha nem ez lenne a helyzet, ha saláta megérne, magot hozna azért, hogy újra növessze saját fajtáját, és ez lesz ebben az esetben a teljes megtapasztalása. Azonban téged szolgálva, magasabb szintjére emelkedik a szolgálatnak, általad.”
 
„A szándék is belép az elvek közé. Ha az indítékod a pusztítás, a sérülés-okozás vagy a hősködés, akkor valami baj van. Ha azonban a szándékod magában foglalja a szolgálatot, akkor átformálhatod felhozva a saját állapotodra, általad, és akkor minden rendben van. Valóban átalakítasz ásványokat egyik állapotról egy másikra, hogy magasabb szinten szolgálhassanak. Amikor így teszel, összhangban cselekszel a növekedés vagy fejlődés törvényével, a ti világotokon ’evolúciónak’ hívják ezt olykor. Ez a Teremtő törvénye.”
 
„Az emberek a te világodon sokat alkalmazzák a formát – a rombolást – nem fogják fel a felemelkedés törvényét, mert úgy kezdtek gondolkodni, hogy a forma maga létezik csak önmagában. A forma azonban csak az élet csatornája, vagy intelligencia, vagy kifejeződés. A Mindent Magába foglaló Intelligencia nem tud kifejeződni egy salátalevél révén. Ezért a salátalevélnek át kell alakulnia bizonyos lépéseken át, melyek segítségével magasabb kifejeződést nyer. Ez az a mód, ami jutalmazott.”
 
„Amikor ezt a törvényt teljes mértékben elfogadjátok és éltek eszerint a Földön, miként az teljesen elfogadott és megélt dolog más bolygók és rendszerek lakosai által, a földi légköri körülmények kellemesebbé válnak majd. Minden egyes forma innentől kezdve boldogságot fog sugározni önmagából és bepermetezi vele a levegőt mindenfelé, amerre csak ember él.”
 
„Tudni szeretted volna, milyen módszerrel jutottunk a fejlődés magasabb szintjére, melyen most élünk. Ezek az alapvető törvények, melyek szerint élünk, és mely segítségével a földi ember is felemelkedhet, ha elfogadják a választást, és eszerint élnek.”
 
„Amikor a földi ember megtanulja, hogy ők sem a testet sem a házat nem jelentik, ők pusztán elfoglalják a testet, vagy a házat, hogy bárhol építhetnek otthont ahol csak akarnak, mivel mestereivé válnak az elemeknek, ahelyett, hogy azok irányítanák őt.”
 
„Miközben ti földiek kellő ismeretre jutottatok, hogy bizonyos elemeket irányítsatok, bizonyos pontig, rosszul használt ismereteitek széles körben elterjedtek, és az elemek szembefordulnak veletek, hogy elpusztítsanak titeket, miként számos emberi civilizáció a Földeteken már elpusztult a múltban.”
 
„Ez az az állapot, melyben a földi embereket most találjuk. Mi segítséget próbálunk nyújtani mindenhol, ahol erre lehetőség nyílik, ám igen nehéz mindezt számbelileg hatékonyan tenni, hiszen nagyon kevés tudat kellően fejlett ehhez a földi emberek körében.”
 
A mester elhallgatott egy pillanatra. Azután azt mondta: „Ez nem az első alkalom, hogy elhoztunk ide a hajóinkra, és nem is az utolsó. Biztos lehetsz benne, hogy mi, a más világok lakói, időről-időre elhozzuk számodra az igazságot, hogy tovább add embertársaidnak a Földön. Beszélni fogunk neked a más világon zajló fizikai életről, miként az általad spirituális vagy vallási igazságokról is, habár nem teszünk ilyesféle felosztást. Egyetlen fajta élet létezik. Ez az élet mindent magában foglal, s amíg a földi ember nem érti azt meg, hogy nem szolgálhat vagy élhet kétfajta életet, csakis egyfajtát, folyamatosan egymással szembe fogja állítani a kettőt. Ez olyan hatalmas igazság, amint a földi embernek meg kell tanulnia, mielőtt a ti világotokon zajló élet összeegyeztethető lenne a más világokon zajló élettel.”
 
„És most, fiam, itt az idő, hogy visszatérj a Földre. Amit most tanultál, nagy értéket jelenthet a bolygódon élő emberek számára. Beszélj hozzájuk szavak és írott szöveg által. Ne félj, hogy bármit is elfelejtesz abból, amit mondtunk neked. Amikor beszélni vagy írni kezdesz, az első gondolattól kezdve folyamatosan fog a memóriádba áramlani az ismeret.”
 
A másik világ e gyönyörű hajóján béke honolt. Az éjszaka folyamán tanult lecke mély megértéssel és jelentéssel bírt. Valahogy Adamski számára úgy tűnt, mintha ezt az egész leckét már hallotta volna, talán sok-sok alkalommal az életei során. úgy tűnt, ezt az életet szereti, hiszen új dolgokat adhat át másoknak, amitől azok megnyílnak és növekednek saját megértési szintjükben.
 
Ismét úgy érezte, nem szükséges visszatérnie a Földre, szívesen maradt volna csodálatos barátaival és utazott volna velük más világokra. A bölcs ember azonban így szólt: „Fiam, sok még a Földeden a tennivaló. Az emberek éhesek és táplálni kell őket. Vissza fogsz térni a Földre és megosztod velük a szellemi táplálékot, amit számodra kinyilvánítottunk, hogy ne pusztuljanak el a tudatlanság sötétségében annyi sok nemzedéken át.”
 
 
 
*     *     *
 
 
 
Az úton hazafelé, Ramu vagy Zulu által meg nem szakított csendben Adamski számára úgy tűnt, még mindig a mester szavait hallja, gyengéd ragaszkodását küldetés-adásához Adamski szándéka ellenére.
 
A visszaút a városba a már megszokott és ugyanolyan volt. Tétován emlékezett vissza a búcsúzásra a Kutató pilótájától, de nem tűnt számára úgy, hogy egy szót is szóltak volna egymáshoz.
 
Amikor Ramu megállt a hotel bejárata előtt, Adamski lassan kiszállt a járdára. Azután megfordult, halványan emlékezett rá, hogy valamit mondani szeretne. Habár Ramu bizonyára tudta, mi járt Adamski fejében korábban, csendesen várakozott, megértéssel a szemében és szomorú mosollyal arcán.
 
Azután, hirtelen az eszébe jutott: „A mentális üzenet, amit ez alkalommal kaptam – mondta – sokkal tisztábbnak tűnt… Sokkal bizonyosabb voltam benne, amikor elindultam Los Angeles felé, mi fog történni. A mester maga lépett mentálisan kapcsolatba velem ez alkalommal?”
”Igen – válaszolta Ramu -, ő tette. Ez tehető leginkább felelőssé a különbségért, habár saját fogadóképességed is növekszik.”
 
„A lelki szenvedélyesség, amit éreztem – folytatta Adamski, nehézségekbe ütközve, miként fejezze ki magát -,” Biztos voltam benne, hogy a mestertől érkezett.”
 
„Igen – szólalt meg Ramu ismét -, ő az egyik legfejlettebb lény és továbbra is a mi rendszerünkben munkálkodik. Pusztán a jelenlétében lenni elég ahhoz, hogy valaki szeretetben és megértésben növekedjen. Mindannyian szerencsések vagyunk.”
 
Mint minden hasonló találkozó után, Adamskinak most sem volt kedve aludni. Ez alkalommal még csak meg sem nézte hány óra. Tudta, sokáig állt az ablakban felfelé nézve, és nem lefelé. Különös érzése volt az elválással kapcsolatban, amit korábban is érzett, ám ezúttal semmi szomorúság nem társult hozzá. Úgy érezte, mintha hangosan is kimondta volna gondolatait: „Egy. Minden egy. Itt és ott és mindenhol. Nincs elkülönülés…”
 
 
Napok a Palomar fennsíkon
 
A következő hónapokban Adamskinak számos találkozása volt, olykor az űrhajókon, olykor pedig azokkal a más bolygókról származó emberekkel, akik köztünk élnek.
 
A Palomar Kerteket eladták, Adamskiék bő száz méterrel feljebb költöztek a hegyükön. A „Repülő Csészealjak Leszálltak” – című könyv megjelent 1953. szeptemberében Angliában, majd októberben követte az amerikai kiadás.
 
Sok tennivaló volt még ezen az új területen az élet megkezdéséhez. Nemcsak a tölgyfák gyűrűi vastagodtak, hanem vándorkövek is megjelentek. Gyakran beszélünk a Földön ismert bölcs tudásról, mely lehetővé tette az ember számára a felemelkedést és hatalmas kőtáblák mozgatását, állítólag csúszkákon. Az egyiptomiak, akik építették a piramisokat, ismerték a titkot, és azok is, akik a helyére illesztették a nagyszerű emlékművek köveit a Húsvét szigeteken. Mi azonban már bősz buldózereinktől függünk, ha utat akarunk törni a földjeinken keresztül és kiforgatni a sziklákat.
 
Adamski kis csoportja számos esti órát töltött egy egész egyszerű épület megtervezésével, amit szerettek volna felállítani a telken, nemcsak önmaguk kényelme számára, hanem a mind nagyobb számban érkező látogató elszállásolására. Elvárásaik szerint, a Palomar Kertek bérlői folytatni fogják működtetését, mint éttermet és szerény vendégek számára a szállásadást, mivel nem volt semmiféle szálláslehetőség több kilométeres körzetben. Azonban, bizonyos okok miatt mégis úgy döntöttek, bezárják. Habár nem volt személyzetük, Adamskiék úgy gondolták, látogatóikat élelmezniük kell, puszta előzékenységből, tekintettel azokra az erőfeszítésekre, amit a legtöbbjüknek jelentett eljutni a helyszínre egy ilyen látogatás lebonyolítására.
 
Sikeresen felépítettek egy konyhai egységet, a terasz szintjéhez illeszkedve, simára dolgozva a hegy oldalát. A terasz kialakítása kolosszális munkának ígérkezett, ám néhány csupa izom fiatal férfi segítségével, akik idejüket áldozták minderre, végül a munkálatok befejeződtek. Erőfeszítéseik gazdagon megtérültek. A terasz egyik részére árnyékot vetettek a csodálatos, élő tölgyfák, és gyönyörű kilátás nyílt a környező hegytetőkre, enyhén föléje emelkedvén más vidékeknek, a tekintet könnyedén az ég felé fordult. Be is rendezték a helyet szabad ég alá alkalmas székekkel, padokkal és piknik-jellegű asztalokkal, egy faszéntüzelésű grillsütőt is felállítottak.
 
Eleinte a lehető legjobb szállás, ami adódott az a szomszédos barátok telkén álló két öreg faház volt. A konyha-egység egyaránt szolgált irodaként és hálószobaként is egyikük számára, olyan esetekben, amikor találkozóhelyként használták, révén az időjárás bekényszerítette őket. Nem volt sem csapvíz, sem elektromos áram. Kicsiny patak folydogált a föld alatt az ő oldalukon a hegyüknek. Kivezették a felszínre és kis tavacskát alakítottak ki, kifolyóval, így a víz mindig friss volt. A vizet vödrökben szedték.
 
Tudták, álmaik és bizonyos szükséges dolgok hiánya ellenére, nem mehetnek csak úgy neki és építhetik meg ezeket az épületeket, mielőtt a szükséges pénzt össze nem gyűjtik, hogy kifizessék. Így hát, habár életvitelük meglehetősen kényelmetlennek tűnt, primitívnek a legtöbb ember számára, és igen nehéznek, boldogok voltak azzal, amijük volt, és minden egyes hozzájárulás a kényelem fokozásához megkönnyítette a mindennapok tevékenységeit, hozzájuk adott egyfajta többletet, azzal szemben, mintha minden könnyen jött volna.
 
Csodálatos nap volt, amikor megtudták, most már felhúzhatnak egy kis épületet, mely már egy hatalmas szobát is tartalmaz majd, ahol lehetőség nyílik a látogatókkal való beszélgetésre, ha az időjárás ezt szükségessé teszi, és egy irodának alkalmas kisebb szobát.
 
Ismertek egy építési vállalkozót, nagyjából negyven kilométerre egy kisvárosban, aki becsületes volt és megbízható, fel is vették vele a kapcsolatot. A konyhai egységet teljes egészében önmaguk építették jó barátok segítségével, sokan közülük korábban hosszú éveken át Adamski diákjai voltak az egyetemes törvények elsajátításának terén. Ez az első, kicsiny rész mindig is csodálattal töltötte el, a felépítéséhez szükséges baráti és egymást segítő törekvések miatt, aminek létrejöttét köszönhette.
 
Megvolt hát egy igazi építési vállalkozó! Bizonyította, mennyire rendes ember, mivel érdeklődött Adamski munkássága iránt. A kis villaház hamarosan elkészült. Elég pénzük maradt, hogy kényelmesen bebútorozzák. Két vécé is volt, s köztük tusoló! Habár akkoriban nem volt elektromos áramuk, csupán néhány héttel azelőtt lett, mielőtt e könyvnek nekilátott Adamski, a víz folyt a vezetékeken, és a puszta tény, hogy hideg volt nem számított – de csörgedezett! Hosszú ideig kellett várakozni az elektromosságra, mely mostanra már meleget adott és felváltotta a gyertyák és a kerozin lámpák fényét, újabb boldogságot okozott, és megérte várni rá.
 
Miközben munkálkodtak a mostani komfortjuk megteremtéséért, sikeresen elláttak egyre növekvő számú állatot, legalábbis a rendelkezésükre álló keretek között. Ez felölelt két kutyát, hat macskát, mellettük említeni sem lehet hány alkalommal tett látogatást társaiknál barátjuk, a vadászgörény. Ez a rosszindulatú állat kénytelen volt szocializálódni és egészen barátságossá vált, amikor kezdte érezni, hogy nem üldözi őt senki, most már barátok és így is tekintenek rá. Tejet iszik a macskák táljából és megosztozik a húson a kutyákkal, nagyon ritkán tiltakozik ellene bármelyik állat. Olykor, amikor az egyik kutya elhatározza, hogy tiltakozik mindez ellen, és vadul megkergeti a betolakodót, vad ugatás közepette, Mr. Vadászgörény egyszerűen felhúzódik a hegyoldalra némi büszkeséggel, és persze igen nagy sebességgel, a magasra emelt farka lényegében semmi fenyegetést nem jelent.
 
Az előadások jelentette elfoglaltság mellett, mely Adamskinak a Közép-Nyugaton, New Yorkban és Kanadában adott elfoglaltságot, minden kapacitásával a premisszákon dolgozott, ezek összeszerkesztésével, és csak akkor hagyta abba, ha a barátaival beszélgetett, valamint azzal a számos idegennek, aki látogatást tett nála. Habár előadások megtartására hívták a Keleti partvidékre és Angliába egyaránt, míg Kanadában járt, olyan fáradtság uralkodott el rajta, hogy elvesztette a hangját. Az előadások igen közel estek egymáshoz, és Adamski képtelennek tűnt arra, miként tartsa meg erejét, amikor a szívéhez a legközelebb álló dolgokról volt szó. Az előadások formai kerete mellett, számos hallgató természetesen szeretett volna később kérdéseket is feltenni. Valahogy nem tudta, miként legyen kellően elővigyázatos, hogy jó tanáccsal szolgáljon számukra, miközben elhagyta az előadói termet, hiszen ezek a jó emberek mindannyian őrá voltak kíváncsiak! Ennek eredményeként, képtelen volt megszólalni, az orvosok pedig elrendelték, mondja le valamennyi előadását Keleten és az Angliai szerepléseket is, ezenkívül legalább hat hónapig szigorú pihenésre utasították.
 
Ez a döntés meglehetős csalódást okozott számára, egészen nyilvánvaló okokból, azonban olyasmi volt, ami előtt meg kellett hajolni. Nem sokkal szeretett hegyeihez való visszatérését követően, ismét visszaszerezte a hangját és legalább azokra az időszakokra használni tudta, amikor látogatók érkeztek hozzá.
 
Attól tartott, meglehetősen különös viselkedéssel fogják vádolni, akik mind e mögött valami értelmet keresnek. Talán igazából semmi oka nem volt mindennek. Akár hogy is, akármennyi időt is adott a maga számára, sokkal több ideje nyílt így azok részére, akik gondoltak rá és meglátogatták – rengeteget kapott tőlük, sokféle módon.
 
1954. júniusában Desmond Leslie, akivel Adamskinak első alkalommal New Yorkban kellett volna találkoznia, ha végig tudta volna vinni az előzetesen eltervezett programot, inkább eljött hozzá Palomarba. Nagy öröm volt a találkozás vele. Nagy adag kíváncsisággal és hatalmas humorérzékkel megáldott ember volt, igen sokat tett hozzá a palomari csoporthoz, nemcsak azonos érdeklődési köre miatt, hanem az őrült lazításokban is aktívan részt vett, a komoly témák feldolgozását követően.
 
Habár tervei szerint nagyjából egy hónapot szándékozott maradni, Desmond velük maradt egészen augusztus végéig. Adamski remélte, valamikor 1955-ben újra találkozhatnak, ezúttal az ő lakhelyének környékén, amikor pótolja majd a betegsége miatt elhalasztott előadásokat.
 
Mindent egybevéve, az idegen világokból származó barátaival való találkozások a földi barátok száma is fokozatosan növekedett, a legkülönbözőbb fajtából és típusból; a sok és egészséges kinti munka, az anyaggyűjtés ehhez a könyvhöz, megtöltötték és boldoggá tették ezeket a napokat. Alkalmanként még pihenésre is jutott idő, amikor a barátai bizonyos – elégedetlenségre mutató - pillantással kezdték méregetni.
 
Korán észrevették, hogy a villaház számára eredetileg kijelölt célokat hamar újra kell gondolni. Így, közvetlenül Desmond érkezése előtt, hogy hálószobát lehessen számára biztosítani, válaszfalat húztak fel a nagy szoba közepén, szándékuk szerint kialakítva egy fogadó részt, ami egyben zártabb körű előadások tartásához is megfelelt. Egyikük továbbra is a régi faházban aludt – másikuk számára továbbra is ott állt az ágy a konyharészlegben. Így mostanra, az új elrendezésnek megfelelően kialakult egy fél előadóterem, ahol Adamski aludt, egy megfelelő hálószoba és egy iroda, felszerelve egy kisággyal. Meglehetősen örömmel tekintettek a helyzetre, ám nem sokkal később, átalakítottak egy felfújható sátrat egy igen kényelmes fekvőhellyé, a padlószinttől kissé felemelve egy furnérlemez szerkezettel és a felső részén félig körbekerítve védőfallal. Megvolt hát az ágy a konyhán kívül!
 
Adamski még mindig sokat dolgozott a víz be- és kivezetésével különböző tartályokba és mindenfelé a kertben (némi női segítséggel!) és hatalmas büszkeség töltötte el az eredmény láttán. A korábbi kényszermegoldások a tálakban való mosogatás és a tusoló helyett most már igazi tavuk volt, az egyik tölgyfa alatt kialakítva, körülötte sziklák és virágok. Éppen ezen a reggelen egy beton csatornát vezettek ki a ház alól és csatlakoztatták a tóba. Nagyon kellemesen festett.
 
Keményen dolgoztak, de boldogok voltak. A hegyek mindig ott magasodtak a szemük előtt, soha nem tűnt egyhangúnak szépségük, változtak, ahogy a Nap felkelt, felemelkedett pályáján, majd lenyugodott. Alkonyatkor is pompáztak, ahogy a holdfény, vagy a csillagos ég sötétsége megérintette őket.
 
Gyakran látták a Kutatókat megcsillanni odafent. Valójában, azokban a hetekben, az űrhajókat számos közeli kis- és nagyvárosban is megfigyelhették. Elégedetten nyugtázták a tudatot, ott vannak felettük, és a Föld egén sokfelé. Remélték, hogy a nem túl távoli jövőben egyre több ember ismerheti meg őket és tudhatja meg kik ők, és remélték, hogy sokan azok közül, akik meggyőződtek e szavak igazságtartalmáról, akik tudnak és most hallgatnak, el fognak mondani mindent, az emberiség javára.
 
 
Díszvacsora és búcsú
 
A legutolsó találkozásra 1954. augusztus 23-án került sor. Desmond Leslie Los Angelesben volt abban az időben, hogy megszervezzen egy előadói körutat. Tudta, hogy Adamski rendelkezik e kapcsolattal, és rendkívüli módon szeretett volna vele tartani. Adamski szintén erősen szerette volna, ha sor kerülhet erre, a Barátok azonban, nem indokolva, nem tudták teljesíteni a kérést. Visszatekintve, Adamski arra gondolt, talán e mögött a számára néhány, korábban megmutatott és elmagyarázott dolog természete álhatott, ilyen dolgokról nem beszélhettek olyannak, akivel korábban nem vették fel a kapcsolatot. A barátai, Firkon és Ramu jött elébe, mint rendszerint. Úton a Kutató felé Ramu azt mondta: „El kell mondanom, hogy a ma esti találkozó a búcsú lesz. Amikor visszahozunk a szállodához ma éjjel és visszatérünk a Kutatóra, majd tovább a szállító hajóra, vissza fogunk térni szülőbolygóinkra. A földi küldetésünk véget ért.”
 
„Ramu gyorsan hozzátette: „Csak testi formában vesztesz el bennünket. Ne felejtsd el, hogy mentálisan továbbra is társaloghatunk, bárhol is vagyunk. Adamski tudta, a dolog mennyire kényelmes, de ebben a pillanatban ez vajmi keveset számított. Azután Firkon szólalt meg, szavai mély megértésről tanúskodtak: „Te a barátunk vagy, és akármekkora űr is nyúlik el közöttünk, ezen semmit sem változtathat.” Adamski szégyellte érzelmeit, habár teljes mértékben nem tudta elhessegetni magától őket, sikerült kissé felülemelkednie rajtuk. Azon találta magát, eltűnődi, hogy vajon a Földünkön élő más „kontakt” emberrel vagy emberekkel, találkozni fog-e valaha a jövőben. Azonban ez a kimondatlan kérdés sem kapott feleletet. Egyedül maradt az érzéseivel, miszerint valóban búcsúzásra kerül sor, nem csak attól a két embertől, akik között éppen most ült, miközben haladtak az úton, hanem nem lesz több kirándulás sem a világűrben.
 
Ez az érzés rányomta a bélyegét mindarra a csodálatos és új dologra ami várhatóan ezen az estén vár rá, hevessége mély hatással volt emelkedett hangulatára. Mindehhez hozzáadódott a hála érzete, mely mindig is eltöltötte a találkozások során, megtöltve szívét szavakba nem foglalható érzésekkel.
 
Mivel már korábban részletesen szó esett a már ismert Kutatóhoz vezető utazásról, a folytatás onnan következik, amikor felbukkant az Orthon vezette kis hajó, nem sokkal a talaj felett lebegve, készen az azonnali felszállásra. Az út során még csak le sem ültek. Adamski megosztotta figyelmét a váltakozó ábrák és az irányító panelt kezelő Orthon között. Amint beléptek a vénuszi szállító űrhajóba, ez alkalommal már Adamskit semmiféle szenzáció-érzés nem kerítette hatalmába, a gyomra sem szorult össze ez alkalommal. Elérték a platformok is, újra megálltak, mint az első út alkalmával. Ugyanaz a férfi volt ott, mint legelőször, hogy helyére illessze a csatlakozót a Kutató feltöltéséhez, most azonban követte őket lefelé a lépcsőn a fogadóterembe.
 
A belépés pillanatában Adamskit mellbe vágta az általános ünnepi hangulat. Nagyon sok ember volt jelen, olyanok is, akiket soha sem látott korábban. Felderült, amikor meglátta Ilmuthot és Kalmát, amint felé tartanak meleg üdvözlésére. „Beszélt már valaki is neked a ma este rád váró meglepetésről? - kérdezte Kalma, és meg sem várva a választ lelkesen folytatta: - Egy bizonyos, a számodra tett ígéret teljesedik be!”
 
Miközben Kalma beszélt, Ilmuth kis poharat nyújtott át Adamskinak, kitűnő gyümölcsitallal benne. Észrevette, hogy mindkét nő pilótaruhát visel és biztos volt benne, ez csakis egyet jelenthet: utazást az űrbe.
 
Sok férfi volt a teremben és nyolc nő, beleértve Ilmuthot és Kalmát. A többi nő ugyanazt a fajta gyönyörű ruhát viselte, amit ez utóbbi kettő, amikor Adamski először látta őket. A férfiak kényelmes ingben és nadrágban voltak. Most is mindenki szandált hordott.
 
Habár semmiféle bemutatás nem történt, Adamski számára nem is hiányzott, mindannyian barátként köszöntötték, és néhányan közülük nevén szólították. Amikor a köszöntések véget értek, halk zene hangjai tűntek fel a háttérben, halványan emlékeztetve arra, amit Keleti zenének hívunk.
 
Habár Ramu is kapott a gyümölcslevet tartalmazó pohárból, Adamski észrevette, többi barátja nem csatlakozik hozzájuk. Ilmuth szolgált magyarázattal, amikor elmondta: „El kell most mennünk a posztunkra, hogy kivitelezhessük a Kalma által említett meglepetést. Ez alkalommal Ramu marad veled.”
 
Amint Orthon és Kalma elindult az egyik irányba, Firkon és Ilmuth pontosan a hajó másik vége felé vette az irányt. Ramu és Adamski kiitták italukat, néhány pillanatig csendben maradva. Adamski boldog volt, hogy része lehetett a vidám és jókedvű társaságnak itt, ebben a gyönyörű helyiségben. Segített háttérbe szorítani a ma esti elválás miatti szomorúság érzését
 
Jó néhány csoport különböző játékokat játszott, ezek meglehetősen különösek voltak Adamski számára, Ramu, észrevéve érdeklődését, javasolta, húzódjanak közelebb és vessenek rájuk alaposabb pillantást.
 
Négy férfi egy kis asztalnál ült és kártyákkal játszottak. Ezek igen eltértek a mieinktől, habár a méretük nagyjából hasonlatos volt azokhoz. Nem volt rajtuk szám, de valamennyien jeleket hordoztak, utalva valamire. Adamski közelebb hajolt, keresvén közöttük legalább két egyformát, de ahogy látta, nem volt egy sem.
 
Egy másik csoport férfi kis színes golyókat gurigatott egy sima táblán. Adamski úgy gondolta, valamiféle mágneses töltéssel rendelkezhettek, mivel a táblán nem látszottak rovátkák, a golyók mégsem mozogtak szabadon. Egyesek láthatóan vonzóerővel rendelkeztek, a többiek feléjük mozogtak.
 
Egy másik játék valamiképpen az asztaliteniszre emlékeztetett, kivéve, hogy két labdával játszották egyszerre, ezért nagy ügyességet kívánt a játékosoktól. A nők láthatóan nagyon jók voltak ebben.
 
Adamskira nagy hatást tett a hangos beszéd, a nevetés vagy más figyelemzavaró megnyilvánulás teljes hiánya. Mindenki nyilvánvalóan jól szórakozott, és mindezt képes volt úgy tenni, hogy túljátszotta volna a dolgot, mint ahogy gyakran történik a Földön. Senkin sem látszott, hogy a játékot túl komolyan vette volna, miként sokan közülünk teszik.
 
A légkör jókedvű és megnyugtató volt. Olykor a játékosok barátságos mosollyal Adamskiékra pillantottak. Néhányan pár szót is szóltak hozzájuk, Adamski továbbra is lenyűgözve hallgatta milyen folyékonyan beszélnek a nyelvén. Egy idő múlva Ramu azt javasolta: „Menjünk az irányítóterembe. Valamit mutatni szeretnénk neked, amiről úgy gondoljuk érdekelni fog.”
 
Az itallal a kézben, Adamski boldogan követte a nagy terembe, ahol annyi berendezés volt, s megannyi ábra meg grafikon villogott a képernyőkön, melyeket a hajón történő első látogatás alkalmával is megfigyelhetett.
 
Amikor beléptek, Ramu bizonyára megérintett egy gombot, minek hatására két kis ülés emelkedett ki a padlóból varázslatos módon. Ugyanebben az időben, pontosan előttük, Adamski meglátta a Holdat egy méretes képernyő közepén feltűnni. Lenyűgözte, mennyire közelről látszott; és az is, hogy nemcsak egyszerűen látható volt a képernyőn, hanem ott látszott mellette a világűr mélysége is. Ez volt hát a meglepetés! Egy pillanatig azt hitte, igazából leszálláshoz készülődnek.
 
Ramu így szólt: „Most a Holdnak az ismerős oldalát láthatod, de nem szállunk le rá. A képernyőn megfigyelhető látványt egyik távcsövünk közvetíti, mely az első látogatásod alkalmával nem volt használatban. Figyeld meg alaposan, ahogy közelítünk a felszínhez és megláthatod a határozott aktivitást. A számos hatalmas kráterben, melyeket jól ismersz a Földről nézve, hatalmas hangárokat vehetsz észre – melyeket viszont már nem. Azt is vedd észre, hogy a talaj itt igen hasonlatos a ti sivatagaitokhoz.
 
„Azért építettük meg ezeket a hangárokat ilyen méretben, hogy a mienkénél jóval nagyobb hajók is könnyedén beléphessenek. Ezekben a hangárokban ugyancsak találhatók lakónegyedek, ahol számos munkás él családjával, minden kényelemmel ellátva. Bőséges vízellátást szolgáltatnak a hegyekből eredő csővezetékek, pontosan így jártok el a Földön is, amikor sivatagokat akartok élhetővé tenni.
 
„Amikor egy hajó belép ezekbe a hangárokba, nyomáskiegyenlítési eljárás vár az utasokra. Ez nagyjából huszonnégy órát igényel. Amikor befejeződik, az emberek a lehető legnagyobb kényelmetlenséggel találkozhatnak, amikor kilépnek a Holdra. Ilyesféle nyomáskiegyenlítés nem képzelhető még el a földlakók számára. Túl keveset értenek még az emberi test funkcióiról és azok irányításáról. Igazából az emberi tüdő alkalmas nagyon alacsony és nagyon magas légnyomás elviselésére is, ha a belégzés nem túl lassan vagy gyorsan történik. Ha túlságosan sietteti a dolgot valaki, a végeredmény halál.”
 
Adamski természetesen boldogan részt vett volna a leereszkedéshez szükséges eljárásokon, azért a kiváltságért, hogy leszállhasson a Holdra.  Semmi sem siettette azonnali visszatérését a földre.
 
Kedves mosollyal az arcán Ramu így szólt: „Sok minden van még raktáron számodra amellett, hogy megláthatod kísérőtök túlsó oldalát, mielőtt visszatérnél a Földre. Figyeld meg közelről, amint közelítünk a Hold korongjához. Nézd meg a formálódó felhőket. Világos színűek, és úgy tűnnek, a semmiből bukkannak elő, miként a felhők gyakran teszik. A legtöbbjük nem sűrűsödik össze, akár hogy is,  aztán szinte azonnal és nyomtalanul eltűnnek. Azonban kedvező körülmények között, néhányuk olykor összesűrűsödik. Ezek azok az árnyékok, melyeket a Földről távcsővel is meg lehet figyelni.
 
„Most közelítünk a Földről soha sem látható oldal felé. Figyeld meg a felszínt közvetlen alattunk. Nézd, errefelé hegyek vannak. Havat láthatsz a legmagasabb csúcsokon, az alacsonyabb részeken erdőket. Ezen az oldalán a Holdnak számos hegyi tavat és folyókat láthatsz. Egyik tavat éppen alattunk. A folyók nagyon nagy víztömegekbe szállítják vizüket.”
 
„Számos települést láthatsz ebben a pillanatban, különböző méretben, a völgyekben és a hegyek lejtőin egyaránt. Azok által az emberek által kedvelt, mint ahogy mindenhol máshol, akik ezt vagy azt a magasságot szeretik. És itt, mint bárhol máshol, a természetes életfenntartó tevékenységek igen hasonlatosak azokhoz, ahol csak emberek találhatók.”
 
„Ha lett volna időnk leszállni és átesni a nyomáskiegyenlítésen – folytatta Ramu – azután utazgatni mindenfelé, személyesen találkozhattál volna néhány emberrel. Azonban amíg a Hold felszínének tanulmányozásában vagy érdekelt, addig a jelen módon történő bemutatás sokkal praktikusabb.”
 
Adamski egyetértett ennek igazságtartalmával, s figyelte, amint egy hatalmas városrendszer úszik be a képernyőre. Úgy tűnt, szinte a háztetők magasságában lebegnek; tisztán látta a keskeny utcákon sétáló embereket. Látható volt a sűrűbben beépített központi rész, Adamski feltételezése szerint az üzleti negyed lehetett, ám hiányzott a látványból az ilyen helyeken megszokott embertömeg. Feltűnt, parkoló autóknak nyoma sem volt, habár néhány jármű feltűnt, az utcák felett, láthatóan nem rendelkeztek kerekekkel. Méretükben hasonlítottak a buszainkhoz, a változatosságuk nagyjából megegyezett mieinknek.
 
Ramu magyarázott: „Nagyon kevés embernek van saját közlekedési eszköze, a többség a tömegközlekedési eszközöket használja, miként azt láthatod is.” Közvetlenül a város mellett viszonylag nagy, letisztított terület volt látható, egyik oldalán hatalmas épülettel. Hangárnak festett, Ramu szavai pedig megerősítették a látvány adta következtetést: „Felépítettünk néhány hangárt a városok közelében, hogy kényelmesen le lehessen szállni a lakosság részére szállított utánpótlással itt – nem elérhető számukra minden szükséges dolog a helyszínen. Csereképpen, ellátnak bennünket bizonyos, a Holdon talál ásványokkal.” Amint Adamski a képernyőt figyelte, a város hátrálni kezdett, mire Ramu azonnal felvilágosítással szolgált, megfordultak az űrben, s most már ismét a Hold és a Föld között repülnek. „Van még bármilyen kérdésed mielőtt visszatérünk a fogadóterembe? – kérdezte. Adamskinak egy sem jutott az eszébe, s megrázta a fejét. – Ebben az esetben – mondta, csillogó szemekkel -, inkább menjünk vissza a fogadóterembe. A fogadás tagjai arra készülnek, hogy megünnepeljék Firkon és az én hazatérésemet.”
 
Adamski ismét szégyenkezni kezdett a küszöbön álló elválás miatt feltámadt érzései okán, mentálisan próbált rajta felülkerekedni, visszahelyezni önmagát az eseményekbe. Nem kellene örülnie, hogy ilyen körülmények között lehet? Dehogynem! Teljes mértékben.
 
„Minden elhullatott könny csak önmagam miatt van – szólalt meg Adamski, próbálva ellenállni az ellágyulásnak. – Miattad, nagyon boldog vagyok.”
 
Orthon és Kalma eléjük jött a bejárathoz, és együtt mentek be a fogadóterembe. Adamski megpillantotta, hogy a helyiség egyik oldalán felállított asztalt éppen megterítik. Néhány nő, akik korábban különböző játékokat játszottak, az utolsó simításokat végezték rajta.
 
Amikor Firkon és Ilmuth belépett a túlsó ajtón, Kalma csatlakozott barátnőjéhez és a két lány együtt hagyta el a termet. Néhány perc múlva visszatértek, immár átöltözve pilótaruhájukból, gyönyörű, lebegő ruhát viselve.
 
Gyönyörű, arany és sárga szálakkal átszőtt abrosz fedte az asztalt, mindenféle, ám határozott minta nélküli formákba összeszőve. Az asztal mindkét oldalán, teljes hosszában, székek sorakoztak. Az asztali „ezüst” valahogy különbözött a mienktől, sokkal kimunkáltabbnak tűnt. Többfajta fém kombinációjának tűnt anyaga, gyönyörűen egymáshoz illesztve. Az asztalfőn nem volt szék, egy-egy oldalon pedig tizennégyet számolt össze Adamski. Ahogy Kalma és Ilmuth ismét csatlakozott hozzájuk, megkérték a jelenlevőket, üljenek le. Továbbra is csak a nyolc nő volt jelen, a férfiakkal és Adamskival együtt mindösszesen huszonegyen voltak.
 
Ramu a mester jobbjára ült és Firkon a baljára. Ilmuth Ramu és Adamski közé, Kalma szembe, Firkon és Orthon közé. Miután valamennyien helyet foglaltak, a mester felemelkedett, mire a termet jó néhány pillanaton át áhítatos csönd töltötte be. Azután, halk, visszafogott hangon, a Nagy Tanító a következő szavakat mondta:
 
„Köszönjük a Végtelennek jelenvalóságát. Legyünk mindannyian és mindenki az Ő hatalmas királyságában egyaránt gazdagon ellátva. Erősítse étele testünket és szolgáljanak az Isteni Szellem megerősítéseként aki mindenben lakozik, minden módon, köszönhetően Neki, minden élet Teremtőjének.”
 
Miután elmondta ezt a gyönyörű imát, ismét néhány pillanatig csatlakoztunk a csendhez.
 
Azután, mielőtt ismét leültünk volna, a mester megszólalt: „Azért gyűltünk itt ma este össze, hogy megünnepeljük nagy örvendezéssel a két jelenlévő testvérünk sikeres küldetését a Földre. Firkon és Ramu jó munkát végzett. Osztozunk boldogságunkban, mely fáradozásaik eredményeként jutalmazza őket, mely egyben lehetővé teszi számukra, hogy visszatérhessenek szülőbolygójukra.”
 
Kristálytiszta pohárkák, aranyszínű folyadékkal, álltak minden egyes vendég előtt. Amint a Mester befejezte a beszédet, felemelte poharát, mondván: „Igyunk egymás megáldására és társainkra, bárhol legyenek is.”
 
Adamski szájához emelte az italt, tudatában volt annak, hogy a valaha is kóstolt legfinomabb italt csúsztatja le a torkán, ezért semmit sem akart elveszteni a bukéjából. Nem az a fajta részegítő természetű ital volt, mint oly sok bor, mely ezzel a nem kívánatos hatással rendelkezik, ha mértéktelenül fogyasztja.
 
Amint felemelték poharaikat Ramu és Firkon egészségére, meghatározhatatlan forrásokból halk zene árasztotta el a termet. Adamski soha életében nem hallott korábban ilyen jellegű muzsikát, úgy tűnt, teljes lénye vibrál tőle; a dallam különös és mégis gyönyörű volt, csak néhány alkalommal emlékeztetett bármiféle földi dallamra.
 
Mivel ez volt az első alkalom, hogy egy asztalhoz ülhetett Adamski más világok lakóival, természetesen rendkívül kíváncsi volt milyen ízekkel ismerkedhet meg kitűnő konyhaművészetük révén.
 
Az asztal mindkét végén, és a közepén is, gyönyörű, gyümölccsel töltött tálak voltak. A legkülönfélébbeket lehetett köztük látni, egyikük pontosan úgy festett, mint egy piros alma, ám fürtökbe rendeződött. Sült krumpli ízűnek bizonyult, mikor Adamski megszagolta. Ám amikor megkóstolta, az ízét leginkább az érett barackhoz találta hasonlatosnak, kissé cseresznyés és almás beütéssel egyaránt. Egyetlen nagy magot tartalmazott, mely úgy festett, mint egy alaposan megtermett almamag.
 
Egy másik gyümölcs hatalmas málnára emlékeztetett, mind megjelenésében, mind ízében. A legkisebb ezek közül a bogyók közül körülbelül négyszer volt méretesebb, mint nálunk a legnagyobb.
 
A köztes helyeken kancsószerű alkalmatosságok kaptak helyet, a legkülönfélébb gyümölcslevekkel és másfaja italokkal. Mindez magyarázatot adott a sokféle és különböző méretű pohárka jelenlétére. A második ital, amit Adamski kipróbált a tiszta málna léhez hasonlított ízében.
 
Az ételt az a két hölgy szolgálta fel, akik az asztal két túlsó végén foglaltak helyet. Először gőzölgő tálakat hoztak, teli zöldségekkel, a közvetlenül a fal mellett felállított tálaló asztalról. Az egyik tartalma közönséges sárgarépának tűnt, állaga azonban nem tűnt annyira keménynek, az íze pedig édes-savanykás volt. Egy második zöldség nagyon hasonlított a krumplihoz. Ezeket, habár megpucolták, természetes alakjukban szolgálták fel. Sárgás árnyalatuk volt, és habár erezettségük nem volt olyan erős, mint egy paszternáknak, az íze azonban hasonlatos volt ahhoz, enyhe citromos mellékízzel.
 
Sok egyéb zöldségfajta is volt, melyeket Adamski nem kóstolt meg. Ezek a természetes ételek, valamint a ma esti érzelmei, olyannyira megosztották, hogy úgy találta, nincs egyáltalán semmi étvágya. Megpróbálta elhessegetni tudatából, mi is az egész ünnepség értelme. Firkon és Ramu, a jó barátai, indulófélben vannak távoli otthonaikra…
 
Ám mégis elfogadott egy kis darab, igen sűrű állagú és sötét színű kenyeret, és egy első ránézésre húsnak látszó szeletet. A kenyérnek aranyos árnyalata volt, és íze olyan, mintha elsősorban diófélékből készült volna, habár úgy tűnt, az őrölt gabona íze is felismerhető benne. Ahogy megkóstolta a barna szelet „húst” és mentálisan összehasonlította az ízét a jól ismert marhaszelettel, Kalma szólította az asztal túlsó feléről.
 
„Ez egy vénuszi szárított gyökérfajta – magyarázta. – A Vénuszon a friss növényeket használjuk főzéshez, mivel sokkal jobb az ízük, az utazásainkon azonban szárított formában szállítjuk. Ugyanolyan tápláló és ugyanannyi fehérjét tartalmaz mint a hús, ám könnyebb az emberi szervezetnek feldolgozni. Egy szelet ebből a gyökérből ugyanolyan tápértékkel bír, mint egy fél kiló marhahús, az általatok elkészített módon. Nagyszerű kísérőként is szolgál más ételekhez.”
 
Az  étkezés befejezéseként hatalmas süteményt szolgáltak fel. Habár kinézete alapján úgy mutatott, amit mi angyal-ételnek hívunk, amikor viszont felszeletelték, láthatóan nem rendelkezett azzal a szivacsos-puha állaggal, mint az a sütemény. Továbbá, habár főként fehér volt, sárga erezeteket tartalmazott szerte. Az állaga nagyon finom volt és szinte elolvadt a szájban. Meglehetősen édesnek tűnt, amikor azonban a sárga külön vált a fehértől, az íz megváltozott valami nehezen leírható változatra. Mindent egybevéve, Adamski kitűnőnek találta.
 
Amikor elkezdte figyelni a többieket és hallgatni vidám beszélgetésüket, úgy tapasztalta, senki sem tömi tele magát az ételekkel, ellentétben azzal ahogy a Földön megtörténik fogadásokon. Ennek ellenére láthatóan mindenki nagyon jól érezte magát.
 
Az étkezés végén a nők és jó néhány férfi felálltak székeikről és elhordták az edényeket. Csodálatos módon, amivel Adamski már kezdett megbarátkozni, hirtelen hatalmas ajtók nyíltak az asztal mögött, egyenesen a konyhába vezetve - fal ezen része korábban teljesen egységesnek és szilárdnak tűnt. Ide hordtak ki mindent, ebbe a helyiségbe. Egy percen belül a vendégek visszatértek a helyükre és az ajtók bezárultak mögöttük.
 
A háttérből szűrődő zene most elhallgatott, ahogy az egyik férfi felállt a székéről. Bármiféle kíséret nélkül énekelni kezdett saját anyanyelvén. Mivel Adamski egy szavát sem értette, hangjának lenyűgöző szépségét figyelte.
 
Amikor befejezte, Ilmuth szólalt meg: „Ez a dal a búcsúról és a hazatérő Testvérek megáldásáról szólt.” – A zene újból felerősödött láthatatlan forrásából, hangosabb volt mint korábban, és élénkebb dallamú.
 
Mindez magyarázatot nyert, amikor két nő felállt és az asztalok közötti üres területre sétált, majd elkezdett mozogni a zene ütemére, összhangban azzal. Később, ahogy Adamskinak elmondták, a tánc a Világegyetem erejét szimbolizálta.
 
Miközben figyelte, ráébredt, ahhoz, hogy valaki utánozni tudja őket, kettős ízületekkel és egy kisgyerek hajlékonyságával kellene rendelkeznie. Csodálatos látvány volt látni minden egyes mozdulatukat és testtartásukat, egyiket a másik után, a természet-utánzásukat a langyos, nyugvó víztől a legszörnyűbb űrviharig.
 
Leírni ezt a ritmust teljességgel lehetetlen, egyaránt volt elbűvölő és mélyen felkavaró. A fiatal táncosok tökéletes szépséggel rendelkeztek, és úgy tűnt, ruhájuk változtatja a színék, mozgásuk közben, habár láthatóan semmiféle fény nem világította meg őket. A szó „kecsesség” felsőfokban sem fejezi ki azt a gyönyörűséget amit előadásuk mutatott.
 
Amikor a tánc véget ért, és kis idő eltelt, a mester néhány szót mondott Orthonnak, aki átjött arra az oldalra, ahol Adammski ült. „Nos – kezdte -, szeretnénk neked mutatni néhány vénuszi helyszínt. Olyan helyszíneket, melyeket e hajóról közvetlenül lehet látni.”
 
Adamski megörült a csodálatos lehetőségnek, hogy mindezt csatolhatja úti beszámolójához, és azon kezdett el tűnődni, vajon hol fog a kép megjelenni. Ám sehol sem volt képernyő. Teljesen ledöbbent tekintete előtt a fények elhalványultak, és az első helyszínt megjelent a terem üres terében függve!
 
Orthonnak tetszett Adamski döbbenete és magyarázni kezdett: „Van egy bizonyos fajta kivetítőnk, mely képes sugarak kibocsátása pontosan a kívánt távolságra. Bármilyen távolságra. A határpont úgy viselkedik, mint valami láthatatlan képernyő, ahol a képek megjelennek színesben és háromdimenziós valóságukban.”
 
A helyszín, mely most éppen látható volt, valójában „ott” volt, és a legnagyobb nehézséget jelentene pontos leírása, a legnagyobbat, amivel ezen az űrhajón Adamski találkozott. Csodálatos hegyeket látott, néhány csúcsát fehér hófolt fedte, mások csupaszak és sziklásak voltak, nem tértek el jelentősen a földiektől. Némelyiket sűrű erdőség takarta, látható volt amint patakok és vízesések futnak alá a hegyoldalakon.
 
Orthon közelebb hajolt hozzá és azt súgta: „Sok tavunk van és hét óceánunk, valamennyi összeköttetésben áll egymással vagy természetes, vagy mesterséges a kapcsolat.”
 
Jó néhány vénuszi várost is mutattak neki, kisebbeket és nagyobbakat egyaránt. Valamennyi azt a benyomást keltette, mintha valamiféle mesevárosokat szállítottak volna oda. A szerkezetük csodálatos volt, semmiféle egyhangú vonalak. Számos közülük prizmaszerűen sugárzó kupolát hordozott, mindez nagyszerű, életteli légkört kölcsönzött az településnek.
 
„Amikor beáll az éjjeli sötétség – mondta halkan Orthon – a színek elhalványodnak, a kupolák pedig lágy, sárgás fényt kezdenek sugározni magukból.”
 
Minden város kör- vagy ovális formát követett, és semmiféle módon sem látszott túlnépesedettnek. Ezek között az összpontosított települések között tágas lakatlan térségek terültek el.
 
Az emberek, akiket Adamski látott a városok utcáin, úgy tűntek, mint akik az ügyeiket intézik, pontosan úgy, mint a földi emberek, kivéve a nálunk jellemző rohanást és idegeskedést, ami annyira jellemző ránk. A ruházat is hasonlatos volt, minden egyes ember a saját ízlésének megfelelő öltözetet viselt, egyfajta általános stílusirányzatot követve. Adamski úgy becsülte, a legmagasabb ember, akit látott, úgy 195 cm-es lehetett, a felnőttek átlagos magassága nagyjából 165 cm-t tehetett ki, a legkisebb pedig nem volt nagyobb bő egy méternél. Ez utóbbi talán gyerek lehetett. Nem lehetett benne biztos, hiszen nem látszott rajtuk úgy az életkor, ahogy rajtunk. Biztos volt benne, egyértelműen látott néhány gyereket is, jóval alacsonyabbat az egy méteresnél is. Összehasonlításképpen a gépkocsijainkkal, melyek valakinek egyik helyről a másikra való szállítását szolgálják, olyasmi eszközöket látott, mint az anyahajó, csak persze sokkal kisebb méretekben. Láthatóan közvetlenül a talaj felett siklottak, mint azok a „buszok”, melyeket a Holdon is látott. Ezek, a mi gépkocsijainknak megfelelve, a legkülönbözőbb méretű járművek, szállították a lakosokat, némelyiknek nyitott teteje volt.
 
Adamski eltöprengett, miféle meghajtással közlekedhetnek, mire Orthon újra közel hajolt a füléhez és megmagyarázat: „Pontosan ugyanazt az energiát használják, mint ami az űrhajóinkat működteti.”
 
Az utcák szépen néztek ki és gyönyörű virágok övezték őket, mindenféle színben.
 
A következő helyszín egy tóparti strandot mutatott. A homok hófehér volt és finom. Hosszú, alacsony hullámok futottak végig rajta már-már hipnotikus nyugalmat kölcsönözve a tájnak. Sok ember volt a parton és a vízben. Azon morfondírozott, vajon miféle anyagot használnak fürdőruha készítésére, hiszen egyáltalán nem látszott nedvesebbnek, amikor kijöttek a vízből, mint előtte.
 
Kalma, aki odaült Adamski mellé, megoldotta a rejtélyt: „Az anyag nemcsak teljes egészében vízálló, de vannak olyan összetevői is, melyek a napsugárzás bizonyos káros elemeit visszatükrözik.  Miként a Földön is – folytatta -, ezek a sugarak sokkal veszélyesebbek, amint visszaverődnek a víz felszínéről, mint szárazföldi terepen.”
 
Most a Vénusz egyik trópusi vidékét látták. Adamski örült, hogy mindezt felismerte az általános jellemzőkből, számos fa emlékeztetett a mi szomorú fűzünkre, a lombozatuk jellemzően aláhajlott. A színe azonban és a levelek megjelenése teljesen különbözött azoktól.
 
Mint elképzelhető, Adamskit igencsak érdekelte az állati élet, mely szintén feltűnt a különböző helyszíneken. A vízparton észrevett egy rövidszőrű kutyát. Máshol, madarak, különböző színben és méretben, kissé különböztek a földiektől. Egyikük pontosan úgy festett, mint a mi vadon élő kanárink. Látott lovakat és teheneket vidéken, egyaránt kisebb testméretűeket a Földön megszokottaknál, egyébként igen hasonlatosakat. Úgy tűnt, a Vénusz gazdag élővilággal rendelkezik.
 
A virágok szintén emlékeztettek a Földön növőkre. Azt lehet elmondani, a vénuszi és a földi állat- és növényvilág összehasonlítása kapcsán, hogy a színvilág és az izmok felépítésében különbözött csak. Ez, magyarázata Kalma, a bolygón állandóan jelenlévő párásság miatt van így.
 
„Mint azt mostanra már megtanultad – mondta – az embertársaink igen ritkán látják a csillagos eget, ellentétben a Földdel. A légkörünkön túli  egek szépségeit csak utazásaink és tanulmányaink révén ismerjük.”
 
A legutolsó képen egy kifejezetten gyönyörű nőt mutattak férjével és tizennyolc gyermekükkel, mindannyian teljesen felnőttnek látszottak. A házaspár korai harmincéves fiatal pár benyomását keltette.
 
Ezzel ért véget a bemutató, s Adamskit felkérték, tegyen fel kérdéseket. Először azt tudakolta, miként hat, ha egyáltalán, a vénuszi lakosokra a folyamatosan felhős Vénusz.
 
Orthon felelt: „Azon túl, hogy az egyetemes törvények szerint élünk, a légkörünk további tényezőt jelent ahhoz, hogy az átlagos élettartamunk eléri az ezer évet. Valamikor a Földön is volt ilyen légkör, az ember éveinek száma messze a jelenlegi felett állt viszonyításképpen.
 
„A bolygónkat övező felhőzet egyfajta szűrőrendszerként szolgál, csökkenti a sugárzás romboló erejét, mely egyébként belépne az atmoszférába. Felhívom a figyelmedet egy feljegyzésre, a saját Szentírásotokban. Ha figyelmesen tanulmányozod, észreveheted, hogy az emberi élettartam a Földön a Földön akkor kezdett csökkenni, amikor a felhőzet aránya is csökkent és az emberek első alkalommal megpillanthatták a csillagokat.”
 
„Érdekelhet téged, hogy megtudd, a Földeteken jelenleg általános változás megy végbe. Ez a változás bármelyik pillanatban véget érhet, befejezvén egy komplett változási ciklust, hogy kitöltse azt; jelenleg vízzel fedett szárazföldek nagy része kiemelkedik. Az elkövetkezendő években ez a vízzel átitatott talaj párolgásnak indul majd, mely ismét folyamatos felhőrendszer vagy ’égboltozat’ kiépülését eredményezi majd a Föld körül. Ebben az esetben az átlagos élettartam újra elkezd majd növekedni, és az emberek a bolygótokon megtanulnak élni a Teremtő törvényei szerint, ismét elérhetitek az ezeréves életkort egyetlen testben.”
 
„A Földön ez a változás az oka annak a folyamatos megfigyelésünknek, melyet rászentelünk, ez teszi különlegesé más bolygók között a Galaxisunkban. Egy bolygó életében bekövetkező drasztikus változás különböző következményekkel járhat: valamilyen szinten minden bolygóra hathat, egyúttal határozottan megváltoztatja azokat az útvonalakat, melyeket az űrutazásainkhoz használunk.”
 
„Bizonyára bármiféle erőszakos változás hatalmas katasztrófát okozna a Földünknek, ugye?” – kérdezte Adamski.
 
„Ebbe az irányba mennek a dolgok – válaszolta. -, és habár a törvények, melyek kormányozzák az ember dolgait a világban, melyben él jelenleg, minderről a földi emberek semmiféle megértéssel nem rendelkeznek; nyomatékosítani szeretném, hogy az általuk oly hűségesen követett téves út a felelőtlenségük egyenes következménye, ez okozza bolygótok instabilitását. A különböző korokon át számos jelzés és ómen tűnt fel, ezeket embertársaid figyelmen kívül hagytak. Sok ezek közül a Szentírásban, mint próféciák szerepelnek. Embertársaid azonban nem veszik komolyan ezeket. Habár sok közülük beteljesedett, a leckéket mégsem tanulták meg. Egyáltalán nem bölcs dolog függetlenné válni a Teremtőtől. Az emberiséget annak a kéznek kell vezetnie, melyet ő nyújt felé.”
 
„Ha az ember katasztrófák nélkül akar élni, úgy kell tekintenie embertársára, mint önmagára, az egyik ember tükre a másiknak. Nem a Teremtő kívánsága az, hogy az emberiség kegyetlen módon önmaga ellen forduljon és önkényes mészárossá váljon.”
 
„Tudom – válaszolta Adamski -, hogy valamiféle új ciklus felé közelítünk. Néhány földi testvérem Aranykornak nevezi, mások a Vízöntő korszakának. tudnátok ezzel kapcsolatban valami felvilágosí1tással szolgálni?”
 
„A mi bolygónkon nem hívjuk így a változásokat, habár mindannyian tudjuk, fejlődés. Azonban válaszolva kérdésedre, hogy te is megértsd mindezt, elmondható, hogy a Kozmikus Kor felé közelítetek, habár nagyon kevesen értik meg közületek ennek jelentését. Nektek már megvan a magatok Arany Kora, hiszen jobban imádjátok az aranyat mint az Istent. És egy Vízöntő Kor, miként hívjátok már rátok tört egyszer, elégnek kellett, hogy legyen. Mindkét korszakot magatok mögött tudhatjátok már. A puszta megnevezése ezeknek a koroknak már egy-egy blokkolás feloldását jelenti a megértési folyamatotokban. A földi embereknek meg kell tanulniuk ritmusosan fejlődni a természet változásaival és nem pedig a saját elképzelésük szerint.”
 
„Hogyan – kérdezte Adamski – írnád le a Kozmikus Kort?
 
„Igazából jobban szeretnénk Kozmikus Megértésnek nevezni. Első alkalommal érkezett el jelenlegi civilizációtok arra a szintre, széles értelemben tekintve, hogy tudomást szerzett lakható világok létezéséről, a tiétek mellett. Az űrhajóink megjelenése, amit nagy számban alkalmazunk a Föld legkülönbözőbb területein, még azok számára is, akik ebben az egészben nem hisznek, nem sok választási lehetőséget hagynak. Az első alkalommal a jelenlegi emberiség életében a bolygótokon, mindent legyűrő bizonyítékok kezdenek körvonalazódni azzal kapcsolatban, hogy az élet nem valamiféle véletlenszerű esemény nyomán jött létre a Földön, mint ahogy azt a legnagyobb csillagászaitok állítják. Az emberiség azért jött létre a Földön, mert a bolygótokon a Végtelen Egy utasítására mindez megtörtént, az ő Isteni Törvényeivel összhangban.”
 
„Űrhajóink olyan manővereket hajtanak végre a fölétek boruló égen, amilyenekre egyetlen földi nemzet gépei sem képesek. A tudósaitok pontosan tudják ezt. A kormányaitok is tudják. A pilótáitok szerte a földön látnak minket és le vannak nyűgözve. Az emberek ezrei néznek fel az égre és ámulatba esnek. Még több ezren vannak azok, akik felbukkanásunkat remélik.
 
„Mindez előre meg lett mondva a régi korok emberei által. Megmondták lejegyzett próféciáikban, hogy az egész világ összezavarodik, és hogy jelek tűnnek fel az égen, ezek: az Istenek Fiai eljönnek majd a Mennyekből.”
 
A Föld adja ezt az embereknek. A feltételek jelenleg adottak ahová helyeztek benneteket, a halál árnyékába. Az egész világotok össze van zavarodva. És mivel az elnevezésetek a külső világűrre nézve ’Menny’, és mivel mi is az Isten Fiai és lányai vagyunk, nem lenne lehetséges hát, hogy az ősi prófécia most teljesedik be?”
 
„Szintén előre megmondták, hogy amikor az idők elérkeznek, a Föld sötét fajai felemelkednek és az egyenlő elbánás jogát követelik, és sok-sok szabad ember hosszú időn át elutasítja őket, mert a saját bőrük világosabb. Ez nem olyan prófécia, mely ezekben a napokban teljesedik be?”
 
„Láthatod, jól ismerjük világotok történelmét. Az alapeszme, miszerint ’Barátságtartók vagyunk’ minden egyes társadalom irányában érvényes, bárhol is legyen. Ennek a szabálynak betartása kapcsán jövünk hozzátok és mondjuk: ’Engedjétek meg, hogy a Világegyetem Legfelsőbb lénye vezesse világotokat és akkor bajaitok mint a sötétség a fény előtt, megszűnnek.’ Mit érne az ember a élet lehelete nélkül? És ki adná ezt neki? Nem található meg talán mindenhol, hogy minden javára váljon? Hagy tudja meg az ember, hogy az Isten nem valami távoli helyen van, hanem minden egyes megtestesülésben, és magában az emberben is.”
 
Orthon megállt a beszédben egy pillanatig, Adamski előrehajtott fejjel gondolkozott szavain. Lassan, tudatában kezdett lenni annak a melegségnek, mely kitöltötte lelkét. Felnézett, és látta maga körül az őt figyelő arcokat, és érezte, milyen áldást sugárzó pillantások áradnak feléje.
 
Aztán a mester felállt és közel lépett hozzá. Amint Adamski is felállt, a többiek is így tettek.
 
„Fiam – mondta, mélyen Adamski szemébe nézve -, sok dolog, amit a testvéreink mondottak neked ellentétben áll azzal, amit embertársaid tanultak és amiben hisznek, hogy igaz. Ez, önmagában, még nem fontos, mivel amit tegnap tanultál, csak arra való, hogy megtedd a következő lépést a mélyebb megértés felé, amit majd holnap megszerezhetsz. Ez a fejlődés törvénye. Ha egyszer valaki a helyes úton jár, nem is cselekedhet másként. Létfontosságú, hogy az emberek együtt dolgozzanak és küzdjenek, nyitott elmével, pontosan tudván azt, hogy minden kérdésre sohasem kaphatunk választ. Létezik egy csalhatatlan útmutató, mely alapján meghatározható, hogy valaki a helyes úton jár, vagy sem. A dolog nagyon egyszerű. Ha a gondolataitoknak és a tetteiteknek az eredménye gonosz, akkor az út, amit követtek, eltávolít benneteket az Ő pártfogásának fényétől. Ha jó dolgok követik az útján, melyen jár, akkor az életetek, a gyerekeitek élete és a gyerekeitek gyerekeinek élete örömteli lesz. Áldásos állapot, nem szakítja meg betegség és küzdés, lesz az örökké tartó örökségetek.”
 
Megérintette Adamski kezét búcsúzásul és csendben elhagyta a termet, szavai továbbra is ott vibráltak e hallgatásban.
 
Adamski feltekintett barátainak arcába, igyekezvén mindegyiket memóriájába vésni. Nem köszönt el senki szavakkal, ám felemelték kezüket búcsúzásul, miként Adamski is. Aztán követte Orthont aki elkalauzolta a szállítón vissza a Kutatóhoz.
 
Firkon és Ramu mindketten csatlakoztak hozzá a városig tartó visszaúton. Nem beszélgettek.
 
Amikor visszatértek a hotelhez és elérkezett a búcsú ideje, a kedves barátoktól való elválásé, heves érzések ragadták el. Összeütötték kezüket és Ramu csendesen azt mondta: „A végtelen Egy áldása kísérjen téged.”
 
Adamski hátrahagyta őket és felment az üres szobájába.
 
 
Váratlan utóirat
 
1955. április 25.
 
Már nyomták a nyomdában e könyv lapjait, amikor egy rendkívül fontos esemény történt éppen most, amit feltétlen le kell jegyezni és rohanvást átadni a kiadónak.
 
Tegnap egész nap, április 24-én, a vasárnap megszokott számú látogató kereste fel házát a Palomar Teraszokon, eltöltve az időt a nap korai részétől, későig. Amint találkozott és beszélgetett velük, egyre növekvő mentális figyelmeztetést kezdett érezni Testvérei részéről. Késő volt már, amikor a legutolsó pár is elment és Adamski bement a szobába, megpróbálván, ám sikertelenül, aludni. Egy órán belül, a sürgető érzés egyre erősödött, erre elment a városba, mert egyre csak erősödött. Késlekedés nélkül indulnia kellett.
 
A hosszú úton a városba azon tűnődött, vajon a legutolsó találkozásukkor felvetett kérésre kap-e feleletet. Azt kérdezte, vajon lehetséges lenne-e fényképeket készíteni egy űrhajó belsejében azért, hogy további igazolással szolgálhasson a kételkedőknek és azoknak is, akik elfogadják a történet hitelességét. Eltekintve attól a benyomástól, hogy mindezt nem lesz olyan könnyű elérni, mint ahogy gondolta, a Testvérek egyike tett egy megjegyzést, amiről Adamski biztos volt, hogy teljesedni fog. „Ha sikeresek is lennénk – mutatott rá -, kétlem, hogy bármiben is megváltoztatná a szkeptikusok hozzáállását, mivel a földi ember teljességgel hamis szemlélettel él más bolygók irányában, és az azokon uralkodó feltételekkel kapcsolatban.”
 
Akárhogy is, Adamsi hagyta, hogy reményei növekedjenek…
 
A szokásos helyre ment és tervei szerint találkozni akart egy férfivel, akinek az egyik korábbi találkozón mutatták be, egyik Testvért váltotta fel, aki hazatért szülőbolygójára. Késedelem nélkül kihajtottak a sivatagi helyszínre, ahol egy Kutató, pontosan olyan, mint amilyent az első találkozó alkalmával látott, várt rájuk. Amint beléptek a kis hajóba, Adamski rápillantott az órájára és látta, pontosan hajnali 2.30 van. Miután a pilóta üdvözölte, megkérdezte, magával hozta-e a fényképezőgépét. Természetesen! Kis Polaroid gép volt, nemrégiben vásárolta. Soha sem látott hasonlatosat, ezért megkérte, hogy mutassa meg működését.
 
„Ezt a találkozót kizárólag azért szerveztük, hogy beteljesedjenek a fényképezéssel kapcsolatos reményeid, melynek a legutolsó találkozáson adtál hangot – mondta. – Semmit sem tudunk garantálni a felvételek tisztaságát illetően, ez úgyis csak később fog kiderülni, ám megpróbálunk egy képet készíteni hajónkról, amint éppen a fedélzetén vagy. Ehhez bőven elegendő lenne, ha a mi saját fényképészeti technikánkat alkalmaznánk, ám ez nem fog megfelelni a te céljaidnak. Fényképezőgépeink és filmjeink teljes egészében elektromágneses elven működnek, a Földön pedig nincs alkalmatos eszköz az elkészült képek megtekintésére. Így hát a tiédet kell használnunk és majd meglátjuk, mire jutunk.”
 
Adamski teljesen elmerült fényképezőgépe működési elvének magyarázatában, semmiféle mozgást nem észlelt, egészen addig, amíg meg nem hallotta a bejelentést: „Itt vagyunk!”
 
Felnézvén látta, hogy a Kutató ajtaja kinyílik. Aztán, legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy egy kis anyahajó tetejére szálltak le. „Kicsi”, mivel nem volt olyan hatalmas, mint azok, amelyeken eddig járt. A bejáratot, mely ebbe a kisebb szállítóhajóba vezetett, csak halványan lehetett látni, Adamski barátai azonban kiléptek, s jelezték számára, kövesse őket. Végighaladtak a szállító bejáratán majd egy újabb zsilip következett, egy kisebb, mely a közeledésükre kinyílt. Újabb meglepetés következett, nem tűnt úgy, hogy bármiféle további hasonló ajtó lenne ezeken a szállítókon. Kiderült, ez itt éppen egy liftet rejtett, Adamski pedig nagy örömmel fedezte fel Orthont a lift platformján állva. Hívására, Adamski mellé lépett. A férfi, aki keresztülvezette őt a szállítón, visszafordult a Kutatóhoz, társával együtt, akinél Adamski a fényképezőgépét hagyta.
 
A lift hasonlatos volt a nagy szaturnuszi anyahajón látotthoz. Leereszkedtek körülbelül a hajó feléig, ahol kémlelő ablakok sora tűnt fel halványan, a hajó hosszanti oldala mentén végig. Itt a felvonó megállt és Adamskiék kiszálltak.
 
Orthon elmagyarázta, hogy ő megáll az kémlelőnyílás előtt, Adamski pedig a mellette lévő előtt, miközben a férfi, a Kutatóról, megpróbálja elkészíteni a fényképet. A Kutató most egy kissé távolabbra repült.
 
Adamski észrevette, ennek a szállítónak a kémlelőnyílásai duplák, közel két méternyi a távolsága külső és a belső üveg között. A belső üvegek mögött álltak és Adamski azon tűnődött, vajon miként készülhet jó felvétel ilyen körülmények között, kis fényképezőgépével, ennyi üvegen keresztül!
 
Nagyon bonyolult volt megbecsülni a távolságot és a méreteket a világűrön keresztül, bármiféle viszonyítási alap nélkül. Azonban úgy tűnt számára, a Kutató nagyjából harminc méterre lebeg az anyahajótól. Gömb alakú felső csúcsáról fénysugarat bocsátott a nagy hajóra. Időnként ez a fénysugár nagyon erős volt, aztán kevésbé volt erős. Amint a felvételek mutatják, megpróbálták kikísérletezni a szükséges fény erejét, hogy megfelelő képet kapjanak az anyahajóról és ugyanebben az időben le tudják képezni a kémlelőnyílások mögött álló Orthont és Adamskit.
 
Miközben ez történt, az anyahajó és a Kutató sugárzását egyaránt a minimálisra csökkentették. Adamski később megtudta, a férfiak bizonyos szűrőket helyeztek a fényképezőgép lencséje elé, hogy megóvják a filmet az űrhajó mágneses behatásaitól. Az egész egyfajta kezdeti kísérletnek számított, ahogy az tisztán látszott a fotókon, különböző távolságokat és megvilágítási viszonyokat próbáltak ki.
 
Ennél a pontnál meg kell jegyezni, hogy Adamski elkezdte átkozni magát kellő előrelátásának hiánya miatt, amiért nem hozott a várost elhagyván tartalék filmeket. Komoly hátrányt jelentett ez a körülmény a Testvéreknek, kevés lehetőségük maradt kipróbálni és eltalálni a megfelelő beállítási megoldásokat. Eközben a férfiak dolgoztak Adamski fényképezőgépével, alaposan tanulmányozták az eredményt. Talán megoldhatónak tűnt számukra részletesebb és jobb minőségű felvételeket készíteni majd, egy esetleges újabb találkozó során.
 
Meglehetősen hosszú idő telt el addig, míg jelzés érkezett a Kutatóról, visszatérnek a szállítóra. Adamski figyelte a liftet, amint az felemelkedik az űrhajó tetejére. A nyílás feltárult, és a felvonó újra visszatért Adamskiék szintjére a Kutató pilótájával, Adamski fényképezőgépével a kezében. A pilóta csatlakozott hozzájuk, s habár rossz minőségű felvételeket vártak - beszámolója szerint -, mégis aránylag sikeresen teljesítették küldetésüket, továbbá, legalább két felvételt tartalékolt a szállítóűrhajó belseje fényképezése céljából.
 
Adamski gyenge eredményre számított, ezért kellemes meglepetésként hatott a számára, amikor megmutatták neki az eredményt.
 
Miközben mindhárman a hajó eleje felé sétáltak, Adamski meglátott egy félrehúzható falat, egy bejáratot tárt fel, mögötte alagútra emlékeztető folytatással. Túlnan kis terem, két pilótával az irányító pultoknál.
 
Mivel a hajó vége átlátszó volt, s belül mindenhol különböző ábrák fénylettek, mindenfelé sok-sok fény, Adamski reményei felcsillantak a sikeres fotózás lehetőségétől. Minden fényt lekapcsoltak bent, mire szinte tökéletes sötétség borult a helyiségre. A két fotózási kísérlet azonban kudarcba fulladt, a szállítón – a Kutatóhoz képest - tapasztalható jóval erősebb mágneses hatások következtében.
 
Egy dolog bizonyításra került. Valamiféle, az általunk használt filmekhez még ki nem fejlesztett szűrőkészülék használata nélkül lehetetlenség tiszta felvételeket készíteni az űrhajó belsejében. Amikor Adamski megkérdezte, hogy egy jobb fényképezőgép, igényesebb lencsékkel több sikerrel kecsegtetne-e, azt a választ kapta, hogy bármiféle ilyen jellegű eszköz hatástalannak bizonyulnak, mert az egész probléma a film miatt van.
 
Amikor az utolsó két kép elkészült, a fények az űrhajóban ismét életre keltek. Mindhárman visszatértek a felvonóhoz és felemelkedtek az űrhajó tetejére. Amint a nyílás feltárult, Adamski megpillantotta a Kutatót a szállító tetején kialakított bázisán. Orthon búcsúzóul megérintette Adamski kezét, majd a Kutató pilótája és Adamski belépett a várakozó űrhajóba. Amint a fedélzetére értek, az ajtó bezárult mögöttük és abban a pillanatban már úton is voltak.
 
Adamski számára lehetetlennek bizonyult megbecsülni, milyen távol lehetnek az űrben, a teljes időtartam a Föld elhagyása és a visszaérkezés között kicsivel több mint kettő és fél órát tett ki.
 
Ismét a Földön Adamski és barátja hátrahagyva a pilótát, odasétált, ahol a kocsit hagyták. Nem sokkal reggel hét előtt járt az idő, ezért a társa Adamskit a otthonának bejárata előtt tette ki. Habár Adamski meghívta őt, jöjjön be egy kávéra és reggelire, ő megköszönte és visszautasította az ajánlatot, elmagyarázván, nem szabad késnie a munkájából, amit arra az időszakra vállalt, amíg a Földön tartózkodik.
 
Az elváláskor közölte, Adamskinak teljes mértékben tisztában kell lennie azzal, hogy mindent el fognak követni a fényképek hitelességének letagadása érdekében. Ez nem szabad, hogy befolyásolja. Minden ember szabadon dönt, hogy elfogad vagy visszautasít fényképekkel alátámasztott állításokat. Azonban minden egyes embernek fel kell fognia, személyes véleménye semmiféleképpen nem befolyásolja azt, mi a valóság. Ha valakinek hitelesítésre van szüksége, elég ha a történelemhez fordul, majdnem bármelyik korban, szinte bármelyik évben. A földi tömegek számára a földhöz kötöttség, a tagadás, mindig könnyebben járható útnak bizonyult, ha új csodákról volt szó, mint szembenézniük saját korlátozott tudásukkal az új, mesés dolgok iránt, melyek a Végtelen Világegyetemben csupán arra várnak, hogy felfedezzük őket.
 
„Más világokon élő testvéreknek, az emberi lényeknek, mint mi magunk is, köszönettel tartozom mindazért amit mutattak és tanítottak nekem. E világban élő testvérekről, akikről beszámoltam, tudom azt, sokan már felkészültek. Mint mindig, a szkeptikusok most is résen állnak, hogy mindent elsöprő bizonyítékokat követeljenek, arról, hogy a világűr lakott, számos bolygót népesítenek be emberek, közte olyanokat is, melyek messze előttünk járnak.”
 
 
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


****


******

 


Angel


Angyalok


Élet virága


Energy


Fényt hozok


Fényváros

uj.jpg

 

" A Fény gyermeke vagyok.
Szeretem a Fényt.
Szolgálom a Fényt.
Fényben élek.
A Fény vezet, gyógyít,
átalakít és megvilágít.
Áldom a Fényt.
A Fény bennem van.
Egy vagyok a Fénnyel.
A Fény én magam vagyok!"


Őrangyalod vagyok


Sanat Sananda


Archívum

Naptár
<< Július >>
<< 2020 >>
Ke Sze Csü Szo Va
    1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31    

Statisztika

Online: 10
Összes: 2662343
Hónap: 22403
Nap: 729