Én az Űrszekereken,A majmok bolygóján, a Csillagok háborúján, a 2001-en, Ursula K.Le Guinen, Kurt Vonneguton és Stanislaw Lemen nőttem fel — kamaszkoromban imádtam az Ezüst Hullámlovast és az Orson Welles készítette Világok harcát.

E műalkotások gyönyörűsége a lehetőségekben rejlett,melyeket megannyi szikraként szórtak magukból. Visszatérítették a kozmoszt a „mi lenne, ha?" befogadóképes állapotához, melyet mechanisztikus természettudományunk tagadni látszott. A képzeletbeli világok felfedezése egyfajta éber álmodás; a kulturális képzelgés összetett ökoszisztémájának pedig egyben védelmező funkciója is lehet. Az effajta történeteken keresztül ötleteket szívunk magunkba csillagközi stílusban,és valamiféle tudatküszöb alatti szinten talán felkészítjük magunkat a legkülönbözőbb típusú jövőbeli megrázkódtatásokra, még mielőtt bekövetkeznek.Miután befejeztem a gabonakörökről írott cikkemet, a képeket ésa bennük rejlő célzatosságot továbbra sem tudtam kiverni a fejemből.Egészen elképedtem a négyszögletes Arecibo-válasz alakzattól, melyet Seth Shostak, a SETI csillagásza „a búza-graffiti remek példájaként" vetett el, mely nem érdemel további vizsgálatot. Épp így meghökkentett az „Arc", mely féltónusos képként jelent meg a lányom születésének időpontjában. Legyen bár véletlen vagy szinkronicitás, ez a megfelelés személyre szóló meghívónak tűnt, hogy belépjek az író Robert Anton Wilson által „A Veszedelmek Kápolnájának" nevezett helyre, az örvénybe,melyben a kozmológiai elmélkedések, az egybeesések és a paranoia megsokszorozódni látszanak, majd összeomlanak, hitbe vagy tébolyba,bölcsességbe vagy agnoszticizmusba hajszolva az embert.Figyelembe véve az Eltjo Haselhoff és mások által összegyűjtött tudományos bizonyítékokat, melyek azt sugallják, hogy a jelenségnek megvan a maga titokzatos létjogosultsága, valamint a számos személyes beszámolót, melyeket a kutatásom során magamba szívtam, a nemtörődömség,mellyel a SETI elutasította az Arecibo-válasz képírásjegyét,e közvetlen feleletet arra az üzenetre, melyet maga a SETI sugárzott kiaz űrbe 1974-ben, sekélyességről és meggondolatlanságról árulkodott.Shostak kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy földön kívüli civilizáció sosem kommunikálna ilyen módon, amikor egyszerűen otthagyhatja a Galaktikus Enciklopédiát a küszöbünkön. De hát hogyan dönthetnénk el mi, hogy milyen eszközöket használhat egy földön kívüli civilizáció a kommunikációra? Shostaknak talán a Fermi-paradoxon ötlött az eszébe,mely szerint a közeli csillagrendszerek bármely technológiailag fejlett civilizációjának ki kellett volna sugároznia rádióhullámokat a fejlődése során, melyeket viszont a mi érzékelőink fogtak volna. E jelek hiányábana fizikus Enrico Fermi feltette a kérdést: „Akkor hát hol vannak  ők?" De a válasz talán jelenlegi ismereteink határain túl rejlik.

A SETI csillagásza rámutatott, hogy az eredeti Arecibo-üdvözletet az M13-as csillaghalmaz felé küldték ki, mely több mint húsz fényév távolságra van, ennél fogva képtelenség, hogy máris válaszoltak volna rá. Épp ilyen logikusnak tűnt az a felvetés, hogy bárki - vagy bármi- készítette is el a választ, tudnia kellett az eredeti üzenetről, mihelyt elküldtük, hiszen már nagyon hosszú ideje figyelhették a bolygónkon folyó tevékenységeket. De még ha az ember el is tudja képzelni, hogy egy fejlett faj figyeli a Földet a megfelelő pillanatra várva, hogy felfedje magát nekünk, az Arecibo-válasznak akkor is vajmi kevés értelme van.Kinek szánták vajon az adást? És mit kellett volna az illetőknek - vagy nekünk - kezdeni vele?Az apró, nagyfejű figurák, akiknek a szilícium is az egyik építőelemük,és a DNS-spiráljuk három szálból áll, ahogyan az Arecibo-válaszban ábrázolták, a szürke idegenek különös történetére vagy kibontakozó posztmodern mítoszára utaltak. Az elmúlt évtizedek során a szürkék beszivárogtak világunk tudatalattijába a sikerkönyveken - amilyen Whitley Strieber 1987-es Eggyéválása (Idegenek áldozata volt a könyvből készült film magyar címe) - a Taken (Harmadik típusú emberrablások)című tévé-minisorozaton, valamint a pólókon, műanyag szobrocskákon,rajzfilmeken és a tömegkultúra egyéb csökevényein keresztül, melyek az emberrablásokról szóló beszámolókon alapulnak.

Jómagam sosem szenteltem röpke figyelemnél többet az ufójelenségnek vagy az idegenek emberrablásairól szóló beszámolóknak - az egész valahogyan kulturális gyengélkedésünk hisztérikus tünetének tűnt, kamaszosnak és bombasztikusnak, túlságosan prózainak és módfelett siralmasnak. Az elképzelés, hogy éjjelente egy méter magas, kartonpapír színű földönkívüliek özönlik el a középosztály hálószobáit szerte az Egyesült Államokban és a világon, hogy végbélszondákat helyezzenek fel és spermamintát vegyenek, nem tűnt túl valószerűnek, sem olyasfajta viselkedésnek,amit az ember egy futurisztikus civilizációtól elvárna.És mégis, a gabonakörök megdöbbentően kézzelfogható bizonyítékaihoz nagyon hasonlóan az ufóészlelésekkel és a földönkívüliek emberrablásaival kapcsolatban felhalmozott adatok is az összetettség és a hátborzongató rejtelmesség oly megrázó szintjeit tárják fel előttünk,ami nem engedi meg, hogy mindenestül a szőnyeg alá söpörjük a jelenséget.John Mack, a Harvard Egyetem pszichiátere és egy T. E. Lawrence-ről írott Pulitzer-díjas életrajz szerzője élete utolsó évtizedeit annak szentelte, hogy tanulmányozza „a látogatók" - ahogyan WhitleyStrieber nevezte őket - által elkövetett emberrablások pszichológiai jelenségét.

Egy 1991-es Roper-közvéleménykutatás során összegyűjtött adatok átvizsgálását követően Mack elképzelhetőnek vélte, hogy nem kevesebb, mint hárommillió amerikai esett át az elhurcolás élményén.Az elrabolt személyek vizsgálata során Mack arra a következtetésre jutott,hogy a jelenség minden pszichológiai mechanizmuson túlmenően megalapozott: „Számos pszichológiai vizsgálatot végeztünk el ezeken az egyéneken; ezek egyike sem fedezett fel olyan nagyfokú pszichés zavart,ami magyarázattal szolgálhatott volna erre az élményre." Számos esetben „az elrabolt személyek rokonai tanúsíthatják, hogy az illetők valóban nem voltak jelen az adott időszakban. Fizikailag eltűntek, és ez a családokat mélységes aggodalomba ejtette... Talán azt a legnehezebb elfogadni, hogy a jelenség konkrét tényeken alapulhat... Az elraboltak gyakran ébrednek megmagyarázhatatlan vágásokkal, bemélyedő jelekkel a bőrükön, vagy vérző orral." Mark derűlátóan úgy nyilatkozott,hogy ezek az élmények bizonyos fajta terápiás értékkel bírtak.A modern kultúra és az ufók közötti kapcsolat története hosszú múltra tekint vissza; még a tizenkilencedik század vége felé kezdődött azoknak a „légi hajóknak" a tömeges észlelésével, melyek felspécizett megfigyelő-léggömbökre hasonlítottak. A második világháború után a repülő csészealjakról szóló beszámolók ugrásszerűen elszaporodtak.„1947 és az emberrablások kora között, mely az 1970-es években köszöntött be, legalább hat nagy ufóészlelési hullám volt" - írja Brenda Denzler The Lure of the Edge: Scientific Passions, Religious Beliefs, and the Pursuit of UFOs (A peremvidék varázsa: Természettudományos szenvedélyek,vallásos meggyőződések és az ufók hajszolása) című könyvében.Minden egyes hullám során ezrével születtek a szemtanúk beszámolói.Az ufók, melyeket időnként a radarok is befogtak, hihetetlen légi bravúrokat hajtottak végre; lebegtek, zuhanásba csaptak át, cikáztak, szökdécseltek a víz felett, és hirtelen eltűntek.1947. július 8-án a légierő hírszerzőrészlege az új-mexikói Roswellben található Roswell Katonai Támaszponton sajtóközleményben jelentettebe egy lezuhant „repülő korong" megtalálását, mely többek között a San Francisco Chronicle-ben jelent meg.

„A repülő korongokkal kapcsolatos híresztelések tegnap valósággá váltak" - kezdődött a sajtóközlemény.A hadsereg másnap azzal az indoklással vonta vissza a közleményt,hogy a korong, melyre két hírszerző ügynök talált rá, a továbbivizsgálat során meteorológiai léggömbnek bizonyult. Ez idő óta az öszszeesküvés-elméletek egész iparága alakult ki - könyvek és filmek lepleztékle a kormány fedőtörténeteit és a földönkívüliekkel kötött titkos egyezségeit - melyek ebből és még néhány hasonló különös incidensből fakadtak.Az 1950-es évek folyamán szemtanúk számoltak be arról, hogy leszállt vagy lezuhant csészealjakat láttak, melyeket apró, ezüstszín öltözékű humanoidok álltak körül vagy javítottak. Időnként ezek az emberszabású„földövkívüliek" integettek is a bámészkodóknak. Az emberrablásokról szóló beszámolók az 1960-as években kezdtek felbukkanni.Az első híres bejelentés - melyet Barney és Betty Hill, egy New Hampshire-i vegyes házaspár tett, akiknek az elrablásukkal kapcsolatos emlékei hipnózisban visszatértek és 1966-ban meg is jelentek a Look magazinban- lefektette azt a sablont, melyet az azóta feljegyzett beszámolók tízezreinek hatalmas tömege követ. Denzler szerint a „szembeötlő vonások" közé tartozik „az elveszett idő, az ufó fedélzetén elvégzett vizsgálat,a hajó bejárása, beszélgetés az idegenekkel, és a regressziós hipnózis alkalmazása az elveszett emlékek visszanyerésére.

"Az ufó szakértő Jacques Vallée a földönkívüliek emberrablásait öszszekapcsolja a régi népmesékkel, melyekben emberek behatoltak vagy becsábultak a tündérnép birodalmába. Vallée ezeket az epizódokat Patrick Harpur „démoni valóságával" azonos kategóriába sorolja, és úgy látja, hogy „a köztes, a bizonyítatlan és bizonyíthatatlan tartományába tartoznak... a paradoxonok országába, furcsa módon felszerelve tárgyi»bizonyítékokkal«, melyek olykor látszólag kétségbevonhatatlanok, ám végül mindig elégtelenek... Alkalmasint ez a teljességgel zavarba ejtő(és nyilvánvalóan félrevezető) aspektus... lehet a jelenség legalapvetőbb tulajdonsága." A látogatók rendszerint éjszaka tűnnek fel, amikor az elrablásra kiválasztott alszik, gyakran megbénítják az illetőt és kilebegtetik az ágyából, fel egy hajóra, ahol gyors, zavarba ejtő, fájdalmas és gyakran visszataszító események zajlanak le.Miután egyszer kiválasztották őket, az elrabolt személyeket a szürkék gyakran újra meg újra elviszik és zaklatják - és a hipnózis sok esetben arra derít fényt, hogy ezek az érintkezések egészen a kisgyermekkorig nyúlnak vissza. A látogatók telepatikus úton kommunikálnak,apró szájuk összehúzott hasadék, nagy fekete szemük sosem mozog.Mintha csak nem volnának érzelmeik - bár egyes elrablottak bizonyos pillanatokban ijedtnek, szomorúnak vagy derűsnek látják őket - és az emberek érzelmi reakciói zavarba ejtik, ám egyben le is nyűgözik őket.A viselkedésük következetesen bizarr és kellemetlen, mintha a cselekedeteik egyfajta fonák jelrendszert képviselnének, mely valódi szándékaikat valamiképpen elrejti, vagy eltorzítja.

Hogy egy példát vegyünk a sok közül, egy elrablás végén a látogatók újra meg újra a lelkére kötötték az elrabolt személynek, hogy „csak marhaféleségeket egyen". Egy másik beszámolóban egy hímnemű szürke az áldozata előtt illegette magát a nő magas sarkú cipőjét viselve. Egy újabb áldozat „apró szürkék"csoportját (merthogy különböző méretekben érkeznek) írta le, akik a kocsijában talált karácsonyi ajándék körül gyűltek össze, felnyitották,majd esetlenül visszacsomagolták. Izgatott mozdulataik és a látszólag értelmetlen műveletek, melyeket végeznek, különös, üldözött jelleget kölcsönöznek a látogatóknak, akik valamiképpen nincsenek szinkronban,mint egy régi némafilm alakjai.Az elrabolt személyek esetében az uralkodó érzelmi válasz a fejvesztett rettegés és a megalázottság - jóllehet egyes áldozatok a Stockholm szindróma egyfajta dimenziókon túli változataként hinni és bízni kezdenek látogatóikban, és legyőzik eleinte érzett borzadályukat. Meggyőzik magukat arról, hogy szövetségben állnak látogatóikkal, vagy hog egy másik életükben maguk is szürkeként éltek (sőt: élnek).

Elfogadják a látogatók időnként előadott bizonykodását, miszerint ők azért vannak itt, hogy megmentsék az emberiséget és a bolygót a mi pusztítás mániánktól.Az elrabolt személyek gyakran számolnak be nemi erőszakról és olyan eljárásokról, melyek során apró, légpuskagolyó nagyságú implantátumokat ültetnek be fájdalmasan a bőrük alá, mélyen az orrüregükbe vagy a végbelükbe. Egyes esetekben ezeket az implantátumokat megtalálták és laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá - de az eredetük meghatározhatatlan,és nem szolgálnak perdöntő bizonyítékkal semmiféle másik világbeli létre.1981-ben Budd Hopkins kutató, az Elveszett idő szerzóje „láthatatlan járványnak" nyilvánította az elrablásokat. Az 1980-as években Hopkins és más kutatók felfigyeltek az olyan beszámolók gyakoriságára, melyekben az áldozatoktól petesejteket vagy spermiumot vettek, és az összegyűjtött beszámolók kezdték azt sugallni, hogy a szürkék egy nagyszabású„hibrid" ember-földönkívüli tenyésztési programot folytatnak. Beszámolók tucatjai szólnak arról, hogy nőket rabolnak el, nőgyógyászati eljárásokat hajtanak végre rajtuk, azután a nők a hétköznapi életükbe visszatérve pozitív eredményt kapnak a terhességi vizsgálaton. Néhány héttel később pedig rejtélyes terhességüknek egyszerre vége szakad.Hipnózisban ezek a nők rendszerint felidézik, hogy a közbenső időben elrabolták őket és kivettek belőlük egy apró magzatot. Az elkövetkező elrablások során - amint hipnózisban fény derül rá - a nőknek fejlődő magzatokat, csecsemőket vagy gyermekeket mutatnak és azt mondják,hogy ezek az ő hibrid leszármazottaik. Ezekhez az emlékekhez a vád ésa bűntudat szennyes hangulata tapad. Az elrabolt személyek több beszámolóban is megpróbálnak elmenekülni a kínzások vagy kísérletek elől, melyeket a szürkék kiterveltek számukra, mire a fogva tartóik azt mondják nekik:

- Hát nem emlékszel? Hiszen beleegyeztél ebbe.Amikor fogva tartói beszúrtak egy tűt a fejébe, Strieber azt kiáltotta:- Nincs joguk ezt tenni velem. - Látogatói higgadtan azt felelték:- Igenis jogunk van hozzá.

Az elrablások a ragyogóan világos lidércnyomások légkörét árasztják,és egyes kutatók azt gyanítják, hogy ezek valójában félálomban bekövetkező,kaotikus vagy nem lineáris események, melyeket megtapasztalóik utólag rendeznek össze logikusabb történetté. Bizonyos mértékig a hipnoterapeuták is segíthetik az elrablások történetének formába öntését finom utalásokkal. Mégis, a találkozásokról különböző földrészeken adott beszámolók hasonlósága, az újra meg újra felmerülő azonos részletek a történetek ezreiben, melyek hiteles és gyakran vonakodó alanyoktól származnak szerte a világon, legalábbis azt sugallják, hogy olyasvalami történik itt, amit nem lehet a pszichológia jelenlegi kategóriáiba begyömöszölni, vagy az értelem elfogadott keretei közé beilleszteni.Ahogyan John Mack megjegyezte: „Az emberrablás-élményt az jellemzi,hogy testileg valós ugyan és behatol a fizikai világba, ám egyben transzperszonális és szubjektív is. Átlépi a korlátokat a szigorú értelemben vett fizikai világ és a szellem/transzperszonális világ között."Whitley Strieber ugyan készséggel hajlandó elismerni, hogy az élményei valami mást is jelenthetnek, mint a földönkívüliekkel való kapcsolatfeltételt,ám így ír: „Ha ez valami másnak a megtapasztalása, akkor figyelmeztetlek benneteket: Ez a »valami más« egy bennünk rejlő erő,talán a lelkünk egy központi ereje, és jobban járunk, ha megpróbáljuk megérteni, még mielőtt felülkerekedik a féken tartására tett objektív erőfeszítéseinken!"

Az emberrablás-jelenséggel foglalkozó Close Encounters of the FoutrhKind (Negyedik típusú találkozások) című, 1995-ben megjelent intelligens és őszintén döbbent jelentésében C. D. B. Bryan, a New Yorker külső munkatársa megfestette a látogatók fizikai portréját, felfedve számos visszásságukat. „Az idegenek teste lapos, pocaktalan. A mellkasuk nem kettéosztott; nincs mellbimbójuk. És ez a mellkas nem is emelkedik-ereszkedik a légzéstől" - írja Bryan. A beszámolókból és a saját kutatásaiból szemelgetve a következőket állapította meg: „Testük alsó részén nem található hasi kidudorodás vagy nemi szerv; egyszerűen csak véget ér... A kis szürkék teste törékenynek tetszik, vékony végtagokkal, és mintha nem lenne izom- és csontszerkezete. „Egyes kutatók feltételezése szerint a szürkék nem annyira biológiai szervezetek, mint inkább gépek, melyeket valamely számunkra felfoghatatlan módon hajtanak meg, hiszen látszólag nem esznek, nem isznak és nem ürítenek.De még csak nyílás sincs rajtuk, ahol behelyezhetnék az akkumulátort.És bőven akadnak körülöttük össze nem vágó részletek: Angliában a szürkékhez a fahéj szagát társítják; az Egyesült Államokban inkább ammónia-,mandula- és citromszagúak.Bryan könyve nem szolgált összefüggő elmélettel a jelenség magyarázatára.Következtetéseiben vészjóslóbb és célzatosabb volt nála David Jacobs The Threat: Revealing the Secret Alien Agenda (A fenyegetés: A földönkívüliek titkos menetrendjének feltárása) című könyvében. Jacobs,aki hipnoterapeuta és történelemprofesszor a Temple Egyetemen, megvan győződve arról, hogy évek munkájával egy tökéletesen logikus és teljességgel elborzasztó képet alkotott arról, hogy mit tesznek és terveznek a szürkék - és vigasztalhatatlan miatta. Leírja a tenyésztési programot,az emberrablásokról szóló beszámolókból származó kísérteties részletekkel tarkítva.Az elfogott embereket gyakran viszik játszani a látogatók gyerekeihez,akiket búskomornak és fásultnak írnak le.

A szürkék gyerekei kockákkal játszanak, melyek hasonlóak az embergyerekek által használtakhoz.Ám az idegenek kockáin nem betűk vagy számok állnak- helyette különböző érzelmeket sugároznak ki, amikor megfordítják őket. Mivel a látogatók telepatikusnak tűnnek, nincs szükségük arra,hogy megtanuljanak helyesen írni, vagy számolni. A játékok ehelyett arra mutatnak, hogy ők az érzéseket próbálják elsajátítani. Lehetséges vajon, hogy ez az érzelmek utáni sóvárgás az egyik oka annak, hogy a látogatók keresik a kapcsolatfelvételt az emberekkel? Megmutat ez valamita szándékaikból?

„Egy látható kapcsolatfelvételi menetrendet ismerek fel abban, ami történik - írja Streiber az Communionban (Eggyéválás). - Az elmúlt mintegy negyven év folyamán az irántunk tanúsított érdeklődésük nemcsak elmélyült, de rohamosan terjedt szerte a társadalomban. Legalábbis így fest a helyzet. Igazság szerint meglehet, hogy nem is az ő érdeklődésük fokozódik, hanem a mi észlelésünk válik egyre élesebbé." Még az élményekről őrzött emlékek visszanyerésének nehézsége is része lehet a folyamatnak, mellyel a látogatók lassan hozzászoktatnak minket a létezésükhöz,spekulál Strieber.

A Jacobs hipnoterápiás ülésein feltárt találkozások során az elraboltaknak gyakran mutattak képeket propagandafilmként egy apokaliptikus eseményről - atomháborúról vagy hirtelen éghajlatváltozásról -, melyeket a hibrid ember-földövkívüliekről készített bejátszások követtek,amint kéz a kézben sétálnak egy átalakult Földön, miközben a nap békésen süt le rájuk. A szürkék azt állítják, hogy az ő tenyésztési programjuk fogja újra benépesíteni a Földet a közelgő kataklizma után, mely lakhatatlanná teszi bolygónkat az élet miénkhez hasonló típusa számára.Jacobs meggyőződése szerint a földönkívüliek menetrendje három szakaszból áll - ezek a „fokozatos, a felgyorsult és az azonnali". Jelenleg a felgyorsult szakaszban vagyunk. Hipnózisban az elrabolt személyek arról számolnak be, hogy kiképezték őket a szürkék csészealjainak működtetésére és arra, hogyan terelhetik majd beléjük az emberek nyájait megrémült birkákként, amikor elérkezik az „azonnali" szakasz ideje.Jacobs hipotézise szerint a látogatók gyakran értelmetlen és bizarr viselkedése csupán közvetlen szándékuk leplezésének egy módszere.A látogatók a képregények agyafúrt gonoszaihoz hasonlóan a saját hitetlenségre való hajlamunkat használták fel annak érdekében, hogy tehetetlenek legyünk a menetrendjükkel, vagyis a Föld feletti hatalomátvétellel szemben, mely már kezdetét is vette. Egy elrabolt személy így nyilatkozik: „A Változás után csak egyetlen kormányforma létezik majd: a rovarszerű földönkívüliek teljhatalma. Nem lesz szükség többé a nemzeti kormányok fenntartására. »Egyetlen rendszer« lesz csak és»egyetlen cél«. Jacobs egy félelmet keltő megjegyzéssel búcsúzik: „Immár ismerjük az idegenek menetrendjének és céljainak riasztó dimenzióit...

Nem vetek valami sok reményt a jövőbe. Gyerekkoromban reményteljesnek láttam a jövőt... Most pedig rettegek a saját gyermekeim jövőjéért."Jómagam valahogyan kimerítőnek - nem csupán ködösnek, de szinte koromsötétnek - találtam az elrablásokról szóló beszámolók tanulmányozását.Amikor nekiláttam, majdnem az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha fátyol hullna az elmémre és az érzékeimre. Akár a saját elménk kivetülései, akár konkrét entitások, akár mindkettő, a szürkék a világos körvonalak nélküli homályos árnyak lázas alkonyvilágából szólítanak minket. Az ösvény pedig, melyen megérthetnénk, hogy mit tud vagy nem tud róluk a kormány, ellenőrizhetetlen hitelességű jelentések átláthatatlan falához vezet, katonai és CIA-bizottságokhoz olyan nevekkel,mint Project Grudge, The Robertson Panel, Project Blue Book vagy Majestic 12, titkos hadműveletek hihető, mégis valószerűtlen történetéhez,szarvasmarhák megcsonkításához, földönkívüliek lezuhanásához,korábban katonai állományban lévő személyek vélhetően paranoiás beszámolóihoz, valamint félrevezető célzatú kampányokhoz. A témával kapcsolatos tömegpiaci könyvek végtelen sora, melyekben kivétel nélkül megtalálhatóak a fekete-fehér fotók korong alakú tárgyakról és elmosódott foltokról, melyek a legkevésbé sem tűnnek meggyőzőnek,legfeljebb ósdinak - valamiféle 1930-as évekbeli elképzelésnek arról,hogyan nézhet ki a jövő technológiája.De mi a helyzet akkor, ha David Jacobs története konkrét igazságot rejt? Lehetséges lenne, hogy a szürkék, akik éppoly borzalmasak, amilyennek hangzanak - és valamiképpen éppoly gyalázatosak, amilyennek az egész vállalkozás tűnik - ténylegesen egy küszöbön álló evolúciós váltást készítenek elő a boldogtalan emberiség számára? Miközben temérdek emberrablásról szóló beszámolót átolvastam,szánalmas tehetetlenséget éreztem e telepatikus, boszorkányos, érzelemmentesellenséggel szemben - a „bogarakkal" szemben, ahogyan számos elrabolt személy nevezi őket. Eltöprengtem csalódásomon az emberi fajban, mely láthatólag az ökológiai összeomlás és a nukleáris katasztrófa felé rohan, mert képtelen féken tartani legalantasabb ösztöneit.Mindez része lenne egy folyamatnak, hogy megteremtsük egy kikényszerített átalakulás feltételeit, mely valóban mélységesen apokaliptikus volna? És ha ez a helyzet, akkor mi lenne a legjobb válaszunk „a Fenyegetésre", ahogyan Jacobs nevezi? Meg kellene próbálnunk ellenállnia látogatóknak? Be kellene hódolnunk beteges uralmuknak? De akkor miért érzünk az egészben valami erőltetetten színpadias, bazári és csalárd jelleget?

/Daniel Pinchbeck írása - A szöveget szerkesztette:Galactus/ http://rejtelyekszigete.blogger.hu/