Idézetek 1.
Ha csak annyi lenne a dolgod az életben, hogy minden döntés előtt felhívsz valakit megkérdezni, melyik legyen, a jobb vagy a bal, és erre határozott válasz is kapnál, mi lenne veled? Buta, irányítható robot lennél, aki mindig azt teszi, amit mondanak neki, nem lenne szükség a szívedre, sem az agyadra, csak az egódra, aki végrehajtja a parancsot. Gép lennél semmi más. De nem az vagy, dolgod a fejlődés, fejlődés a szeretetben, hogy végigjárd saját utad. Ehhez pedig kell a szíved és kell az agyad is. Hogy érezz és gondolkodj...
Az élet játéka a bumerángok játéka. A gondolataink, tetteink és szavaink visszatérnek hozzánk előbb vagy utóbb, megdöbbentő pontossággal.
A legfontosabb leckéket az életben gyakran a tantermen kívül tanuljuk meg. A fájdalmas igazságot a kapcsolatunk állapotáról, hogy milyen csúnyán megfizetünk, ha szembeszállunk a hatalommal, a szomorú tényt, hogy az élet színei nem mindig rózsásak. Aztán vannak olyanok is, akik nem hajlandók elfogadni ezeket a fontos tanulságokat, egyszerűen csak várják a lehetőséget, hogy ők tanítsanak móresre másokat.
Nemcsak arra van szükségünk, hogy kétszázszor halljuk az újat, hanem arra is, hogy elfelejtsük, amit a múltban megtanultunk. Nem nulláról indulunk ugyanis: "beprogramoztak" bennünket már a szüleink, a kultúra, amelyben felnőttünk, valamint múltbeli, fájdalmas tapasztalataink. Ne ijedjünk hát meg, ha néha eltévedünk.
Megszülettünk hirtelen,
egyikünk sem kérte,
kérve kérünk szép jelen,
meg ne büntess érte.
Most éled azt az életet, melynek feladatait előzőleg nem tudtad teljesíteni. Milyen jó lenne tudni, mik ezek a feladatok. És meg is tudod, ha figyelsz. Úgy mondják: ha éber vagy. Vagy még inkább: tudatos. Tudatosság alatt nem az állandó készenlétet, nem önmagad görcsös felügyeletét értem. Tudatosság számomra az, amikor felismerem a láthatatlanul szövődő összefüggéseket; amikor érzékelem, hol a helyem a világban. Nem a múltban élek, nem is csak a mában, de nem is a jövőben. (...) Csak úgy: vagyok.
Életet várok el az élettől. Valójában soha senki nem fog álmodni helyetted. Senki nem lök majd rajtad, hogy indulj az álmaidért. Soha ne várj erre. (...) Mindig egyedül leszel. de mindig eldöntheted, minden egyes reggel, hogy élvezni fogod ezt, vagy sem.
Ahhoz, hogy az ember legyőzze az élet fájdalmát, őszintének kell lennie önmagához, elismerve hibáit és gyengéit. Mint egy sebésznek, hajlandónak kell lennie mélyen belevágni a lélek gennyező sebeibe. Máskülönben túl sok energiáját emészti fel a tagadás vagy a csalódások miatti önmarcangolás.
A gondolat valóság... A szó valóság. Minden, ami emberi, valóság, és néha már azelőtt tudunk róla, hogy megtörténik, még ha nem vagyunk is tudatában. A jelenben élünk, de a jövő minden pillanatban bennünk van.
Az ember komédiája:
Mindhalálig élni tanul.
Megpróbálunk megszerezni mindent, és közben elveszítjük azt is, amink van.
Egy vagyok a Földet benépesítő hat és fél milliárd emberből, (...) aki értelmet keres az életében, a szívszorító fájdalomban, a megbánásban, az őrült nagy szerelmekben, a fájós térdben, és a gyerekeiben való gyönyörködésben. Egy nap minket is elfelednek, mint sok milliárd embert előttünk. Kifürkészhetetlen egy dolog. Mégis, maga az igazság.
Az élet nagyon egyszerű. Még a fák is megélik; egyszerűnek kell lennie. Miért vált olyan bonyolulttá számunkra? Mert elmélkedni tudunk róla. Ahhoz, hogy az élet sűrűjében létezz, az élet intenzitásában és szenvedélyében, el kell dobnod minden életfilozófiát. Máskülönben ott maradsz elveszve a szavak ködében. A filozófia megbénítja az embereket. Az életnek nincs szüksége filozófiára, az élet elegendő önmagában.
Az élet legértékesebb órái azok, amikor az ember szembehelyezkedik az akadályokkal.
Furcsa, de úgy tűnik nekem, hogy az olyan emberek, akinek nincsen egész életében át dédelgetett anekdotái, amelyek túlélik őt, nagyobb eséllyel vész el egyszer és mindenkorra nemcsak a történelem, hanem az őt követő családtagok számára is. Persze, ez a legtöbb lélek sorsa, és ilyenformán egész emberéletekből, mégoly eleven, csodálatos életekből is, csak a fonnyadó családfákon olvasható szomorú, fekete nevek maradnak, amelyek után ott fityeg egy árva évszám meg egy kérdőjel.
Talán olvasta, mit mondott egyszer Einstein. Olyasmit, hogy elzárkózni az élettől - biztosan nagy É-vel gondolta - szóval elzárkózni ettől az Élettől egy áthidalhatatlan belső összeütközés hatására, az ilyesmire csak ritka, kivételesen nemes, erkölcsi felelősséggel telített lelkek képesek.
Ahogy így újra meg újra végigélem, végigcsinálom gondolatban a rég elmúlt dolgokat, néha össze is fut a szemem előtt sok összefüggés. Mindennek, ami történik, oly sokféle oka van; nem tudom, mindig a legigazabbat találom-e meg, ha egy okot keresek - és nem tudom, minden apróság éppen úgy történt-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem. Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár - néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről. De akkor annál inkább az enyém - és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.
Azok a dolgok, amelyek gyermekkorunkban körülvesznek bennünket, maguktól értetődőek, de ha úgy örvénylenek, mint a kaleidoszkóp üvegcserepei, szüntelenül más és más alakzatba rendeződve, akkor valószínűleg ahhoz is sok energiára van szükség, hogy az ember megállhasson a talpán és orra ne bukjon.
Mindannyiunknak egy élete van! Miért nehezítjük meg egymásnak?
A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban.
Megszületünk hülyécskeformán, aztán felragyog bennünk az értelem, és a végén visszabutulunk a kezdetekhez.
Ha szakadékba nézel, a szakadék is visszanéz beléd.
Negyvenegy éves korára (...) az ember megtanulja, hogy az egész jövője nagyon ritkán forog kockán. Az élet sokkal rugalmasabb.
Nyomokat hagytam a porban! Jön az első szél, mindet elsepri! De ha irgalmasabbak lettek volna az istenek - lennék a vízcsepp, amely szétporlasztja a kősziklát!
Az ember megszületik és él - ennyi a bizonyosság. Néha úgy érzi, hogy valamilyen erő hordozza, néha, hogy elhagyja. Létének alapjait nem ismeri. Életének valószínűleg csak annyi az értelme és feladata, hogy némi fényt gyújtson a létezés sötétségében, fényt - akármilyen picit is - vigyen a kapcsolataiba, s egy kis melegséget.
Az élet csoda! Fantasztikus, kiismerhetetlen csoda! Csak az a baj, hogy nem minden csoda boldogít.
Nem tudod megváltoztatni a múltadat, de elengedheted és elindulhatsz a jövő felé.
A hagyomány mélységes mély kút: az emberi élet forrása. Az ember csak e kút vizével betöltekezve lehet azzá, amivé lennie kell.
Ha már nincsen semmim
ezen a világon,
bagoly huhogása
ne verje föl álmom.
Én is vágtam szét
labdát: én is zokogtam:
nincs benne semmi.
Élet. Sok is, és mégsem elég. A félelem, hogy valamikor majd véget ér, s a félelem, hogy a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap volt.
Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében (...). Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe s mondom, olyan ez, mint valami árnyképek a falon.
Igazán olyan jó-e a fiatalság? Akkor mért olyan keserűek a fiatalok? Mert azok keserűek csak igazán és nem az öregség. A fiatalok nagy életerejének ugyanis még sok a vágya, az öregség viszont mégis inkább derűre hajló, ez a tapasztalatom. Mert totyog és azt mondja: - átúsztam a folyót, mögöttem a baj, az élet nem is volt olyan nehéz, gyertek utánam. Az ifjúság viszont néz a folyóra és azt mondja: - jaj, ezt kell átúsznom, hisz tele van örvénnyel.
Azért ne tagadj, azért ne gyűlölj semmit, mert az őszinteség és a szeretet helyrepofozhatja a torzulásokat. Nem a korlátlanság a baj, hanem, hogy nem tudjuk megélni: az elme csak szilánkokat, mozaikokat ragad meg az élet egységéből. Ezért lesz a teljességből zavar, a csodás rózsából csak összetört jégvirág.
Ha valaki igazán érett és kiteljesedett személyiség, az gyermeki, ártatlan, áhítattal és ámulattal teli, és annyira fogékony a lét szépsége iránt, hogy egész élete túláradó szeretetté válik. A téged körülvevő lét kimondhatatlanul csodálatos, és ha szíved nem táncol együtt vele, akkor nem is élsz.
Azt hitte, az élet egyenes vonal, százszázalékos igazsággal kikövezve. Nem akarta tudomásul venni, hogy a világ rozsdás szerkezet, az élet érelmeszesedéses, elhasznált test, teli hibával, teli zörgő alvázakkal, minden kereke lötyög, srófjai kiesnek, vagy pedig úgy be vannak dagadva, hogy meg se lehet mozdítani őket. Az erek betegek, a beidegzés hibás, az izmok elvesztették rugékonyságukat, az agyrendszer úgy össze van gabalyítva, hogy kicsomózhatatlan. Időnként jön egy külső erő, mely lök egyet a sorson, jön egy kíméletlen erőszak, mely átgázol az akadályokon.
Az élet megtagadása nem más, mint Isten bírálata. Isten ajándékként adja neked az életet, te pedig megtagadod! Az élet egy nagyszerű adomány; hálásnak kell lenned érte. És ez a hálaérzet szüli a spiritualitást.
A kudarcban az dühít a legjobban, mennyi energiát fektettem bele az elérésébe. Megkaptam a használati utasítást, követtem az előírásokat. Férfiasan fogtam kezet. Szemébe néztem az embereknek. Mindenkit meghívtam egy italra. Segítettem elmosogatni. Megmondtam az igazat. Segítettem idős szomszédaimnak. Nem feledkeztem el a születésnapokról. Udvarias voltam. Tettem félre pénzt. Nem vezettem ittasan. Szelektíve dobtam ki a szemetet. Olyan ez, mint amikor veszel egy számítógépet, betartasz minden használati utasítást, mégsem működik. De a komputert legalább a falhoz vághatod, vagy belerúghatsz. Az életeddel nem teheted meg ugyanezt.
Az élet egyik nagy hiányossága az, hogy nincs bekezdésekre osztva, hiányoznak belőle a képaláírások, az írásjelek, nincs csengőhang, mely figyelmeztetné az embert, hogy sorsdöntő fordulat következik. A sorsdöntő fordulatok rendszerint megbújnak a jelentéktelen, hétköznapi események között.
Az élet 10%-a, ami veled történik, és 90%-a, ahogyan reagálsz a történésekre.
Úgy érzem, hogy a szoba, amelynek négy fala között álmodunk és bánkódunk, örvendezünk és élünk, részt vesz az életünkben, együtt lélegzik velünk, és előbb-utóbb saját egyénisége lesz.
Az ember akarata szabad. Bizonyos mértékben tőle függ, hogy az élete paradicsom lesz-e vagy pokol.
Igazat mondanak-e azok, akik állítják, hogy az élet értelmét naponta le lehet mérni?
Mindig annak van igaza, aki eredményt ér el. Az élet olyan, mint a háború. Aki győz, annak mindent megbocsátanak és körülnyálazzák. Csak az jár rosszul, aki totojázik. Mert azzal csak veszteni lehet.
Minden itt van a jelenben. Vagy elkárhozunk, vagy üdvözülünk. Vagy mindkettő, felváltva, minden percben, egyik vagonból másikba, egyik párhuzamos világból a másikba ugrálva.
Azt hiszem, teljes életet kell élni. Hiszen nem hosszú az élet, ha néha hosszúnak látszik is. A falból se lehet büntetlenül kifelejteni téglákat. Ha itt-ott hiányzik néhány kő, már kisebb a fal teherbírása. Az emberé is, ha nem teljes az élete.
Amíg az ember gyerek, azt hiszi, úgy élhet, ahogy akar. Aztán benő a feje lágya, és megtanulja: úgy kell élni, ahogy lehet. És rájön arra, hogy így is szép az élet.
A kétségbeesett ragaszkodás az élethez a legbiztosabb út a halálba, és csak az éri el a halhatatlanságot, aki meg tud halni, meg tud válni porhüvelyétől, és átadja magát az örök változásnak.
Két bánatom van:
egyik, hogy meg kell halnom;
másik, hogy addig élnem kell.
Két örömöm van:
egyik, hogy meghalhatok;
másik, hogy addig élhetek.
Az életnek nincs célja; ezért ha neked céljaid vannak, szembefordulsz az élettel. Az élet nem üzleti tárgyalás, hanem költészet - szívből fakadó románc. Bízni kell benne, nem megtagadni. Az élet nem írható le tudományosan; az élet irracionális. Az élet nem hisz Arisztotelész logikájában, az élet a szeretetben, a költészetben, a misztériumban hisz. A lét misztérium, amit élni kell - nem egy keresztrejtvény, amit meg kell oldani. A titok kapuja nyitva áll - csak te vagy zárva. A titok nyitja ott ragyog mindenütt, mindenben; minden egyes fában, minden egyes falevélben, a nap minden kis sugarában... ott a titok nyitja - csak te vagy bezárulva.
A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.
Van egy hasznos szabály az életre: nem neked kell megvívni az összes csatát, ami az utadba kerül. Válaszd ki azokat, amelyek fontosak és hagyd, hogy valaki más küszködjön a többivel.
De hiszen általános szükséglet, hogy élni, enni, inni kell, és az a teljes, tudományos meggyőződés, hogy ezt a szükségletet nem lehet kielégíteni általános társulás és az érdekek összeegyeztetése nélkül, azt hiszem, eléggé erős gondolat ahhoz, hogy az emberiség jövendő századainak támaszpontjául és "az élet forrásául" szolgáljon.
Nincs szebb, mint az élet, ha hagyják, hogy kiteljesítse magát. (...) Mint a fű és a fák, ha növekedhetnek, és akkor halnak meg, amikor elérték a teljességet.
Teremteni jöttél. Életed minden egyes napja a teremtés pillanata, és életed minden pillanata egy világ teremtése.
Az ember a természet egyetlen teremtménye, amelyik tudatában van annak, hogy meg fog halni. Annak ellenére, hogy tudja, a napjai meg vannak számlálva, s akkor ér véget minden, amikor a legkevésbé várja, úgy vívja meg élete csatáit, mintha méltó lenne az öröklétre.
Azt mondják, úgy hagyjuk el ezt a világot, ahogy megérkeztünk: meztelenül és egyedül. Ha tényleg semmink sincs, amikor elmegyünk, akkor mit ért az élet? Az határozza meg, hogy milyen embereket szerettünk? Vagy egyszerűen azok a dolgok, amiket elértünk? Mi van, ha elbukunk vagy sosem szerettünk igazán? Megfelelhetünk valaha? Vagy a lassú kétségbeesés, hogy egy életet elpazaroltunk, végül az őrületbe kerget minket?
A kutyáról vennék példát, mint ahogy az sohasem megy vissza az elkapart csontért, én is úgy hagynám magam mögött egész elmúlott életemet.
Rövid az élet, - nincs sokféle lehetőség. Amit művelni akarsz, - annak neki kell ugranod, - mert mire tűnődésedből körülnézel, - minden elmúlt! Ha elvéted a tempót, a ritmust - minden későn érkezik.
Hány éves korában még nem férfi és már nem gyermek az ember? Hány éves korunkban bízunk még az életben, de félünk is már tőle?
Az életnek is vannak állomásai, mint a vasútnak. Csak épp hogy a vasúton tudjuk, melyik a végső állomás, ahol kiszállunk. Az élet nagy útján azonban mindig azt gondoljuk végső állomásnak, amelyik csak forduló. Kezünkben nincs sem az irányzó-kerék, sem a vészfék, mely a tébolyult vonatot megállíthatná.
A filmen, amikor rosszra fordul a cselekmény, baljós zene csendül fel. (...) Milyen kár, hogy az élethez nem jár ilyen filmzene. Nem mintha változtatna bármin is, de jó volna, ha időben figyelmeztetnék az embert.
Annak, aki halott, ugyan milyen örömöt nyújtana pár percre átugrani a túlsó oldalra?
Nincs megtévesztőbb dolog annál a szubjektív érzésnél, hogy az életünknek van értelme. Az egész olyan, mintha robogó gyorsvonaton ülne az ember: a sebesség kiragadja önnön világából, s mire tiltakoznék, kiderül, hogy már késő - robognia kell tovább.
A valóság (...) könyörtelen gyilkosa az álmoknak, márpedig az élet annyit ér, amennyi álom terem benne, mert az élet csupa alkalom szép álmokra.
Az élet lényege nem az, hogy jó lapokat osztanak, hanem hogy a rossz lapokat milyen jól játszod ki.
Vigasztalanul tévelyeg, aki hosszú életre nagy terveket sző, ahelyett, hogy napjainak kötelességét megtenné úgy, mintha minden nap, amit él, az utolsó lenne.
Az emberi lét egész törvénye csakis abban rejlik, hogy az ember mindig tudjon meghajolni a mérhetetlen nagy előtt. Ha az embereket megfosztják a mérhetetlenül nagytól, akkor nem élhetnek tovább, hanem meghalnak kétségbeesésükben. Az embernek éppen annyira szüksége van a mérhetetlenre és a végtelenre, mint arra a kis bolygóra, amelyen lakik.
Az élet úgyis mondja önmagát;
rohan a rohanás, árkon-bokron át.
- Ám, ha a Világ szólalhat meg benned:
állj meg. Hajts fejet. Hangjának adj nyelvet.
Nem élhetjük le egész életünket a saját fantáziánk csúcsain.
Szükségünk van eszményekre, és meg is kell próbálnunk azok szerint élni, még ha nem is mindig sikerül. Az élet sivárabb lenne nélkülük, míg velük nagyszerű és remek.
Az élet is olyan, mint a sakk. Bizonyos lépéseket azért teszünk meg, hogy nyerjünk, másokat pusztán azért, mert így kívánja a játék menete, és emiatt kikapunk.
Az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma.
Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni, lehúzni a vitorlákat és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvízen, s eltűnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat egy szebb bútordarabért, autóért, vagy egyszerűen csak a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvű világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.
A múlt (...) mindig velünk van, amik vagyunk és amink van, az a múltból származik. Teremtményei vagyunk, és benne elmerülve élünk. Ha nem úgy értelmezzük és nem úgy érezzük a múltat, mint bennünk élő valamit, akkor nem értjük a jelent. A múlt összekapcsolása a jelennel, kiterjesztése a jövőre, az elszakadás tőle, ahol ez az összekapcsolás lehetetlen, és a gondolkodás és cselekvés lüktető, vibráló anyagának megteremtése mindebből - ez az élet.
Akik megélik az élet csodáját, csupán egyetlen ponton különböznek azoktól, akik nem: a szokásaikban. A vonzás törvényének használata életformájukká vált, így bárhová is mennek, bármihez is nyúlnak, csoda terem. Ők azok, akik folyamatosan - és nem csupán kivételes esetekben - támaszkodnak a bennük levő erőre.
Figyeljetek reám: az élet szép! Élni, élni, ezt akarja a rög, a fűszál, a féreg, az állat, az ember! Élni napsugáron, boldogan. Ez a föld a mienk, ne engedjétek, hogy egyetlen élőtől elvegye valaki! Az ember a legértékesebb a földön, lelkében végtelen jóság, szépség csírái szunnyadnak. Szeressétek, becsüljétek az embert, a nagyot, a kicsit, az erőset, a gyengét! A sorssal szemben egyformák vagyunk! Az élet rövid, az igazság örök.
Az életben semmit sem lehet félszívvel csinálni. Nem lehet kokettálni a sorssal, folyton azt ígérni, hogy majd kicsit később, a következő alkalommal teljesen a tiéd leszek... talán nem is lesz újabb alkalom.
Minden halandó elveszíti egyszer azt, akit szeret. Ez az élet rendje. Ez azonban többnyire olyan távoli dolognak tűnik, hogy alig nagyobb a súlya, mint egy feltételezésnek. Vannak azonban emlékeztető jelek, és az a sok "majdnem", a szerencsés megmenekülés, az "Ó-istenem-kérlek-ne", hatására az ember megretten, és egy pillanatra megáll, hogy megvizsgálja, mi is lakozik a szívében. Mint például, amikor egy szörnyű fejfájásról kiderül, hogy csak migrén; vagy amikor egy autóbalesetben totálkárosra törik az autó, de a gyerekülés és a légzsák megmenti a bent ülőket; vagy amikor valaki, akit elraboltak, visszatér a szeretteihez... az utóhatások annyira megrázzák az embert, hogy muszáj átölelni a kedvesét, hogy helyrebillenjen a lelke.
Az élet megy tovább... még jóval azután is, hogy az élet öröme elillant...
A kudarc a természet gátfutó versenye, edzése, hogy valami méltót tegyünk életünkben. (...) A kudarc az ellenállás nagy törvénye, amely annyira megerősíti az embert, hogy képes legyen legyőzni ezt az ellenállást.
Öntudat: gyenge pislákoló gyertyafény s a többi sötét: ez az életünk.
Sok tekintetben technikai kérdés az élet, míg megtanulod, beleőszülsz.
A túlélők azok, akik a leghatásosabban és legmeghatóbban ragaszkodnak az élet szépségeihez. A nők ezt inkább tudják, mint a férfiak, mert a szülés a halál visszatükröződése.
Értékelned kell az életet, mielőtt elszánod magad rá, hogy megőrizd.
Meg kell tanulnom hazugnak lenni
hogyha így élek megsebez bármi
Könnyedén túllépni nem nézve vissza
elrohadt szívvel halkan bólintva.
Az életem minden pillanata előre megtervezett sorozatokból áll, de néha muszáj kockáztatni!
Az élet gyorsan elmúlik és olyan törékeny. Ez a lélegzetvételünk akár az utolsó is lehet.
Legtöbbnyire szebb
be- és kicsomagolni,
mint élni vele.
Ebben az életben
meghalni
nem nehéz.
Élni az életet
sokkal nehezebb.
Elveszíthetik a Boldogságba mint Legfőbb Jóba vetett hitüket, és akár az is előfordulhat, hogy elhiszik, az élet célja valahol az ember jelenlegi érdeklődési körén túl, azon kívül van, hogy az élet célja nem a jólét fenntartása, hanem a tudatosság elmélyítése, a tudat megtisztítása, és a tudás gyarapítása.
Miért is bánok magammal keményen
- kérded - sőt olykor embertelenül?
Tekintsd a hangszert, s tűnődj a tényen:
a húr is csak akkor zeng, ha feszül.
Halálos betegség, amelyre az orvos hóttbizonyosan megjövendölheti, hogy elpusztulás lesz a vége, tudvalévően csak egy van a világon: az élet. Erről egyet bizonyosan tudunk, és körülbelül csak egyet tudunk bizonyosan, hogy halálos kimenetelű.
Becsülj meg mindent, ami ezen a világon van, becsüld meg tehát a küzdelmet is, mert ki tudja, hogy ha haló porodból mint sírbeli féreg, vagy mint szomorú ciprusfa lombja, vagy mint televényföld fogsz feltámadni, lesz-e akkor is annyi öntudatod, mint most, embernek van, és meg tudod-e majd akkor is úgy becsülni az életedet?
Az álmodozásig eljut az ember! De amíg él, élje büszkén és erősen végig ezt a megalázó komédiát, amire született.
Én nem sokáig
szeretnék élni, hanem
csak jól és szépen.
Lehet, hogy az ember egész élete ebből áll csupán? Jelentéktelen apróságokból, amelyek végső soron összeállnak és létrehoznak egy személyt.
Eddig elélt életed
minden fájdalma, félelme
térképet rajzol a testedre,
és a kudarcok könyvét
olvashatatlan betűkkel
írja arcodra.
Az életben minden a véletleneken múlik. És az, hogy élünk, az is csak véletlen.
A könnyű lebegést mindig a váratlan dolgok hozzák (...), melyek a szükségesen már túl vannak, a fontosság nélküli s látszólag haszontalan dolgok - s ez azért van így, mert ezek a létnek ama bizonyos másik oldalához tartoznak, a naposabbikhoz, a nélkülözhetőhöz, a játékoshoz és álomszerűhöz. A halál közelségében eltöltött esztendők után a bor nem egyszerűen bor, az ezüst nemcsak ezüst, a zene, amely valahonnan belopakodott a terembe, nemcsak zene, (...) mindez egy másik élet jelképe lett, a gyilkosság és rombolás nélküli életé, az életért való életé, mely már-már csak legenda, eleven és reménytelen álmodozás.
Bizarr dolog az élet: akarsz valamit, és egyre csak vársz rá, de nem akar eljönni. Aztán megtörténik, és az ember semmi másra nem vágyik, csak hogy visszabújhasson abba a pillanatba, ami még a változás előtt volt.
Az élet olyan, mint a főzés. Minden attól függ, hogy mit, mikor és hogyan keverünk az ételhez. Néha a receptet követjük, néha viszont rögtönzünk.
Az élet küzdelmeihez kemény nyak kell. Aki giliszta módjára csúszkál az emberek között, minduntalan rátaposnak.
Az elnyomásra, a fosztogatásra és az elhagyatottságra van egy válaszunk: az élet. Se az özönvizek, se a járványok, se az éhínségek, se a természeti csapások, de még a századok végtelen sora óta tartó örök háborúk sem tudták csökkenteni az életnek a halállal szemben keményen kivívott előnyét.
Hatévesen rájöttem, hogy egyedül születünk, és mindegy, hányan szeretnek minket, milyen mélyek a barátságaink, meghittek a szerelmi kapcsolataink, vagy hány gyermekünk születik, végül egyedül is fogunk meghalni.
Az ember (...) feláldozza az egészségét, hogy pénzt keressen. Aztán feláldozza a pénzét, hogy visszaszerezze az egészségét. És mivel olyan izgatott a jövőjével kapcsolatban, hogy elfelejti élvezni a jelent, az eredmény az, hogy nem él sem a jelenben, sem a jövőben; úgy él, mintha soha nem halna meg, és aztán úgy hal meg, hogy sohasem élt igazán.
Élni, meghalni: az élet és a halál csak mindannak a következményei, amit felépítettünk. Csak az számít, hogy jól építkezzünk.
Az élet kincs, amelyet előbb vagy utóbb mindenki elveszít.
Az életünket pillanatok határozzák meg, főként azok, amikre nem számítottunk.
Aki él, az maga is legyen egy a fényes lángok közül!
Az élet nem hagyja, hogy elmerüljünk a nyomorúságban. Folyton azon töri magát, hogy jól érezzük magunkat... és ez sikerül is neki, még akkor is, ha mi elszántan igyekszünk boldogtalanok és romantikusak lenni.
A magánéletben azonban reménytelenül passzívnak mutatkozott, arra sodródott, amerre a szél fújta. (...) Szeretett úgy gondolni magára, mint intelligens nőre. De robotpilótára kapcsolva élni... nem az ostobaság jele?
A független élet (...) egyben fájdalommentes élet is, vagy nem?
Az élet, az igazi élet azon pillanatok összessége, amelyek röpkék ugyan, de azt éreztetik velünk, hogy összhangban vagyunk a világegyetemmel.
Senki sem legyőzhetetlen, ezért kell úgy élnünk, mintha minden nap az utolsó lenne.
Az élet olyan süti volt, ami a pulton jól nézett ki, de amikor beleharaptam, fűrészpor és só lett belőle.
A felnőttek körülvettek olyan életekkel, amelyekről el sem tudtam képzelni, hogy én éljem.
Ha élünk, bánthatnak az emberek. Könnyebb bemászni egy csontkalitkába vagy a zűrzavar hótorlaszába. Könnyebb kizárni mindenkit. De ez hazugság.
Az életet nemesebb tulajdonságaink kedvéért érdemes élnünk, de az alantasabb tulajdonságaink segítenek túlélni a nemesebb tulajdonságaink támasztotta nehézségeket.
Ne hagyd, hogy más élje az életedet,
Se szülőd, se testvéred, se szerelmesed.
Az élet egy nagy dobás. Miért töltsem alvással?
Vigyázz minden lélegzetre, mert az hordozza az életed melegét és nedvességét.
Valaki vagy él, és az élet ára a beszennyeződés, vagy nem akar beszennyeződni, de akkor az életről kénytelen lemondani.
Minden pótolható, csak az élet nem. Ez a legértékesebb ajándék, amink lehet.
Egy nap majd megfizetünk ezekért a lopott pillanatokért, de nem hiszem, hogy rosszak lennénk, csak mert megéljük őket.
Élni annyi, mint lassan megszületni. És mire valaki eligazodik azon, mi az egyenes, mi a görbe, talán meg is születik...
Az élet nem egyszerűen megtörténik veled - minden egyes dolgot annak megfelelően kapsz, hogy te mit adtál.
Az életem nem elméletekből és szabályokból áll. Részben az ösztöneim irányítanak, részben pedig a józan eszem. Igaz, soha nem hagyott cserben a logikám sem, melyet a legkülönbözőbb forrásokból nyertem: az édesanyámtól, a balettórákról, a Vogue magazinból, az élet, az egészség és a természet törvényeiből.
Én az életet sokkal fontosabbnak tartom, semhogy komolyan beszélhetnék róla.
Ha az élet az ész volna
Úgy az ember nem remél
Rögtön látja szelleme csak
Tartózkodási engedély.
Vannak olyanok, akik ok nélkül bántanak, fájdalmat okoznak, és te így megtanulod becsülni a szeretetet és a törődést. Vannak, akik a mélybe löknek, hagynak lezuhanni, de így tudsz majd mindig felállni. Vannak, akiket elveszítesz, mert meghalnak, te pedig így tanulod meg értékelni az életet.
Legtöbbször az emberek nem aszerint élnek, hogy nekik mi a jó, hanem aszerint, hogy mások mit tartanak jónak számukra.
Ilyen igazságosan bánik a világ az emberrel! (...) Semmit sem ítél meg olyan keményen, mint a szegénységet: a szavával pedig semmit sem ítél el olyan szigorúan, mint hogy ha gazdagságra törekszik valaki!
Nem tudod, hogy minden keresztény lélek, amely becsülettel dolgozik a maga kis körében - akármi legyen is az -, túlságosan rövidnek fogja találni halandó életét ahhoz képest, hogy milyen töméntelen lehetőség van benne arra, hogy hasznossá tegye magát! Nem tudod, hogy semmi megbánással jóvá nem tehetjük egy élet elmulasztott alkalmait? Pedig én elmulasztottam.
Nem tehetek róla, olyan a világfelfogásom, hogy az életet inkább a derűs és szeretetre méltó, mint a csúf és brutális oldaláról nézem.
Az élet egy bankett. És a tragédia az, hogy a legtöbb ember éhen hal.
Az élet rövid, nehéz és fájdalmas; tehát ha esélyt kapsz a sorstól a boldogságra egy remek fickó oldalán, akkor el ne szalaszd. Senkire és semmire ne gondolj, csak magadra.
Az élet rövid kirándulás a halál mezsgyéjén.
Aki élt, az örökké él. Ne féld a halált.
Az igazi öntudat a saját múltját feloldja, és visszatér az örökkévalóságba, az életbe, melyből származik.
Nehéz napról napra úgy élni, mintha valami törékeny holmival kellene bánnia az embernek. Ám amíg e törékeny holmi számomra becses, az életem továbbra is idegesen és naivan telik.
Szabad és csodálatos lehetne az élet útja, de az utat eltévesztettük. Kapzsiság mérgezi az ember lelkét, gyűlöletbe rekeszti a világot, nyomorúságba és vérontásba masíroztat bennünket. Robogunk, repülünk, mégis kalodába zárjuk magunkat. A gépek, a bőség korszakában még mindig szűkölködünk. A tudás cinizmussá vált, értelmünk rideg, szívtelen. Túl sokat gondolkozunk, és túl keveset érzünk. A gépesítés mellé emberség kellene. A bölcsesség mellé kedvesség és jóság. Ha ez nincs, könyörtelen lesz az élet és mindennek vége.
Életérzésem: egy olyan pokol fenekén vagyok, amelynek minden pillanata csoda.
Az építészetben, mint az életben, nincs önbecsülés szabályosság nélkül.
Milyen parányi az ember, s mennyi is van belőle! És aztán - mivé lesznek mind?!
Azt kívánom, hogy az élet minden rezdülését felfogjam. Meglássam a játék titkait, tudjam a szabályait, tudjam a lapok értékét. Tudjam, mikor kell dobnom és mikor kell emelnem. Tudjam, mi a szavak jelentése, az érzelmek ereje, a gondolatok értelme. Felismerjem az őszinte mosolyokat. Meglássam a szemekben a szeretetet. Minden rajtam múlik!
Az élet mindenütt csak élet, ugyanazokkal a hiábavalóságokkal, ugyanazokkal az illúziókkal és főként ugyanazzal az ijesztő ábrázattal, amely szárnyát szegi a lendületnek. Az álmokért pedig itt sem adnak többet, mint odaát. Csak az boldog, akinek nincsenek álmai, mert csak az tudja kisajtolni az élet minden örömét.
Az egész élet nem más, mint csalódások szakadatlan sora; szüntelen küzdelem álom és valóság között.
Tégy, amit akarsz. De mindig tudni fogod, mitől féltél. Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer. De tudd meg, hogy ezt itt soha nem tudod megtenni többé. Amit nem teszel meg itt, ma, most, azt nem fogod tudni soha. Amit félsz megtenni most, azt elvesztetted örökre.
A világegyetem nem képes megbirkózni az összes teremtménnyel pusztítás nélkül.
Egy hajó sem járja az élet óceánját úgy, hogy ne találkozna viharral.
Kaland: az élet élete.
Legtöbbünk elé olyatén célokat tűznek ki, mint az iskolák elvégzése és a rendes munkahely megszerzése, utóbbi helyett a lányokkal a kézfogóra és a gyerekszülésre koncentrálnak. Ennyi. Aztán ott áll egy seregnyi ember, diploma a falon, íróasztal egy vállalatnál, két szép srác otthon, és sejtelmük sincs, amúgy mihez kezdjenek magukkal, ezért aztán várni kezdik a halált. Vagy éppenséggel rettegnek tőle. Mert más már nem lehet hátra.
Amíg az embernek dolga van a földön, él.
Az élet más. Sosem olyan, mint amilyennek képzeljük, és nem is olyan, mint amilyennek megéljük. (...) Ha jobbnak éljük meg, mint amilyen, akkor majd kijózanít egy váratlan pillanatban. Ha rosszabbnak, arra ébredünk, hogy az sem tart örökké. Vagy ha mégis, azt már nem érjük meg.
Az élet, mondta egyszer valaki, komédia azoknak, akik gondolkodnak, és tragédia azoknak, akik éreznek. Úgy tűnik, ez az eset egyszerre volt komédia és tragédia, még nekünk is, akik nem sokat gondolkodnak és nem sokat éreznek.
Az emberek éppen azért nem értik az életet, mert olyan egyszerű.
Az élet nem csupán abból áll, hogy az ember felkel, az asztalhoz ül és azután ismét visszafekszik az ágyba.
Kevés ember ér meg többet ötven esztendőnél. És csak egyszer élünk... Kár elszamárkodni ezt az ötven esztendőt...
Az életünk valójában üzenet, melyet Szent Lelkével ír az Isten.
Nem kívánok korszerű lenni.
(A Kor olykor lehetne én-szerűbb
- de ha nem, hát nem.) Panaszra semmi
okom: viszonyunk ilyenre sikerült.
Eltűnünk majd, s tűnik korunk velünk.
Élvén e világban
megnyugodva láttam:
öl, hal és terem.
- Megy ez, nélkülem.
Amit az ifjú évek alatt vetettetek, azt fogjátok aratni, amikor megvénültök...
Életed nyitott könyv, amelyből jót vagy rosszat tanulnak az emberek.
Soha nem tudhatjuk, mit tartogat számunkra az élet, és jó, ha tudjuk, merre van a vészkijárat.
Azt megtanultam, hogy az élet semmit sem ér, ha nem vállalsz kockázatot. Igen, érnek fájdalmas dolgok útközben, de sosem tudhatod, mi sül ki belőle. Van, hogy valami csodálatos...
- Kerültél már olyan helyzetbe, amikor pontosan tudtad, mi fog történni? De attól függetlenül mégis belemész. És amikor megtörténik az, amitől tartottál, mérges vagy magadra, hiszen előre tudtad. De ilyen vagy és kész, szóval tovább bünteted magad.
- Nem.
- Hogy csinálod?
- Sosem azt teszem, ami elvárható. Ettől érdekes az élet.
Nem az évek öregbítenek, hanem a pillanatok. És bizonyos pillanatok tesznek minket bölcsebbé, az is biztos.
Minden rajtunk múlik, de közben úgy kell élnünk, hogy semmi sem múlik rajtunk.
Az egyik az, hogy a lét örömteli, mert Istenben biztonságban van; másik az, hogy az élet egyben tragikus is, mert a szabadságnak mindig magában kell foglalnia a veszélyt is (...), és a játékot el lehet veszíteni.
Ahelyett, hogy folyton-folyvást lázasan csinálunk valamit, hagyni kellene, hogy a dolgok történjenek a világgal és velünk. Be kellene engednünk az életünkbe a véletlent és a szabadságot, s hagyni a világot, hogy teremtse önmagát. Meg kellene tanulnunk újra egyszerűen csak lenni, létezni. Tanulnunk kellene a játszó gyerek mély áhítatából és békességéből.
Míg élnél, vedd úgy:
a rossz nem egyéb, mint csend
előtti vihar.
Ha valaki hirtelen nekünk szegezné a kérdést, azt a kérdést, hogy mi az emberi élet értelme és célja, többségünk zavarodottan állna, és nem tudná, mit válaszoljon. Elfelejtettük a hagyományos válaszokat, illetve nem hiszünk már bennük, új válaszokat azonban még nem találtunk. Ha egyáltalában valaha is találhatunk.
A báránytermészetű ember saját bőrén tapasztalja, hogy még nem pusztultak ki a farkasok.
Érkezz sírva, majd
gyakorold a nevetést
s mosollyal távozz.
Az élet túl rövid, és felesleges játszadozni.
Három nagy téma: a halál, a meghalásig kitartó élet, az emberi lét, benne az életet aranyozó szerelemmel, meg hát a szabadság, mely nélkül nem könnyű élni, és amelyért meghalni is érdemes. Az élni akarás mindennél erősebb, a halál pedig mindennél szomorúbb. Akkor is élni akarsz, ha nem vagy szabad, és akkor is félsz a haláltól, ha szabad vagy.
Hosszú és széles, végeérhetetlen és tartalmas életet kell élnünk ahhoz, hogy egyszer csak fontosak legyenek azok a mindennapi dolgok, melyek csak úgy megtörténnek velünk.
Az élet arról szól, hogy egy kis időt együtt töltünk, kéz a kézben sétálunk, miközben nézzük a naplementét. Nem nagy dolog, de kell ennél több?
Az élet haldoklási folyamat.
Az embereknek nem életük van, hanem életstratégiájuk, ami kevesebb és több, mint az élet. Az ember az az egyetlen teremtmény ezen a bolygón, akinek nincs természetes környezete.
Amikor eljöttem az akadémiáról, olyannak láttam a jövőmet, mint egy, a távolban elvesző, egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, hogy a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszűrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám.
A hosszú élet titka, hogy kerülni kell a bajt.
A létezés szikrázik a haláltól. Ő ad feszültséget az életünknek, nélküle széthullanánk.
Könnyű a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.
Vagy, aki vagy, egyetlen a többi között, tehetséges vagy tunya, messzire látó vagy bandzsi, egy ember, aki több kényelmetlenséget túlélt, dolgozott mindenfélét, sok embert elvesztett, még egészségesnek hiszi magát, nem él száműzetésben, és megvan a királysága. Övé az, ami megtörtént vele, búcsúdélután. Talán elszökik a boldogság, talán jön valami baleset, de minden hely kiváló, ha rácsodálkozom. Már csak az lep meg, hogy az élet milyen rövid volt.
Csak a testünk öreg. A lelkünk időtlen. A szellem csak annyiban mutatja meg korát, hogy egyre több tapasztalatot halmoz fel. A test pedig, szegény, elkopik mellőle. Ez az élet nagy fricskája.
Egy rugalmatlan, de akár még hajlékony szellem számára is az öröklét előbb vagy utóbb reménytelenül érthetetlen és értéktelen alakzatok és formák bolondokházának tűnik, ahol büntetését kell letöltenie.
Az életre sincs elég idő, életünket idő nélkül éljük, hideg terek
fagyott falainak négyszögében, ahol szerelmeinket is elfelejtjük.
Könnyű lenni, létezni, de élni nehéz.
A könyvek fejezetekre tagolódnak, hogy jól elkülönüljenek egymástól az időszakok, hogy jelezzék, az idő múlik, a helyzet változik, sőt, az egyes részeknek olykor még ígéretes címük is van, mint a festményeknek. Csakhogy az életben semmi sincs, se cím, se felirat, se jelzőtábla, semmi nem figyelmeztet rá, hogy vigyázat, veszély, gyakori földomlás vagy közelgő csalódás. Az életben egyedül vagyunk a jelmezünkkel, és nem számít, ha már egészen elrongyolódott.
Az élet érdekel minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, (...) mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz.
Örök élet kéne a halál jogával.
Most "arasznyi" életem van, a halál kényszerével.
Azokon az utakon gondolkodom, amelyeket életünk során végigjárunk. Miközben a válaszokat keressük, gyakran ösztönösen arrafelé indulunk, ahol több a fény. Pedig néha nem ártana a sötétben keresgélnünk.
Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű
növése lassú: ez az élet!
Aki az élet értelmének keresése közben rossz parton köt ki, és kábítószerezni kezd, annak nem magát a keresést kell megtiltani, hanem abban kell segíteni, hogy újra útnak indíthassa életének hajóját. Így tovább kereshet, hogy egy másik, jobb partot találjon.
Önként is megadhatjuk az életnek, amire szüksége van, de ki is erőszakolhatja belőlünk. Mi döntjük el, melyik utat választjuk.
Megszabadulni a személyiségünktől, ami az akaratunkat, törekvéseinket jelenti... élni törekvések nélkül, mintegy tudatos álomban... azt hiszem, ez csodálatos. Ez a mi életen túli életünk... a halhatatlanságunk.
Úgy érezte, az élet csak árnyék, a nappal fehér árnyék, az éjszaka, a halál, a csönd, a tétlenség... ez az igazi lét. Élni, erősködni, akarni... ez a nemlét. A legfőbb jó feloldódni a sötétségben, és a nagy lénnyel azonosulva lebegni benne.
Ha az ember képes tiszta fejjel, szívvel, lélekkel gondolkodni, be kell látnia: halálának időpontja percre pontosan akkor fog elérkezni, amikor annak eljött az ideje. Sem előbb, sem később. Ennek tükrében pedig vajmi kevés jelentősége van annak, hogy Izraelben vagy Svájcban él-e. Annak azonban annál több, hogy a maradék időt - legyen az egy perc vagy egy évszázad - mivel tölti el.
Nem igaz, hogy csak a rosszak találják szépnek az életet. (...) A jók életszeretete büszkébb, titkosabb, mélyebb.
Senki sem tudja az igazi nevem,
Senki sem érezheti, ha szeretem.
Elmondanám, mennyit érsz,
De egyetlen élet oly kevés.
Humor nélkül nem lehet élni. De véges-végig "elhumorizálni" az időt: úgy meg nem érdemes.
Igen, mi mindannyian próbáljuk az életünket kézben tartani. És próbáljuk elrejteni a szörnyű titkainkat, vagy csillapítani az elengedés miatti fájdalmat, vagy a gyermekeink hibáit rendbe tenni. De néha az egyetlen út, ami elvezet ahhoz, hogy rendbe tegyük az életünk, az az, ha teljesen elengedjük a múltat. Nem számít, mibe is kerül majd ez nekünk.
Gyakran jobban tudjuk értékelni azt, amiről tudjuk, nem fog megismétlődni, mint azt, amiről azt hisszük, örökké így marad.
Némelykor elkapja az embert az élet sodra, de csak a testét; betelik a sorsa, s az egész mégsem valószerű, csak azon veszi észre magát, hogy minden valahogy elsuhant fölötte.
Minden áldott reggel vidáman arra biztatott, hogy életemet tegyem éppoly egyszerűvé, sőt talán szabad így mondanom: ártatlanná, amilyen a Természet maga.
Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és - be kevés az Élet.
Az életet élni kell, nem pedig olvasni róla.
Mindannyian követünk el hibákat hosszabb-rövidebb ideig. Azonban nem mindegy, hogy a rövidre szabott életünkben mennyi időt töltünk el egy ilyen pocsolyában.
Ne várd az idődet
a föld is neked
forog
Halálodnak
előre
Életednek
hátra
Élsz
ez a dolgod
El kell indulnod önmagad felé -, hogy kialakítsd a saját életed. Vidd magaddal a szüleidtől, nagyszüleidtől és tanáraidtól szerzett bölcsességeket. De ne feledd, hogy az ő bölcsességük nem feltétlenül a te igazságod.
Ne hazudj.
Ne halj meg.
Élj benne.
Ez a nagy pillanat.
Vigyázz.
A véletlen olyan, mint a talányos kockajátékok (...) . Bizonytalan és kikerülhetetlen játék ez, amit születésünk pillanatától mindannyian játszunk. Annyiszor vetünk kockát, ahányszor csak levegőt veszünk, s még csak nem is sejtjük, hogy sorsunk vajon kívánságaink, aggodalmaink, ábrándjaink vagy vágyálmaink szerint alakul-e majd. És ezt a félelmeinket elfeledtető, szélhámos és rendkívüli játékot játsszuk nap mint nap. Újra és újra elgurítjuk a kockát, de hiába erőlködünk, hogy jó számokat dobjunk, ez csak annyit ér, mint a halálon keseregni: a sors csapdáit úgysem kerülhetjük el.
Az élet nem egy zárt álomvilág, hanem egy olyan út, amelyet mindnyájunknak végig kell járnunk.
A halál olyan, mint valami rejtélyes dolog, egy folyamatos kérdés, ami még a legboldogabb napjainkban is foglalkoztatja gondolatainkat. Ha végül úgyis meg kell halnunk, akkor mi értelme van az életnek? Minden embert ez a kérdés foglalkoztat, erre keres választ. (...) És ha meg is találjuk rá a választ, az még nem jelenti, hogy valaminek a birtokában vagyunk, hanem azt, hogy attól kezdve szabadon élhetünk.
Tintával rajzolni olyan volt, mint maga az élet: egyetlen rossz mozdulat az egészet tönkretette.
Fenébe is, az életet mindig megfojtja az a rengeteg mi van, ha.
Az ember örökké okot keres, holott minden csak következmény. Következménye annak, hogy él.
Csak az tud élni, ki mindig nevet,
Kinek a lelke élettől vidám,
Kiből kicsordul minden szeretet
És himnuszt zeng az élet hajnalán.
Ki minden könnyből szivárványt fakaszt
Az élet sínjén győztesen robog,
Minden szikláról virágot fakaszt?
Csak az tud élni: aki mosolyog...
A halálraítélt egy órával a kivégzése előtt mindig azt mondja vagy gondolja, hogy ha valahol egy magas sziklatetőn kellene élnie, olyan kicsi helyen, hogy éppen csak meg tud állni, és körös-körül szakadék van, tenger, örök sötétség, magányosság, örökös vihar; ha ott, azon az arasznyi helyen kellene állva töltenie egy életet, ezer évet, egész örökkévalóságot, még az is jobb, mint meghalni most mindjárt. Csak élni... élni... élni... Akárhogyan is, de élni!
Az egyetlen élet, amit élni érdemes, az, amelyben nem állítunk magunk elé határokat. Ki kell tárni az ablakokat, és kidobni rajta minden gátat, tétovázást.
E földön minden mulandó
szertefoszlik mint a hab
minden percünk nagy kalandor
drágán adja amit ad
hiúságok hiúsága
életnek halál az ára
mit számít hogy mi a cél
úgyis csúfos véget ér.
Annyiszor állunk meg, mi emberek, kétségekkel telve az élet útjain, s nem tudjuk eldönteni, hogy vajon amit tettünk vagy elszenvedtünk, valóban megtörtént-e, vagy (...) álom volt az egész.
A ma embere vagy tudattalanul, vagy kényszerből hoz áldozatokat, ha a sors - vagy nevezzük bárhogyan ezt az instanciát - bekopog hozzá. Ha úgy teszünk, mintha nem hallanánk a kopogtatását, még erősebben kopog, és ha még ennek ellenére is közönyösek maradunk, ránk töri az ajtót. Az élet olyan, mint egy iskola: arra is lehetőségünk van, hogy önként tanuljunk és arra is, hogy rákényszerítsenek bennünket. Bár az előbbi jóval könnyebb és több sikerrel is kecsegtet, a többség sajnos az utóbbit választja. Aki a törvények segítségével megtanul megfelelni a sorsnak és kihívásainak is, és az őselvek ismeretében megfejti az előtte álló feladatokat, azt a sors nem fogja sorscsapásokkal tanulásra kényszeríteni. Bár az utóbbi esetet sokan büntetésként értelmezik, egyszerűen csak az áll mögötte, hogy ellenálltunk az előttünk álló feladatoknak.
Hiszen mindenki csak olyan életet élhet, amilyet csinált magának. Tehát mind emocionális, mind racionális szempontból azt kapja vissza, amit beletett az életbe.
Az életnek nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy csodálatos legyen.
Fontos lenne megérteni, hogy a megváltott élet nem lehet, nem maradhat öncélú élet! Amit kaptunk és kapunk, azt tovább is kell adnunk, hogy hitünk hatással lehessen embertársainkra is... Ha a hívő jó példa, akkor Isten vonzó lesz... A világ azt hiszi el, amit személyes életeken, életváltozásokon keresztül lát.
Te ki vagy? Mit akarsz? Mit remélsz? (...) Egyik pillanatban azt gondolom, most már semmi lényeges nem történik velem, minden rendben lesz, rendben, és kíméletlenül halad majd minden a maga útján, és ezt a rendet és kíméletlenséget hívom az életemnek; a másik pillanatban meg ismeretlen, homályos jövő mered rám, farkasszemet néz velem, kicsit félek, mi lesz ebből, és remegőn gondolok arra, mi minden történik még velem.
Nem is olyan nagy vaszizdasz ez az élet, egy szempillantás alatt elröppen, jó lesz vele vigyázni.
Mért kell az embernek majdnem megdöglenie ahhoz, hogy megtalálja a neki legjobban passzoló életet?
Az életről nem készül filmfelvétel, nem lehet megállítani a vetítőgépet és a jelenetet lassítva visszajátszani.
Isteni adomány, hogy az elevenek nem halhatatlanok.
Szerintem minden rosszban van valami jó, és minden jóban valami rossz. Persze ezt sokszor lehetetlen felismerni az adott pillanatban. Mi, emberek vagyunk az Élet megtestesítői. Az élet pedig mindig egyensúlyban van. Élet és halál, férfi és nő, jó és rossz, szép és csúnya, nyerni és veszíteni, szeretni és gyűlölni. Elveszteni és megtalálni.
Élni csakis addig lehet, amíg részeg vagy az élettől; de mihelyt kijózanodol, lehetetlen nem látnod, hogy mindez csalás, mégpedig ostoba csalás.
Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.
Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút.
Hiszen mi műveltek vagyunk, egyetemre is jártunk, aztán mire vagyunk jók? Mi hasznosat tanultam én? Azt semmi esetre, hogy rendesen éljek, inkább azt tanultam meg, hogyan kell költekezni, miféle új divatú élvezetekre lehet fecsérelni a pénzt, megismertem olyan fényűzési tárgyakat, olyan szórakozásokat, amelyek mind pénzbe kerülnek. Megtanultam, hogy sokat költsek a kényelemre.
Az élet rövid. Ezért fontos, hogy az értelmét keressük.
Nem kell mindennek jól végződnie (...). Olvastam valahol, hogy a regényeknek sem kell mindig jól végződniük, az élet se végződik jól.
Az embernek van egy belső iránytűje. Ha az megzavarodik, és észak helyett a délt mutatja, akkor az ember nagyon nagy bajba kerül. Hogy (...) milyen kompromisszumokra hajlandó és milyen kompromisszumokra képes, az egy más kérdés. A belső iránytű azért jó, mert az kihúzza a csávából. Ha nem, az baj. De hát, (...) mindegyikünk élete tele van kompromisszumokkal. Csak az ökör következetes! Nem?
Ez az élet egyik nagy tragédiája: hogy valami, valami mindig történik.
Ponyvaregény ez az élet! Mért nézted meg a végét?
Azt ha előre tudod: semmi élvezeted.
Éveket élhetsz anélkül, hogy igazán élnél, aztán egyszer csak az egész élet belesűrűsödik egyetlen órába.
Az élet művészi szempontból leginkább attól kudarc, amitől megkapja a maga mocskos kis biztonságát: hogy soha nem élhetjük át kétszer ugyanazt az érzést.
És egyszer majd a te boldogtalan, szánandó fiadat sem fogják kímélni, hanem az arcába vágják az igazságot, úgy, ahogy én most neked: mi végre éltél? Mi jót tettél? És a fiad nem tud majd válaszolni, mint ahogy most te sem...
"Az élet élet" - de mi az élet? Az-e, hogy az ember potroha puffadtáig egyen? Borban fetrengjen? Az-e, hogy eleven asszonyhússal rakja tele a házát? Vagy az, hogy részeg kedvvel nagyokat rikoltsunk? Káromoljuk Istent azzal a nyelvvel, amelyet ő ajándékozott? Vagy az az élet, hogy gyűjtsünk hitvány kincseket, ménest, gulyát, házat, pénzt, földeket? Vajon ha egy nap behunyod a szemed, mit viszel magaddal a ménesedből, gulyádból? Még csak egy gombot se vihetsz magaddal a másvilágra!
Nem csoda az, hogy a melledben a szünetlen dobogó valami van? Nem csoda-e az, hogy a belső részed mozog, mint valami malom? Nem csoda-e, hogy a tested legfinomabb része kemény csontgolyóba van foglalva, a szívedet, tüdődet meg csontkosár födi? Honnan származtál? A semmiből? A véletlenből? Hogyan van, hogy véletlenül a fejeden van a két szemed, és nem a hónod alatt? S honnan van, hogy éppen a szájadban van a nyelved, amellyel megízleled, hogy a testednek mi hasznos, mi ártalmas?
Nem elég, hogy álmodd az életet, éld is úgy, ahogy álmodod, mert különben szélhámosnak tart a világ.
Mivel kimondatlanul állandóan valamilyen értéket tulajdonítunk az emberi életnek, irracionális azt állítani, hogy nincs pénzben mérhető értéke, még akkor is, ha az emberek többsége túl finnyás ahhoz, hogy ezt beismerje.
Jobb élet az, amit a bosszú hajt, mint az, amit semmi.
Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni.
Az élet tisztelete azt jelenti, hogy a születés és a halál végpontjai között úgy bánunk egymással, hogy érdemes legyen a világon élni.
Bekeveselltem: nem csupán végig-, hanem átélni akarom az életemet!
Az élet kulcsa az változatosság. Még akkor is, ha ennek időnként az önfeláldozás az ára.
Ki tudja, hány évtizedre
Bedobnak a véletlenbe,
Hol szakadék fölött szépen
Egyensúlyozhatsz kötélen.
(...)
Átvertek az anyaméhben,
Ez a pokol, nem az Éden.
Irgalom nincs, vagy csak annyi,
Ha mégsem kell megfoganni.
Vadidegen testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! Hiszen, ha úgy lenne... akkor talán nem okozna gondot a megnyilatkozás, s minden keserűség nélkül megrajzolhatnám életünk vidékének domborulatait (...) Csakhogy más a helyzet! Úgy tesznek e testek, mintha megértenének minket, s belevésődnek lelkünk érzékeny márványfalába, hatalmas üreget marnak belé - ám erről szólani, ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem. S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató: szeretünk élni.
Annyira választ akartam kapni az előttem tornyosuló nehéz kérdésekre, hogy elsiklottam az egyszerű válaszok fölött, még akkor is, ha majd kiverték a szemem.
Boldogság nélkül az élet tébolyult és szánandó kísérlet marad.
Mit tudtak nékem mondani a világról azok, akik apám házában megfordultak, vagy akikkel az egyetemen nap mint nap találkoztam? Csak azt, amit én is láttam. Semmi újat. Ők is - éppen úgy, mint én - csak a felületet látták a környező életből, de én sejtettem, hogy az élet ennél több, mélyebb, és én szerettem volna ebbe a mélységbe hatolni.
Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jólétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. (...) Nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van.
Minden győzelemben megbújt a jövendő vereség, minden örömmámor alján - a keserűség.
Tudod, kezdem azt gondolni, hogy az igazi lelki növekedés csak akkor kezdődik, mikor teljesítettük a felnőttség követelményeit, amiket elvártak tőlünk. Például a munkát, a család felnevelését, egy közösség összehabarcsolását - szóval mindazt, amik távol tartanak az igazi lényedtől, és az embertől, akit hátrahagytál.
Az egész élet nem más, mint folytonos nevelés, melyben mindnyájunk Tanítómestere a nagy leckét a végére tartogatja.
Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.
Valahonnan idejövünk, és aztán elmegyünk valahova. És hogy honnan jövünk, és hova megyünk, az mindig titok. Ez a titok mindig önmagában rejlik, és mások számára megoldhatatlan.
Az élet nehéz, sokszor fájdalmas is, de annyira izgalmas, hogy én egyetlen pillanatáról se mondanék le önként.
Emlékeztessük magunkat arra, hogy mindannyian folyamatosan változunk. Az élet lassú utazás, melynek során olyan emberré válunk, amilyenné tesszük magunkat.
A józan ész gyilkos hatással van az emberre, egy pillanatot sem szabad elszalasztani. Az élet egy pillanat. Semmi sincs utána, így aztán égnie kell mindig, a leghevesebben.
Élni? Igen - csak épp nem minden áron.
Nagy áron? Talán. De nem bármi áron.
Valamit elfelejtünk,
elmulasztunk valamit,
elszalasztjuk, vagy elhalasztjuk.
És ez a majdnem-semmi attól fogva
jön, jön, nyomunkban van és egyszer csak
mérettelenné hatalmasodik, mint az éjszaka
csendjében egy padlóreccsenés.
A jelenben nehéz élni, a jövőben értelmetlen, a múltban pedig lehetetlen.
Az életet nem lehet tanfolyamon megtanulni. Vagy alkalmas valaki, vagy nem, erről van szó.
- Egyetemista koromban volt egy barátnőm (...). Volt egy ikertestvére. Nem egypetéjű, de akkor is ikertestvér. Nem mintha ez nagy különbség lenne, de az egypetéjűek között általában szorosabb a kapcsolat. A lényeg az, hogy másodéves korunkban az ikertestvére meghalt egy szörnyű autóbalesetben. A barátnőm nagyon különös módon reagált rá. Feldúlta a dolog, természetesen, ugyanakkor mintha meg is könnyebbült volna. Azt gondolta, hogy ezt megúszta. Isten őt választotta. Most már biztonságban van. Egy ember életében csak egy ilyen tragédia lehet. Érted, mit akarok mondani?
- Igen, értem.
- De az élet nem így működik. Vannak, akik egész életükben megússzák. Mások pedig többet kapnak, mint amennyit megérdemelnének. Sokkal többet. És a legrosszabb benne, hogy ez nem mentesít a többi csapás alól.
- Az élet nem fair.
Egy ember nemcsak önmaga él és hal meg. Továbbadja, ami benne rejlik, az utána jövőknek...
Mi az emberi élet ezen a földön? Mint a fa árnyéka a Dunának partján: délelőtt virágos gyepre fordítja a nap; délután a sárra. Este elmúlik...
Az élet nem jó és nem rossz; milyen is? Olyan, mint az olcsó irodalom: olyan életszagú.
Bizonyos, hogy a levegő és az eledel, a szerelem és a napfény, melyek nélkül nincsen élet, egyképpen égetnek, fogyasztanak, mérgeznek bennünket. Méreg az arzén és méreg a szenvedély, méreg a szépség és méreg a boldogság. Méreg a kávé és méreg a vágy, egy Kosztolányi-mondat is az, egy Ady-verssor is: mindez mégis kell, mindez mégis az életünk veleje.
A hitvány kis bogár is minden fűbe kapaszkodik elveszendő életében!
Istenem, ha lenne egy darabnyi életem. Nem engedném, hogy egyetlen nap is elteljék anélkül, hogy megmondjam az embereknek, hogy szeretem őket. Minden egyes nőt és minden egyes férfit meggyőznék arról, hogy ők számomra a legkedvesebbek, és szeretetben élnék a szeretettel. Megmutatnám az embereknek, mennyire nincs igazuk, ha azt hiszik, hogy nem szerethetnek többé, midőn már öregek, nem tudván, hogy akkor öregszenek meg, ha nem szeretnek többé! Egy gyermeknek szárnyakat adok, de megtanítom neki, hogyan repüljön a sajátjával. Megtanítanám az öregeknek, hogy a halál nem a korral jár, hanem a felejtéssel. Annyi mindent tanultam tőletek, emberek.
Csak az emberek szörnyűek! Az élet az egyetlen jó, mi pedig gyötrelemmé és iszonyattá változtattuk! És ez a mi örök tragédiánk!
Az élet pompás dolog, ha az ember nem veszi komolyan.
Az élet olykor, amikor már egyáltalán nem számítunk rá, különleges ajándékokkal lep meg bennünket.
Midőn az öngyilkosjelölt átemeli lábát a korláton és visszanéz, rendszerint visszahúzza magát és soha többé nem ismétli meg, mert ha sok kellemetlenség érte is, akkor, abban a pillanatban csak arra gondol, ami kellemes volt és ami kellemes lehet még.
Hisz az okos hit bennem is világol,
és bennem is felcseng keményen: élj!
Vágyam határtalan, még vonz a távol,
még vonz a láz s a féktelen veszély.
Amit az élet az egyik kezével ad, azt visszaveszi a másikkal.
Zűrös, kusza egyenlet az Élet (nagy Ével). Egyenlet? Akkora egyenletrendszer, hogy otthon a suli összes táblájára se férnének rá a végtelen képletei.
Az élet töméntelen vágánnyal dolgozik. Vannak mellékvágányok, vannak holtvágányok, de ezek is az életet szolgálják, tehát voltaképpen csak élő vágányok vannak.
Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyanazokkal a személyekkel ne játszassa le több változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt.
Nekem ez az egy életem van,
ami majd úgy múlik el,
mint az édes karamell,
hogy minden cseppje más,
szerelem, csalódás.
És az benne a jó,
hogy pont nekem való.
Ez az egyetlenegy érv,
amiért meghalnék!
A karamell édes íze,
mint az élet, meg a szíve,
és addig meleg a vérem,
amíg mind a kettőt érzem.
Az élet nem megy el nyomtalanul felettünk. Belefáradunk, elmeszesedünk, hajlamosakká válunk arra, hogy felületesen ítélkezzünk, ahelyett, hogy a dolgok mélyére hatolnánk.
Az élet a legjobb köpölyöző.
Látszat a lét, és lét a látszat.
Az élet pillanatok sorozata. Az élet minden pillanatában az élet minősége forog kockán. A pillanat minősége nem attól függ, amit kapunk tőle, hanem amit adunk.
Az élet megtanította arra, hogy a boldog pillanatokért néha nagy árat fizet az ember. (...) A boldogsággal csak az a bökkenő, hogy hamar hozzászokik az ember.
Mindig azt hiszi az ember, hogy már mindent látott, de téved. Azt gondolja, hogy már ismeri a legrosszabbat, de a legrosszabb mindig csak ezután jön, és a legrosszabbon túl mindig van még rosszabb.
Meg kell találnunk azt a jót, amiért az élet létezik ezen a mi földünkön.
Mindenkinek meg kellene találnia a közegét, ahol egészen természetesen élhet.
Az élet olyan, amilyennek az ember alakítja, függetlenül attól, hogy a sors hová vetette, a logika és a szabad akarat azt jelentette, hogy bármit kihozhatott belőle, amit csak akart.
