AZ EMBERI DILEMMA

Gyerekként, emellett, fantasztikus hallgató voltam – akár azt is mondhatnánk, hogy hallgatózó. Minden beszélgetést kihallgattam, ami csak a házban zajlott. Volt is egy családi viccünk arról, hogy nálunk semmi nem történhetett úgy, hogy én ne tudtam volna róla. Szerettem mindenről tudni, ami körülöttem folyt, és így gyerekkorom nagy részét a felnőttek beszélgetéseinek hallgatásával töltöttem, otthon, és a rokonainknál. Legtöbbször nagyon érdekesnek találtam, amiről beszélnek, de észrevettem az eszmecseréikben egy bizonyos ár-apály jelenséget – hogyan is folyt bele a beszélgetés egy fajta konfliktusba, aztán visszacsordogált belőle, majd megint bele a konfliktusba, és újra elfelé tőle. Időnként veszekedés és sértődés is előfordult, és az emberek félreértettnek gondolták magukat. Ez az egész nagyon különleges volt számomra – és egyáltalán nem értettem, miért csinálják ezt a felnőttek; az, ahogy kommunikáltak és egymáshoz kapcsolódtak, teljességgel felfoghatatlannak tűnt nekem. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is zajlik, csak valami nem volt rendben ezzel az egésszel.

ELHISSZÜK, AMIT GONDOLUNK

Ahogy nézelődtem és megfigyeltem, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra, évről-évre, egyszer csak belém csapott a felismerés: „Te jó ég! A felnőttek elhiszik a gondolataikat! Ezért szenvednek! Ezért kerülnek konfliktusokba. Ezért viselkednek furán, számomra érthetetlenül, mert elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.” Nos, egy kisgyerek számára ez elég furcsa felfedezés volt. Teljesen ismeretlen fogalom. Természetesen nekem is voltak elképzelések a fejemben, de gyerekként még nem úgy járkáltam a világban, mint a felnőttek - folyamatos, szűnni nem akaró kommentárral az elmémben. Alapjában véve túlságosan is el voltam foglalva azzal, hogy élvezzem az életet, hallgatózzam, elvarázsolódjam, vagy elcsodálkozzam az élet valamilyen jelenségén. Akkor azonban felfedeztem, hogy a felnőttek az idejük nagy részét gondolkozással töltik, és még ennél is fontosabb – és sokkal furább volt, legalábbis számomra -, hogy el is hiszik, amit gondolnak. Elhiszik a fejükben lévő gondolatokat.

Hirtelen azt is felismertem, hogy mi zajlik valójában, amikor a felnőttek kommunikálnak egymással: az emberek a gondolataikkal kommunikálnak, és mindegyikük elhiszi, hogy amit ő gondol, az igaz. A probléma pedig az, hogy minden felnőttnek különböző elképzelése van arról, hogy mi is az igazság, ezért aztán kommunikációjuk közben folyton egy kimondatlan tárgyalás-egyeztetés megy végbe, kísérletek sorozata arra, hogy meggyőzzék a másikat a saját igazukról, és megvédelmezzék saját gondolataikat és hiedelmeiket.

Aztán, ahogy tovább figyeltem, miként is hiszik el a felnőttek a gondolataikat, belém ütött, hogy, „Ezek nem épelméjűek! Most már értem őket: Őrültek. Teljes őrültség a fejünkben lévő gondolatokat elhinni.” Furcsa mód, gyerekként ez valami féle megkönnyebbülést hozott, mert legalább kezdtem megérteni a felnőtteknek ezt az eszement világát, bár túl sok értelmet nem találtam benne.

Ezt a tapasztalásomat sokszor osztottam meg másokkal az azóta eltelt években, és megtudtam, hogy egész sok ember emlékszik hasonló meglátásokra kicsi korából, a felnőtt világ őrültségével kapcsolatosan. Legtöbbször, azonban, ez a felismerés nem megnyugvást hoz a gyerekeknek, hanem azt eredményezi, hogy saját magukat kezdik el megkérdőjelezni; azt, hogy vajon nem velük van-e a probléma. És egy gyerek számára igencsak félelmetes megtapasztalás elhinni azt a gondolatot, hogy a felnőttek, akiktől a túlélésünk, a gondozásunk, a szeretve levésünk függ, lehet, hogy valójában nem épelméjűek.

AZ EMBERI SZENVEDÉS DILEMMÁJA

Számomra, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, ez a felismerés nem oda vezetett, hogy félni kezdjek a felnőttek világától. Sokkal inkább óriási megkönnyebbülés volt, hogy végre megértettem, miért is teszik azt, amit tesznek. Akkor még nem tudtam arról, hogy igazából épp az első felismerésemet tettem az emberi létezés egyik legnagyobb dilemmájára vonatkozóan: mi is okozza az emberi szenvedést. Ezt a kérdést már Buddha is feltette 2.500 évvel ezelőtt: Mi az emberi lény szenvedésének az oka?

Amikor szétnézünk a világunkban, elképzelhetetlen szépséget és rejtélyt látunk. Rengeteg mindent lehet értékelni benne, és elbűvölődve lenni általa, de mégsem tudunk úgy tekinteni az emberi világra, hogy ne vegyük észre a mérhetetlen szenvedést és elégedetlenséget. Rengeteg erőszak, gyűlölet, tudatlanság és kapzsiság. Miért van az, hogy mi, emberi lények, annyira fogékonyak vagyunk a szenvedésre? Miért van az, hogy úgy csimpaszkodunk belé, mintha az valami értékes tulajdonunk lenne?

Volt szerencsém kutyák és macskák között felnőni, és azt figyeltem meg, hogy egy kutya is tud mérges vagy csalódott lenni; képes megbántódni az érzéseiben – de aztán perceken belül, vagy néha akár másodpercek múltán, a kutya lehiggadt. Képes volt letenni a szenvedését, és visszatérni szokásos boldogság-állapotába, mindezt igen rövid idő leforgása alatt. Felmerült bennem a kérdés, „Miért van az, hogy az emberi lényeknek ilyen nehéz letenni a szenvedésüket?” Miért hurcoljuk tovább magunkkal, még akkor is, ha hatalmas teherré vált?” A legtöbb ember életét azok az események határozzák meg, melyek szenvedést okoztak nekik, és szinte mindegyikük réges-régen történt események miatt szenved. Ezek az események már nem zajlanak, mégis tovább élődnek az emberben, és még mindig a szenvedés tapasztalását eredményezik. Mi folyik itt?

Ez a gyerekkoromban tett felismerés, bár akkoriban még fogalmam sem volt róla, hogy mennyire jelentős, a szenvedés okainak megértését indította el bennem. Kristálytisztává vált, hogy a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük, amit gondolunk, hogy a fejünkben lévő gondolatok hívatlanul érkeznek be tudatunkba, körbe-körbe örvénylenek, mi pedig hozzájuk tapadunk. Azonosulunk velük, és jó alaposan megragadjuk őket. Ez a gyerekkoromban tett felismerés sokkal jelentősebb volt, mint azt sejthettem volna. Sok évembe, inkább több évtizedembe került, hogy rájöjjek, amit gyerekkoromban megláttam, az a szenvedés gyökerébe talált bele: a szenvedésünk egyik legalapvetőbb oka az, hogy elhisszük a fejünkben levő gondolatokat.

Miért is tesszük ezt? Miért hisszük el a fejünkben levő gondolatokat? Nem szoktuk a más emberek fejében levő gondolatokat elhinni, amikor mondanak valamit. Vagy amikor könyvet olvasunk, ami nem más, mint valaki más gondolatainak a rögzítése, akkor vagy elhisszük, vagy nem. De vajon miért van az, hogy a saját elménk gondolatait oly készségesen megragadjuk, megtartjuk, és még azonosulunk is velük? Úgy látszik, hogy nem vagyunk képesek letenni őket, még akkor sem, amikor óriási fájdalmat és szenvedést okoznak.

A NYELV ÁRNYOLDALA

A gondolataink elhívésére irányuló programozásunk nagyrészt neveltetésünkkel veszi kezdetét, és a nyelvtanulás során végbemenő teljesen természetes folyamat révén teljesedik ki. A gyermek számára a nyelv fantasztikus felfedezés. Elképesztő, amikor képes lesz néven nevezni valamit. Óriási előnyökkel jár, ha képes rámutatni valamire, és azt mondani, „Ezt akarom!” „Akarok egy pohár vizet!” „Ennivalót akarok!” „Pelenkacserét akarok!” Csodás áttörés, amikor először felfedezzük és használni kezdjük a nyelvet.

Az egyik legerőteljesebb darabkája a nyelvnek, amivel kicsi korunkban találkozunk, a saját nevünk; amikor felismerjük, hogy van nevünk. Én jól emlékszem erre a pillanatra az életemben. Csak ismételgettem a nevemet újra és újra, mert olyan élvezetes volt. Fantasztikus felismerés volt. „Oh! Hát ez vagyok én!”

Ahogy növekszünk, szinte mindannyian beleszerelmesedünk a nyelvbe. A nyelv igen hasznos eszközünkké válik csodás dolgok kommunikálására, élményeink megosztására, az életen való átnavigálásra. A nyelv képessé tesz minket arra, hogy kifejezzük a kreativitásunkat és az intelligenciánkat. De a nyelvnek is van árnyék-oldala, mint minden másnak is. A gondolatnak is van árnyék-oldala, és pont ezzel nem vagyunk tisztában. Senki nem mondja el nekünk, hogy ha elhisszük az elménkben lévő gondolatokat, az nagy veszélyeket rejthet magában. Sőt, pont az ellenkezőjét tanítják meg nekünk. Úgy programozódunk be felnövekedésünk során – a szüleink, a minket körül vevő világ és egymás által -, mint egy számítógép. Elvágólaggos látásmódot tanulunk meg. Valami vagy így van, vagy úgy, vagy helyes, vagy helytelen, vagy fekete, vagy fehér. Ez a programozás pedig kihat a gondolkodásmódunkra, és a világunk érzékelésére. Kék? Piros? Nagy? Magas?

Krishnamurti, a nagyszerű spirituális tanító mondta azt, hogy „Amikor megtanítod egy gyereknek, hogy a madár neve ’madár’, a gyerek soha többé nem fogja a madarat látni.” Onnantól kezdve a „madár” szót fogja látni. Ezt fogja látni és érezni, és amikor felnéz az égre, ahol az az ismeretlen, szárnyas lény repdes, akkor el fogja felejteni, hogy valójában valami hatalmas rejtélyt lát. Elfelejti, hogy valójában nem tudja, mi is az. Elfelejti, hogy az eget átszelő valami a szavakon túli létező, és az élet végtelen nagyságának kifejeződése. Az égen valójában egy különleges, csodába illő valami repül. De amint megnevezzük, úgy gondoljuk, hogy már ismerjük is. „Madarat” látunk, s ezáltal lefokozzuk őt. „Madár”, „macska”, „kutya”, „ember”, „csésze”, „szék”, „ház”, „erdő” – mindennek nevet adtunk, és amint nevet adunk nekik, elveszítik természetes elsődlegessgük egy részét. Természetesen szükségszerű, hogy megtanuljuk ezeket az elnevezéseket, majd fogalmakat gyártsunk köréjük, de ha el is hisszük, hogy ezek a nevek és a köréjük alkotott elképzeléseink valóságosak, akkor máris beleestünk a fogalmi világ transzába.

Tehát a gondolkodási és nyelvhasználati képességnek létezik egy árnyékos oldala is, amire, ha nem figyelünk és bután használunk, akkor szenvedni fogunk, és felesleges konfliktusokba kerülünk egymással. Hiszen, végső soron, pont ez, amit a gondolat művel: Elválaszt. Osztályokba sorol. Megnevez. Feloszt. Megmagyaráz. Még egyszer kihangsúlyozom, hogy a gondolatnak és a nyelvnek vannak nagyon hasznos aspektusai, ezért feltétlenül szükségesek. Az evolúció keményen dolgozott azon, hogy mi, emberek, összefüggően és ésszerűen tudjunk gondolkodni, vagyis, más szóval, olyan módon gondolkodjunk, mely biztosítani tudja a túlélésünket. De, ha visszanézzük, milyen is a világunk, akkor azt látjuk, hogy pont az a dolog, ami azért fejlődött ki, hogy segítsen a túlélésben, a börtön egy formájává is vált számunkra. Csapdába estünk egy álomvilágban, egy olyan világban, melyben első sorban az elménkben élünk.

Ez az az álomvilág, mellyel annyi ősi spirituális tanítás foglalkozik. Amikor a szentek és bölcsek azt mondják, „A világod álomvilág. Illúzióban élsz,” akkor az elmének a világára utalnak, és arra, ahogyan elhisszük a valóságról szóló gondolatainkat. Amikor a gondolatainkon keresztül látjuk a világot, akkor nem vagyunk többé képesek az életet és a többi embert az ő valóságukban megtapasztalni. Amikor elhiszek egy gondolatot veled kapcsolatban, akkor teremtettem valamit. Egy fogalommá alakítottalak át téged. Bizonyos értelemben, ha valamit elhiszek veled kapcsolatban, akkor csökkentem az értékedet. Valami nagyon picike dolgot csinálok belőled. Ez az emberi lények működési módja, és ez az, amit egymással teszünk.

 Ahhoz, hogy igazán megértsük a szenvedés okát, illetve a belőle való szabadulás lehetőségét, igen közelről kell szemügyre vennünk az emberi szenvedés gyökerét: amikor elhisszük, amit gondolunk, amikor valóságnak véljük a gondolatainkat, szenvedünk. Ez egészen addig nem nyilvánvaló, amíg meg nem vizsgálod, de amint elhiszed a gondolataidat, azon nyomban az álomvilágban élsz, ahol az elme kigondol egy teljes világot, ami pedig valójában az elmén kívül máshol nem is létezik. Abban a pillanatban elkülönültnek kezded érezni magad, és többé nem érzed azt a mély, gazdag, humánus kapcsolódást a többiekhez, hanem még jobban visszavonulsz az elméd alkotta világba, a saját magad által kreált világba."

Fordította: Oravec Andrea - Forrás http://www.onmunka.blogspot.com/