A kristálykoponyák nyomában 2 .rész

Az emberiség történetében mindig is voltak olyan pillanatok, amikor szembesülni kellett egy olyan egyedülálló és hihetetlen felfedezéssel, amit a normális hitrendszerrel és mindennapos bölcsességünkkel nem lehetett megmagyarázni; olyan felfedezésekkel, melyek alapjaiban kérdőjelezték meg a történelem menetéről alkotott feltevéseinket, és ezáltal egész jelenkori világképünket.

Lehetséges, hogy a kristálykoponya is éppen egy ilyen felfedezés? Végső soron, mindig is azt feltételeztük, hogy sokkal fejlettebbek vagyunk egyszerű és primitív őseinknél. Minden, amit a történelmünkről tudhattunk, azt sugallta, hogy a civilizáció egy logikus folyamat során permanens módon tökéletesedik az ezredforduló felé haladva, ezért - szinte alapértelmezésben - mi jelentjük az emberiség evolúciós fejlődésének csúcspontját. A kristálykoponya éppen ezt a hitünket ingatta meg.

 
Hiszen hogyan is készíthettek volna az ősi korok "primitív" emberei valamit, ami ennyire tökéletes? És ebből következően: vajon a maják - rendkívül komplex városaikkal, bonyolult hieroglifáikkal, matematikájukkal és naptárrendszerükkel, valamint csillagászati tudásukkal - beleillenek-e a folytonosan fejlődő és tökéletesedő emberfajról alkotott egyszerű modellbe? A koponya maga volt a megtestesült rejtély. Nem csak hogy öröm volt ránézni, de úgy tűnt, mindenkinek, aki kapcsolatba került vele, volt egy története szokatlan tapasztalatokról és megmagyarázhatatlan jelenségekről. Akármiben is állt a valódi ereje, láthatóan
valamennyiünket egyfajta révületbe sodort. Most, hogy már tudtuk, a kristálykoponya nem csupán ősi legenda, egy sor más kérdés várt megválaszolásra. Lehet még több olyan koponya is, mint Annáé? Mi köze a koponyának az ősi legendához? Miért van az, hogy bizonyos emberek, köztük Anna apja is, gonosznak tekintik, míg mások, mint például Anna, a jóság kútfőjének? És vajon valóban maguk a klasszikus maják állították elő ezt a gyönyörű és finoman megmunkált tárgyat?
**
Miután meglátogattuk Anna Mitchell-Hedgest, ezek a kérdések még mindig megválaszolásra vártak. És a vágy is egyre erősebb lett bennünk, hogy megtaláljuk a megoldást. Megpróbáltunk hát minél többet megtudni az ősi maja civilizációról. A könyvekből, amiket elolvastunk, úgy tűnt, hogy az archeológusoknak meglehetős részletességgel sikerült rekonstruálniuk a múltat a feliratokból, a nyelvemlékekből és a tárgyakból, melyeket a maják hátrahagytak. Pontos elképzeléseik voltak az ősi szokásokról, rituálékról, tudásról és hitvilágról; sőt némely esetben olyan konkrétumokról is, mint a királyok születési dátuma, és felmenőik neve egészen hét generációra visszamenőleg. Így azután felvettük a kapcsolatot a különféle maja szakértőkkel és régészekkel, abban reménykedve, hogy azok képesek lesznek további információkkal szolgálni a kristálykoponyáról. Vajon a maják ugyanakkor készíthették azt, amikor hatalmas városaikat építették, hogy azután azt is elhagyják, talán többi társával egyetemben, sietős távozásuk során? Talán a kristálykoponya szolgáltathat valami magyarázatot arra, miért kellett egyáltalán elmenniük?



És hogyan maradhatott meg épségben a templom romjai között? Azt is tudni akartuk, hogy létezik-e olyan nyom, mely arra utalna, hogyan készíthették el a maják a koponyát, vagy pedig, ahogyan Frederick Mitchell-Hedges is gyanította, az valójában egy még rejtelmesebb, maják előtti korból származik? Amint elkezdtük nyomozásunkat, hamarosan nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy ezek olyan kérdések, melyekre aligha kínálkozik
egyszerű válasz. A részletesség ellenére, mellyel az archeológusok feltárták a maja történelmi múlt némely aspektusát, a tudás jókora darabjai még mindig felfedezésre vártak. Ahogy tovább folytattuk a kutatást, arra is rá kellett ébrednünk, hogy szándékunkon kívül is valóságos régészeti aknamezőre tévedtünk. Nemcsak arról folyt szenvedélyes hangú vita, hogy kik voltak valójában a maják, honnan származtak és hová tűntek el; de úgy tűnt, egy kérdés mindennél jobban megosztja az archeológustársadalmat, és ez nem volt más, mint hogy honnan is származik valójában a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponya? Mint megtudtuk, a tudományos vita már a koponya felfedezési helyén megkezdődött - Lubaantunban. Maga Mitchell-Hedges azon a nézeten volt, a helyszín eredete a maják előtti időkre datálható. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján igazolva látta, hogy az építési munkálatokban maják előtti népcsoportok is részt vettek, és arra egy sokkal korábbi periódusban került sor.


Mitchell-Hedgest leginkább arra alapozta ezt a feltevését, hogy - mint arra mi is felfigyeltünk - az építkezési technikák Lubaantunban alapvetően különböztek attól, amit a többi feltárt maja városban láthattunk. Nemrégiben megjelent, Maja próféciák című könyvükben Adrian Gilbert és Maurice Cotterell írótörténészek rámutattak, hogy az építkezés stílusa figyelemre méltó hasonlóságot mutat azon technikákkal, amit a jóval ősibb inkák hagytak hátra, a mai Peruban, Dél-Amerikában. Vannak bizonyos egyezőségek Lubaantun és az olyan híres inka történelmi emlékek között, mint amilyen Machu Picchu, mely több ezer mérföldnyire onnét, az Andok csúcsai között rejtőzködik. Gilbert és Cotterell utalnak arra, hogy akárki is építette Libaantunt, gyakorlati segítséget kapott a Dél-Amerikában élő ősi inkáktól, illetve tanulmányozta azok építkezési stílusát. Az is lehetséges, hogy mind az ősi maják, mind az inkák egy olyan civilizációtól tanulták a konstrukciós technikák, mely ősibb volt mindkettőjüknél. Ez viszont felveti a kérdést, hogy nem származhat-e a kristálykoponya ettől a rejtelmes premaja civilizációtól?
 

Mitchell-Hedgest meggyőződése szerint ez a civilizáció nem volt más, mint a legendás Atlantisz. Jóllehet a feltételezés teljesen valószerűtlenként hat a számunkra, Mitchell-Hedges a későbbiekben - amikor a Honduras közeli partok mentén, a Bay-szigeteknél végzett feltárásokat - valóban rábukkant egyes bizonyítékokra, melyek alátámasztották, hogy létezett egyfajta maják előtti civilizáció a világnak ezen a részén. Számos feltárt darabot ajándékozott a londoni British Museumnak, illetve a New York-i Amerikai Indiánok Múzeumának. James Jvyce kapitány a British Museumtól így írt: véleményem szerint a minták egy nagyon korai közép-amerikai civilizációra utalnak; feltehetően még a maják előttről. A tény, hogy hasonlóságokat mutatnak Costa Rica meghódítás előtti civilizációival, a korai majákkal és az archaikus mexikói kultúrákkal, feltételezi, hogy ez lehetett az a korai központ, ahonnét később a különféle kultúrák szétszóródtak Közép-Amerikában... A további kutatások eredménye vélhetően más megvilágításba helyezi jelenkori elképzeléseinket az amerikai őshonos civilizációk eredetéről és továbbfejlődéséről... Véleményem szerint az ön felfedezése óriási jelentőséggel bír. George G. Heye, az Amerikai Indiánok Múzeumának elnök-igazgatója hasonló véleménnyel volt a felfedezésről: Minden tekintetben egyet értünk a British Museum álláspontjával az Ön rendkívüli felfedezéseivel kapcsolatban, melyeket Közép-Amerika partvidékén, egy szigetcsoporton tett... A minták... egy mind ez idáig ismeretlen kultúrára utalnak. A tudományos vélekedés egy korszakát nyithatják meg az amerikai kontinens őslakosainak korát és történelmét illetően... Az Ön felfedezései új perspektívát nyitnak az amerikai kontinens ősi civilizációinak vizsgálata során, és vélhetően arra indítja majd az archeológusokat, hogy felülvizsgálják a jelenkori tudományos teóriákat Közép- és Dél-Amerika kultúráival kapcsolatban. Véleményem szerint, ha a további tudományos munka is elvégzésre kerül, és még több tudást birtokolhatunk, egy teljesen új történelemmel állhatunk elő, mely talán arra indít bennünket, hogy világszerte felülértékeljük egész eddigi álláspontunkat az antik kultúrák szerepéről. Sikerült lenyomoznunk egy archeológust, Dr. Norman Hammondot, a Boston University munkatársát, aki az 1970-es években huzamosabb időt is eltöltött Libaantunban, a terület további feltárása során. Chris felhívta Dr. Hammondot, hogy megkérdezze tőle, véleménye szerint valójában ki építette fel a várost. Dr. Hammond igazán boldognak tűnt, hogy erről beszélhet, és kifejtette, hogy szilárd meggyőződése szerint a maják, és kizárólagosan a maják voltak azok, akik megépítették Libaantunt. Véleménye szerint az építkezésre úgy i. sz. 700 körül kerülhetett sor, és i. sz. 850-ben a maják már el is hagyták a várost. Őt egy cseppet sem zavarta, hogy az építmények ennyire különböznek a többi feltárt maja várostól, miután a majáknál olyan szélsőséges esetek is előfordulnak, hogy a házak égetett téglából és habarccsal készültek, mint a modern lakóházak, a megszokott, tömbökre hasított mészkövek helyett. Dr. Hammond véleménye szerint Lubaantun, akárcsak a többi feltárt terület, teljes egészében maja, és ő személy szerint nem tud egyetérteni azokkal, akik szerint mások - akár inkák, akár atlantisziak - bármilyen módon részt vettek volna ebben. Amikor viszont a beszélgetés magára a kristálykoponyára terelődött, Dr. Hammond véleménye valóságos bombaként robbant. Abban a pillanatban, hogy Chris előjött a koponya kérdésével, Dr. Hammond meglehetős egyértelműséggel és kategorikusan kijelentette, hogy a kristálykoponyának semmilyen köze sincs Lubaantunhoz, hogy azt egyáltalán nem is ott találták! Elmondta, hogy először is semmiféle bizonyíték nincs arra nézve, hogy Anna Mitchell-Hedges valaha is járt volna Lubaantunban, és hogy a talált koponya története is csak azután kezdett elterjedni, hogy az édesapja meghalt. Egyedül Anna Mitchell-Hedges kijelentései támasztják alá a történetet. Mostanra már tisztában voltunk vele, hogy a kristálykoponya felfedezését övezi bizonyos fokú ellentmondás, de azt nem gondoltuk volna, hogy ilyen mértékű. Norman Hammond viszont kereken kijelentette, hogy erről a témáról többet hallani sem akar. Meg voltunk döbbenve. Filmet akartunk készíteni Anna Mitchell- Hedges lenyűgöző történetéről, és akkor egy elismert archeológus egyszer csak kijelenti, hogy az egész nem több egyszerű mesénél. Most mit tegyünk? Mint arra nagyon hamar rájöhettünk, az csak egy dolog, hogy filmet készítünk; az igazságot megtudni a Mitchell-Hedges koponyával kapcsolatban már egészen más lapra tartozik. Az igazság kicsúszni látszott az ujjaink közül, mint a tengerpart homokja. Ha Anna Mitchell-Hedges soha nem is járt Lubaantunban, honnan szerezhette azokat a fényképeket, melyek ezt igazolták? Ha a társaság soha nem bukkant rá ott a kristálykoponyára, miért állt volna elő Anna ezzel a hihetetlen történettel?

 

Úgy tűnt, hogy az embereket igazából az a sor különös ellentmondás ejtette gondolkodóba a koponya eredetével kapcsolatban, ami Annának a koponya felfedezéséről szóló részletes számadása, és saját apjának ugyanebben a témakörben megfigyelhető szándékolt hallgatása között megmutatkozott. Frederick Mitchell- Hedges még önéletrajzában is csak alig említi meg a koponyát. Ami azt illeti, egy későbbi amerikai kiadásban, mely 1955-ben látott napvilágot, egyetlen szó sem esik erről. Az eredeti kiadásban is csak röviden és némiképp titokzatosan hivatkozik rá, mint az alábbi idézetben is, amit önéletrajza azon részéből vettünk, melyet főként későbbi, afrikai utazásának szentel: Magunkkal vittük a baljós végzet Koponyáját is, melyről már oly sokat írtam... Ha valóban sokat írt a koponyáról, akkor minden bizonnyal csak mi voltunk rá képtelenek, hogy felleljük ezeket a hivatkozásokat. A helyzet csak tovább bonyolódott, amint elolvastuk azt a további ködös utalást, amit Frederick Mitchell-Hedges a koponyával kapcsolatban tett: Minden okom megvan rá, hogy ne fedjem fel, hogyan került a birtokomba. . . . Legkevesebb 3600 esztendős, és a legenda szerint a maják főpapja használta az ezoterikus szertartások alkalmával. Állítólag, ha a koponya segítségével kívántak halált valakinek, akkor az óhatatlanul és hamarosan be is következett. Minden gonoszság megtestesüléseként írták le. Ezt a jelenséget nem kívánom részletesebben elmagyarázni. A fejezet végén ennyit még mindenesetre hozzátesz: - A felfedezés további részleteiről abban a könyvben lesz szó, amit Sammy fog megírni. Az információhiány Frederick Mitchell-Hedges saját visszaemlékezéseiben talán mindennél jobban - talán még a koponya rendkívüli mágikus és gyógyító hatalmával kapcsolatos kijelentéseknél is jobban - hozzájárult ahhoz a hihetetlen mértékű vitához, mely leginkább az archeológus közösségek körében ütötte fel a fejét. Ilyen mértékű titkolózás esetén bizonyos mértékű szkepticizmus érthető is. Ez esetben azonban a kétkedés némely, meglehetősen vad spekulációhoz is elvezetett. Dr. David Pengergast, a torontói Royal Ontario Museum szaktekintélye eltűnődött még azon is, hogy talán maga Frederick Mitchell-Hedges helyezte el oda a koponyát, hogy Anna megtalálhassa. A tény, hogy éppen a tizenhetedik születésnapjára esett a felfedezés, mindenesetre valóban gyanús egy kicsit. Vajon tényleg nincs szó másról, mint egy rendkívüli atyai ajándékról, melyet fáradságot nem kímélve helyeztek el, azzal a szándékkal, hogy a lány éppen a születésnapján bukkanhasson rá? Az okfejtéssel az a probléma, hogy ha még így is történt volna, megválaszolásra vár a kérdés, hogy maga Frederick Mitchell- Hedges hogyan tett szert a kristálykoponyára? David valószínűsíti, hogy talán egy másik ásatási helyen bukkant rá, esetleg vásárolta valahol, vélhetően hatalmas pénzért. Ekkor viszont az a kérdés, hogy miként sikerült eljuttatnia azt Lubaantunba, keresztül az egész esőerdőn anélkül, hogy bárki is tudott volna róla?


/Chris Morton/