A szellemek - 5.rész - A materializmus

Az élettan kutatói mindent abból következtetnek, amit látnak. Emberi gőg ez, melynél fogva azt hiszik, hogy mindent tudnak és nem képesek elhinni, hogy valami fölülmúlhatja az ő értelmüket. Maga az ő tudományuk teszi őket elfogultakká és nem hiszik, hogy a természet valamit elrejthetett előlük." 

„Nem igaz az, hogy a materializmus e tanulmányok eredménye; az ember helytelenül következtet belőlük, mert hiszen mindennel, még a legjob dologgal is visszaélhet. Elsősorban a „semmi"-től sokkal jobban félnek az emberek, semhogy elárulnák félelmüket és az erős értelmű emberek gyakran inkább nagyképűek, mint bátrak. A legnagyobb részük csakis azért materialista, mert nem tudja valamivel betölteni azt az űrt, mely örvényképpen tátong előtte. Mutass azonban mentő horgonyt nekik és ők sietve fognak abba kapaszkodni."
Vannak oly emberek, kik értelmük tévedéséből csak az anyag működését látják a szerves lényekben és abból származtatják minden cselekedetüket. Az emberi testben ők csupán villanygépet láttak, az élet gépezetét pedig csak a szervek játékán tanulmányozták. Látták, hogy gyakran egyetlen íonál elszakadása az, ami kioltja az életet és annál a fonálnál egyebet nem is láttak. Keresték, hogy nem maradt-e meg valami, mivel pedig csak tétlenné vált anyagot láttak és nem látták elszállani és meg nem foghatták a lelket: abban állapodtak meg, hogy minden csak az anyagnak tulajdonsága volt, tehát a halál után csak a gondolat hűlt helye marad meg.

Szomorú dolog volna, ha mindebből csak ezt lehetne következtetnünk, mert akkor céltalan volna minden jó és rossz. Az ember akkor oda süllyedne, hogy önmagánál egyébre nem gondolna és anyagi kedvteléseinek kielégitését minden fölé helyezné. Felbomlanának a társadalmi kötelékek és visszahozhatatlanul véget érnének a legszentebb vonzalmak. Ez a felfogás szerencsére távol sem általános, sőt mondhatjuk, nagyon is szűk térre szorítkozik és nem egyéb egyéni véleménynél, mert még nem sikerüli, tanná összefoglalni. Az ilyen alapon nyugvó társadalom. felbomlásának csiráit hordaná magában és tagjai vadállatok módjára széjjeltépnék egymást.

Az embernek megvan ösztönszerűleg az a gondolata., hogy életével együtt minden nem érhet véget számára. Irtózik a semmitől és bármennyire tiltakozott a. jövendő élet ellen, mikor elérkezik a nagy pillanat, alig akad olyan, aki azon ne tűnődnék, hogy mi lesz vele ezután; mert az a gondolat, hogy végkép kelljen megválnia az élettől, szívszaggató érzést kell. benne. Ki is volna képes közönnyel venni azt. hogy immár határozottan örökre el kell válnia mindentől, amit szeretett? Ki ne ijedne meg, látván maga előtt a semmiség végtelen örvényét megnyílni, amely elnyelni készül minden képességet és minden reménységet; és ki mondaná bátran: „Hogyan? hátam mögött a semmi, semmi más. mint üresség; minden véget ért örökre; még csak néhány nap és már nem is emlékeznek reám, akik túlélnek engem; csakhamar nyoma sem lesz földi pályafutásomnak, még a jót is el fogják feledni a hálátlanok; semmi jutalom mindezért és semmi más kilátás számomra, mint a férgektől megrágott testem?"

Nincs-e valami rettentő és megdermesztő ebben a képben? A vallás bennünket arra tanit, hogy nem lehet ez igy, józan eszünk pedig megerősíti ezt; csakhogy ez a bizonytalan határtalan jövendő lét nem elégiti ki bennünk a bizonyosság szeretetét; ez az, ami sokban kételyt ébreszt fel. Legyen ugy, hogy van lelkünk; de mi hát az, amit lelkünknek nevezünk? Van-e annak valami alakja, vagy észrevehető-e bármiképen is? Határok közé szorított, vagy határtalan lénv-e a lélek? Némelyek azt mondják, hogy Isten lehellete, mások szikrának és ismét mások a nagy mindenség egy részének nevezik, vagyis az élet és értelem elemének; de mit tudunk mindebből? Mennyiben érdekelhet az minket, hogy van lelkünk, ha az utánunk belekeveredik a végtelenségbe, mint a vízcseppek a nagy tengerbe? Nem egyenlő-e a nemléttel az, hogy egyéniségünk elvész? Azt is mondják, hogy anyagtalan a lélek, csakhogy az anyagtalan testnek nem lehetnének határozott méretei, ami előttünk annyi, mint a semmi. Vallásunk arra is tanit, hogy jó vagy rossz cselekedeteinknek megfelelőleg, boldogok vagy boldogtalanok leszünk; de micsoda boldogság várhat reánk Isten kebelében? Olyan üdvösség talán, olyan örök elmélkedés, melynek egyéb dolga sincs, mint az, hogy a Teremtő dicsőségét zengje? Valóság, vagy kép-e a pokol tüze? Maga az egyház ez utóbi értelemben veszi, de milyen fájdalmakat kell értenünk alatta? Hol van ezeknek a szenvedéseknek a helye? Szóval, mit teszünk és mit látunk ebben a reánk várakozó világban? Mondják, hogy senki maguk a síron túl evő lények jönnek el helyzetüket feltárni előttünk és megmondani, hogy mit cselekesznek. Ők maguk engedik meg, hogy tanúi lehessünk sorsuk fordulatainak abban az új életükben és igy megismertetik velünk azt a kikerülhetetlen sorsot, ami számunkra érdemeink vagy bűneink alapján várakozik. Van-e ebben valami vallástalanság? Éppen ellenkezőleg, hitet nyernek a hitetlenek általa, a lanyháknak pedig ez szükséges. Isten megengedi a spiritizmust, mégpedig azért, hogy felélénkítse ingadozó reményeinket és minket jövőnk meglátása által a jó útra térítsen vissza.

/Részlet Allan Kardec: Szellemek könyvéből/