Nyomban megparancsolta szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagokat és kihirdette: - Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá, lányommá fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hisz mindannyian szerettek volna a király örökbefogadott gyermekeként élni. Az egyik kisfiú is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott, a magvak csak nem akartak kicsírázni...

Hamarosan felvirradt a nagy nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott arcán.

Az egyik ház előtt azonban megpillantott egy pityergő kisfiút, aki üres virágcseréppel a kezében álldogált az utcán. Halvány mosoly derült fel a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút. - Hát te meg mit állsz itt evvel az üres virágcseréppel? - kérdezte.

A kisfiú hüppögve mesélte, hogy ültette el a magvakat, öntözte, gondját viselte és mégsem indult fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta a fiúcskát és boldogan kiáltotta: - Ez az én becsületes kisfiam!

Az emberek értetlenül néztek, mi történik, és egyikük megkérdezte:
- Miért őt fogadod örökbe, ezt a fiút az üres virágcseréppel?

Akkor a király így szólt: - Minden virágmag főtt volt, amit kiosztottam. Egy sem csírázhatott ki közülük.

Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyerekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, elszégyelték magukat, hiszen valamennyien más virágmagot ültettek el.

forrás: www.astronet.hu