Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


APU – egy pénz nélküli világ az X-9-es galaxisban

Köszönet és hála a fordítónak, hogy ilyen gyorsan lefordította Vitko Novi a hetvenes évek közepén eredetileg spanyolul kiadott trilógiájának, annak német változatának második részét is! ( Az első rész, '170 óra a földönkívüliekkel', honlapunkon olvasható. )

Legyen ezt a könyv is útmutató és lelki segítség a hamarosan felemelkedő emberiség számára!

Vitko Novi

APU – egy pénz nélküli világ

az X-9-es galaxisban


1.kötet

Ventla-kiadó, Németország

2006

1.kiadás

Fordította: Borosnyay Gábor


Néha történnek olyan dolgok is, melyeket sokkal nehezebb elfogadni, mint bármiféle fantáziát

Vitko Novi

A barátság a legszebb dolog az emberi életben. Gyakoroljuk hát!

Vitko Novi

Ahol sem közösség, sem tanítás, sem együttműködés nincs, ott a szükség a tanítómester és a pénz, a tekintély.

Vitko Novi

Nem tudom, mennyi idő telik még el, de biztos vagyok abban, hogy eljön az a nap, amikor a földi emberiség egyetlen nemzetté válik, egy közös nyelvvel, testvériesen egyesülve egy lobogó alatt: a Föld zászlaja alatt

Vitko Novi

Nyomaszt az a gondolat, hogy nemsokára elmegyek erről a világról, anélkül, hogy sok hasznára lettem volna embertársaimnak

Vitko Novi

TARTALOMJEGYZÉK


Fogalom-meghatározások jegyzéke                                               

Előszó                                                                                                     

Bevezetés                                                                                               

Ivánka utolsó napjai a Földön                                               

Ivánka elhagyja a Földet                                                               

Egy évvel Ivánka eltűnése után                                                     

Ivánka felébred az APU bolygón                                                   

Ivánka találkozása Aliffal                                                                      

Ivánka utazása a városba                                                                     

Megérkezés Kyoodo városába                                               

Ivánka összetalálkozik Pedroval                                                   

Ivánka meggyógyítása                                                                  

Ivánka regisztrálása APU-n                                                           

Dezintegrálás és integrálás APU-n                                       

Hasonlóságok APU-n és a Földön                                                 

A Föld fejlődési története                                                             

Az apuiak igazolványa                                                                  

Apuiak segítenek a Földnek                                                          

Úton egy étterembe                                                                      

Táplálkozás APU-n                                                                       

Inkarnálódás a Földön                                                                  

Pedro inkarnációi a Földön                                                           

A nyugalmi fázisok APU-n                                                            

Az idő képernyői                                                                          

Egy hálóhelyiség APU-n                                                                

A fogalom-meghatározások jegyzéke

ALIF

Egy apui, aki 12 000 éve látogatja a Földet. Ő volt az is, aki Ivánkát fogadta, amikor Apura vitték.

APU

Apu az idők kezdetén felrobbant. Ezáltal a robbanás által keletkeztek a csillagok és más galaxisok.

DEGRAVITÁCIÓ

Általában a dolgokra és élőlényekre ható nehézségi erő elvétele.

IVÁNKA

Földi leány, aki Dubrovnikban Jugoszláviában született a 20.század elején. Miután a szülei elhagyták, a testvérei túléléséért küzdött.

MACEDÓNIAI SÁNDOR

Amikor Nagy Sándor megszállta Ázsia és Afrika országait, mindenkit, aki ellenállt neki, Amerikába deportált, amely földrészt gúnyosan „földi paradicsom”-nak nevezett.

MÍNIUSZ

Az atom legkisebb része, az első részecske a semmi után. Az apuiak „természetfeletti” munkáiknál használják őket.

MUNKA AZ APU-n

Apu lakosságszáma néhány trillió. Minden felnőtt naponta csak néhány órát dolgozik műszakban; a munka sose áll le a bolygón.

„NEM FOGOM ELFELEJTENI”

A köszönetnek megfelelő kifejezés Apun.

PAMPANYÚL

Nyúl nagyságú rágcsáló.

PEDRO

Apui, aki a Földön Orleáni Johanna, valamint Robin Hood és Leonardo da Vinci alakjában élt. Ivánka Dubrovnikban ismerte őt meg, ahol mint matróz dolgozott; később elvitte Ivánkát Apura.

POZITÍV IONOK

Részecskék, amelyek kitöltik a teret és az univerzumot. Az apuiak szerint rájuk lehet visszavezetni a kémiát, a mozgást és az életet.

SZÍNEK

Apun a dolgok színe a szemlélő látószervéhez igazodik.

ZAY

Apui, aki a Földön Mózes, Protagoras, Jézus, Marx Károly, Luther Márton és mások alakjában élt.

 

 

Előszó

Vitko Novi, egy Montenegroban született délszláv ember életének legnagyobb részét Peruban élte le, ahol mint vízmérnök dolgozott. Ebben a különleges könyvben a perui Andokban szerzett élményeit írja le, melyek a gyönyörű szép Huaylas-völgyben,  a Santa folyó partján fekvő huallancai vízi erőmű közelében játszódtak le.

A „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvében Vitko Novi az Apu bolygóról származó földönkívüliekkel történt találkozásairól és kapcsolatáról tudósít, melyekre 1960. március 10. és 1961. január 1. között került sor.

További könyveiben, az „APU, egy pénz nélküli világ”-ban, „A pénz nyomora”-ban és az „X-9-es galaxis”-ban a szerző részletesen beszámol az apuiak fejlettségéről, az APU-n és a mi Földünkön folyó életükről, szervezetükről és munkájukról. Továbbá elmagyarázza a galaxisok keletkezését, a Föld benépesítését és más bolygón túli adottságokat.

A jelen könyvben az említett három mű van tematikailag összefoglalva  egy első kötetben. A második kötet később következik. A „Pénz nyomora” c. könyv fordításáról és közléséről lemondtunk, mert abban azokról a Földünkön uralkodó állapotokról van szó, amelyeket a pénzrendszer okoz, és amelyeket messzemenően ismerünk.

Külön köszönet illeti Jora Blümel asszonyt, aki már a „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvet is fordította. Mivel ő hosszabb időn keresztül élt Peruban és Vitko Novit is személyesen ismerte, most is nagyon beleérző módon fordította le a szöveget a spanyol eredetiből német nyelvre.

 

Jürgen Gottsleben

(Ventla-kiadó)

 

Bevezetés

Kedves Olvasó!

Már előre tudom, hogy meg fog lepni téged ennek a könyvnek a tartalma. Talán az ókori görög bölcsek ugyanúgy elcsodálkoztak volna, ha az elektromos áramot akartuk volna nekik elmagyarázni sok alkalmazási lehetőségével vagy egy embernek a Holdon való leszállását. Vagy ha egy olyan embert mutattunk volna be nekik, aki egy idegen szívvel él, egy lombikbébit, vagy sok más mai vívmányt, amelyeket 2000 évvel ezelőtt hihetetlennek és utópikusnak minősítettek volna.

Szemeid előtt egy olyan könyv van, melynek tartalma túlmegy annak határain, amit az ember a Földről és a világmindenségről tud. Leleplezései rendkívüliek és a mi emberi értelmünk számára teljesen szokatlanok. Ugyanúgy meg leszel lepődve, mint egykor Szókrátesz lett volna, ha a kertjében egyszer csak egy helikopter szállt volna le, hogy ajándékozzon neki egy televíziót, egy rádiót, egy távírót, vagy hogy elmagyarázza neki egy számítógép működését.

Én semmiképpen sem arra törekszem, hogy meggyőzzelek Téged az olvasottakról, mert ez azt jelentené, hogy bekorlátoznám a szabad akaratodat. Talán a Te véleményed szerint is valamelyest bolondosabb lennék, mint egykor Galilei az inkvizíció képviselői előtt, amikor azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül.

Hát emiatt írtam meg az „Apu, egy pénz nélküli világ” c. könyvet, amelyben szerepelnek részek a „170 óra földönkívüliekkel”-ből is. Ez egyfajta novella, és harmadik személyben íródott, bár én beszélgettem a könyvek két szereplőjével, Zayval és Ivánkával a történtekről. Két okból döntöttem a harmadik személy mellett: Egyrészt azért, hogy lehetőséget adjak az olvasónak arra, hogy saját logikus következtetései által kényszer nélkül sorolhassa be a könyvet ismeretei közé. Másrészt pedig azért, mert az Apu bolygón az egoizmusnak semmilyen formája nem létezik, és az általános nyelvhasználatban ezért nincs szó az első személyt kifejezésére.

Én nem tudós vagyok. Sosem gondolkoztam el létünk miértjén, vagy azon, hogy hogyan kezdődött egy sejt élete, hogyan és mikor keletkeztek a galaxisok, amelyek előidézték a bolygók mozgását; mekkora az átmérője a végtelen űrnek, vajon hány civilizáció létezik az univerzumban, vagy hogy mi a nyitja a minket körülvevő misztériumoknak. Az én egyetlen gondolatom az, hogy hogyan fognak az emberek testvérként egyesülni, és mi a záloga az ember nevű család közeli boldog jövőjének. Csak beváltom azt az ígéretemet, hogy egy kicsit közvetítek az emberek felé abból, amit magam láttam egy űrhajóban a hihetetlen „Idő képernyőjén”, amikor 1960-ban az Andokban rátaláltam a földönkívüliekre (lásd a „170 óra földönkívüliekkel” c. könyvet).

Csak azt tudom, hogy ez a könyv egyfajta őrültséget képvisel, azaz az emberi tudáson belül csak nagyon nehezen elképzelhető dolgokat, amíg csak egy napon sikerül a földi embereknek is hasonló időképernyőket létrehozniuk, hogy még több titoknak járjanak utána, mint én.

Bármi is legyen a véleményed erről a könyvről, az méltó lesz arra, hogy elismerjük, mert az a Te gondolataidnak egy terméke és a Te lényednek a kifejeződése. A Te élethez, gondolkodáshoz és döntéshez való jogod szent és nem árt senkinek. Amíg léteznek atomok és mozgás, az univerzum végtelen kiterjedésében továbbra is fog életet teremteni és formálni, és lakosai utazni fognak a Mindenségen keresztül legmélyebb titokzatos mélységeibe.

Aggódom az emberek szolidaritása miatt, mert az emberiség egy puskaporos hordón ül és háború és pusztítás fenyegeti. A fegyvergyártás továbbra is az első helyen szerepel az emberi célok között. A fegyverraktárak meg még mindig csak tovább telnek és az ágyúk nem hagyják abba felebarátaink elpusztítását.

Atom-, hidrogén- és neutronbombák lebegnek a fejünk fölött és fenyegetik földi létünket. Ugyanakkor „legyőzhetetlen” kórok és még más ismeretlen betegségek gyilkolják le ellenőrizhetetlen módon számtalan ember életét szövetkezve az éhséggel és a nyomorral.

Legfőbb ideje, hogy az emberek becsületes szándékkal a kutatásnak és a munkának szenteljék az életüket, mert ezek az egyetlen dolgok, amelyek hosszú távon biztosíthatják az emberiség túlélését.

És ez a mélyebb oka is annak, hogy elbeszélem ezt a történetet, amelyik az apuiak tudományos és technikai fejlettségéről tudósít, de a földi élet tegnapjáról és jelenéről is. Én láttam ezt az életet az űrhajókban az idő képernyőjén ott a perui Andokban.

Könyörgök minden tudóshoz, munkáshoz, tanárhoz és diákhoz, katonához és kormányhoz, minden hívőhöz és ateistához, férfihoz és nőhöz, hogy változtassa meg az emberiség történelmét, tegye szebbé azt azáltal, hogy egyszer s mindenkorra megtiltja fegyverek előállítását és megakadályozza az agressziókat és háborúkat. Járuljanak hozzá nyíltsággal és jóakarattal egy baráti társadalom létrejöttéhez, amelyben mindenki egyenrangú, és egyesült szándékkal békében él. Tanítsák az önzetlenséget és sugározzák azt szét a világmindenségbe, hogy korrigálják az univerzumban a negatív földi konzekvenciákat. Fáradozzunk végre azon, hogy felváltsuk a harci sikereket egy hősies békére.

Gondolj arra: Az egoizmus az oly hatalmas értelmed találmányait olyan fegyverré alakítja, amely emberi életet semmisít meg. Tégy meg mindent az emberi élet megmentéséért!

Nem fogom elfelejteni.


Vitko Novi

 

Ivánka utolsó napjai a Földön

Ivánka visszatér a városba. Céltalanul bolyong a sötét utcákon. Valahol az osztrák-magyar monarchia katonáira bukkan. Amikor megpillantja a kék egyenruhájukat, megijed. A férfiak undort keltenek benne. Az elszenvedett megaláztatás emlékei ötlenek fel benne; ami már jó pár évvel azelőtt történt. De még mindig pontosan emlékszik, hogy is történt az. A földre kellett feküdjön és meztelenül kellett ide-oda forognia. Ezért egy fél koronát vagy egy negyed kenyeret ígértek neki.

A „Bécs” vendégház felé veszi az irányt. A nyitott ajtón keresztül bent sok katonát vesz észre. Utálattól telve megy tovább. Majd egy idősebb férfihez fordul, akit a felesége kísér, és megkérdi tőle, hogy nem látta-e a testvéreit. A férfi osztrák hangon brummogva mond neki valamit. A felesége mosolyog, de Ivánka nem értett semmit. Sírva megy tovább, végül a „Trieszt” nevű vendégházhoz érkezik. Ott nincsenek katonák, és így bemegy.

A tulajdonos felesége felismeri, megragadja a karjánál fogva és beviszi a konyhába.

„Miért vagy így átvizesedve és járkálsz ezekben a szakadt ruhákban? Mi történt?”

Ivánka nem válaszol, csak kérdő tekintettel néz az asszonyra, majd újra sírni kezd.

„Hol vannak a testvéreim? Láttad őket? Vagy tudsz valamit róluk? Kérlek, mond el nekem, amit tudsz, mindegy, hogy mit!”

Az asszony ellenkezik. Ivánka mosolyog, ráncolja a homlokát és elkezd köhögni; és addig köhög, amíg már vért köp. Akkor megijed az asszony, hívja a férjét és tőle kér tanácsot. Az felszólítja, hogy adjon a leányra másik ruhát, adjon neki valamit enni és menjen vele egy kis kamrába. Ott az asszony meggyújt egy gyertyát, előkotor egy pár régi cipőt, néhány ruhadarabot és egy sálat.

Ivánka, magára maradva, lecseréli a ruháit és épp a cipőt akarja felhúzni, amikor hirtelen különös érzés vesz rajta erőt, valami megváltozik. Az ablakon keresztül vöröses fényfoszlány hatol be és bevilágítja a szobát. Megijed és összerándul. Abban a hitben, hogy valami tűz ütött ki, az ablakhoz siet, és kinyitja azt. Amit kint megpillant, attól való ijedtében elszorul a torka.

Kint a kertben egy karcsú férfi áll. Egy világító fény veszi körül. Rémülten és nyitott szájjal hőköl hátra néhány lépést. Az idegen azonban barátságosan mosolyog, üdvözlésre meghajtja a fejét és megszólal:

„Ne menj el! Kérlek hallgass rám csak egy pillanatara.”

Ivánka azt érzi, hogy valami bátorságféle érzés jelenik meg benne. Gondol egyet, majd megkérdezi:

„Te ki vagy? És mit akarsz tőlem?”

Mihály arkangyal vagyok. Azt szeretném, hogy megnyugodj és ne aggódj a testvéreid miatt.”

„Ugyan, mit tudsz te róluk! Hol vannak?

„Előbb nyugodj meg. Ők jól vannak.”

„De hol vannak? Mondjad már!”

„Nagyon messze vannak innen. Épp oly hirtelen mentek el erről a világról, mint ahogy jöttek. Belekóstoltak a szegénység keserű kenyerébe és elmentek.”

„Nem is tudsz róluk semmit! Te egy szélhámos vagy, semmi más! Csak meg akarsz ijeszteni és el akarod hitetni velem a hazugságaidat. Menj el innen! … És hagyj békén!”

„Legyen úgy, ahogy akarod Ivánka, legyek hát akkor egy hazug. De nézz már oda! És mond meg nekem, …hogy mit látsz ott?”

Ivánka abba az irányba néz, amerre az ismeretlen mutatott. Sötét éjszaka van, a Holdat nem látni és egyetlen egy csillagot sem. És egyszer csak a hirtelen megvilágított kert közepén ott áll a két testvérkéje egymás kezét fogva. Az idősebb intett feléje a kezével, a fiatalabbik meg csintalanul a nyelvét nyújtotta ki rá. Igen, aztán mindketten teli torokból nevetnek, miközben lassan távolodni kezdenek. Egészen lassan, míg csak el nem tűntek.

„Mirko! Marinko! Várjatok már! Ne szaladjatok már el!”, kiált Ivánka kétségbeesve. De az éjszaka sötétje ismét mindenre rátelepszik, csak a különös látogató maradt a helyén a fényív közepén, ami most kékes színt vett fel.

„Add vissza nekem a testvérkéimet! Nagyon kérlek! Szeretném őket még egyszer látni, aztán azt tehetsz velem, amit akarsz.”

„Figyelj Ivánka”, felelte az ember szeretetteljes hangon, „csak azt szeretném, ha megtennéd azt, amit most mondok neked: Öltözz fel és menj el aztán a „Bécs” vendégfogadóba. Légy vidám, bent egy sereg tengerész van. Énekelj velük. Ritka jól fogod magad érezni, és utána egy hosszú utazást kezdesz meg.”

„Miféle utazást? Hát nem viszel el a testvérkéimhez?”

„Csak arra kérlek, hogy kövesd az útmutatásaimat. Azután fájdalmaid hamar el fognak tűnni és szenvedéseid is meg fognak szűnni. Mert ott, ahová mégy, nincsenek betegségek, sem halál, sem pénz. Nincsenek királyok, nincsenek kormányzatok, nincsenek próféták és rendőrség sincs”

„De hol van az a hely? És hogy hívják?”

Az X-9-es galaxisban van és APU-nak hívják, válaszolta a férfi, majd testéből világoskék sugarak törtek elő, és olyan hirtelen eltűnt, mint amilyen gyorsan jött. De Ivánka nem tudta volna megmondani, hogy történt ez az egész. Még akart volna kérdezni tőle valamit, de a szájába szorult a szó. Visszalépett az ablaktól.

„Ez Isten csodája volt”, mondta és folytatta az öltözködést. Amikor fel volt öltözve, köszönetet mondott az asszonynak és a férjének és kilépett az utcára.

Sietős léptekkel ment tovább, mintha valami különleges győzelem várta volna abban a vendégfogadóban. A fájdalmait már alig érezte és a köhögése is alábbhagyott. A testvérei iránti aggodalma elszállt, már nem szégyellte magát a szegénysége miatt és amiatt sem, hogy senki gyereke volt. Mit számított már az, hogy nem az édesapja nevét viselte, és hogy ezért nem keresztelték meg a templomban. Elhalványultak a rémséges lelkiismeret-furdalásai amiatt, hogy el kellett adnia a testét, és csak az a vigasztaló gondolata volt, hogy azt azért tette, hogy fenntartsa testvéreit, Isten gyermekeinek és senki fiainak az életét.

A földi létnek az ellentmondásossága és az ember ember általi kizsákmányolása miatti keserűség, ennek a világnak az összes ínsége és nyomorúsága, a pénzgazdálkodásból fakadó állapotok eltűntek a gondolatai közül. Hol volt már a pópa feleségére való emlékezés, aki az egyetlen barátnője volt, aki önzetlenül segített neki? Már nem izgatta magát azzal a kérdéssel, hogy miért követeltek az egyház képviselői annyi pénzt egy miséért. Talán Isten inkább meghallgatta a drága miséket? Miért kellett Isten és ember közé beiktatni a pénzt, mint közvetítőt?

Mint egy távoli és kieső álomkép húzott át emlékezetén annak az éjszakának a rettenetes élménye, amikor az asztalos megerőszakolta és megsértette lelkét. Ivánka most egyszer csak úgy érezte magát, mint egy egészséges leány, aki alkalmas arra, hogy megházasodjon, szeresse a férjét és sok gyereke legyen. A borzalmas betegség korábban az összes érzékét eltompította. Itt már azonban nem volt visszaemlékezés a múltra és a jelen sem terhelte tovább. Mint egy holdkóros ment tovább, mint aki nem ismeri már meg a barátnőit sem.

Két katona lép be a vendégfogadóba. Az egyik egy harmonikát visz a vállán és egy olasz dalt játszik. Ivánka odaül melléjük és énekelni kezd velük.  A jelenlévők meglepetten figyelnek fel rá és hallgatják elbűvölő hangját, a nagy énekesnő hangját. Mégis lassan elfogy az ereje. Az ajtónál tömeg tolong, hogy meghallgassa őt. Mindenki tapsol az elragadtatástól. A nők át akarják ölelni, a férfiak meg pénzeket és arany ékszereket dobálnak oda neki. Ő meg énekel tovább, de nem képes felismerni senkit és nem hallja a körülötte leeső érmék csengését sem. Nem érzékeli sem a hozzá intézett kiáltásokat, sem az elismeréseket vagy a tapsot. Szemei mintha ködbe vesznének. A jelenlévők olyannak tűnnek számára mint fehér papíron a foltok. Az a katona, aki a harmonikán játszik, kiesik a látómezejéből. Már nem hallja a hangokat sem, levegőért kapkod, megfogja a torkát és eszméletlenül a földre esik.

„Gyorsan egy hordágyat!” kiáltja a harmonikás az egyik osztrák-magyar katonához. A jelenlévők tolonganak Ivánka körül, egyesek zavartan felkiáltanak. A nők közül sokan sírni kezdenek.

„Szegény! Eszméletlen”, mondja a hely tulajdonosa.

„Vigyétek be a leányt a kórházba és írjátok a költségeket az én számlámra”, mondja egy testes asszony erős hangon és a hordágyat vivő egyik férfinek adja a névjegykártyáját.

„Siessetek amíg nem késő!, mondja az miközben átveszi a névjegykártyát. Egy Dinka K. … nevet olvas rajta.

„Még lélegzik”, teszi hozzá az egyik katona és ráfekteti a leányt a hordágyra.

Ezután Ivánka ott sínylődött Dubrovnik akkor egyetlen kórházának kórtermében. Az ágya kettes számot viselte. Azok az állandó fájdalmak, amelyekben már évek óta szenvedett, felemésztették az erejét és úgy vették körbe őt, mint egy páncél. Most már nem kellett köhögnie és nem volt se étvágya, se szomja. A két testvérére és a táplálásukért folytatott szenvedésére való emlékezés megszűnt. Már arra az ínségre és szenvedésre sem emlékezett, amit a pénz okoz az emberek között. Úgy tűnt neki, mintha sosem élt volna ezen a bolygón. És Mirko és Marinko keresése is háttérbe szorult. Ők már ki tudja, hol voltak, és pénzre sem volt már szüksége. De a szíve még dobogott. A halállal küzdött, de meg akarta hosszabbítani az életét – akárcsak néhány órával is. Arra a rejtélyes Mihályra várt, aki megígérte neki, hogy elviszi a távoli Apu bolygóra, ahol állítólag nincs szenvedés. És hogy ő segítene neki elboldogulni abban a csodálatos új világban, amelynek létéről és lakosairól korábban soha sem árultak el valamit az embereknek.

Már a második éjszakát töltötte a kórházban, ahová azért vitték, hogy alaposan kivizsgálják, először az alatt a nyolc év alatt, amióta a tuberkulózisban szenvedett.

 

Ivánka elhagyja a Földet

Eső zuhogott Dubrovnik ezeréves városára. Mennydörgés hasította át az eget és a földet, alkalmanként kiadva a légkörben gyűjtött energiáját egy-egy villámlásban. Hirtelen egy erős széllökés csapódott a kórház ajtajának, amely kicsit kinyílt, majd nagy zajjal becsapódott. Az őrök és a nővérek megijedtek, és a San Vlaho kolostor főnővére, aki a kórházat vezette, és aki épp a betegek ellátásával volt elfoglalva, pontosan láthatta, hogy mi történik.

Egyszer csak fény vette körül Ivánka ágyát és megvilágította az egész kórtermet. A betegek azt hitték, hogy egy villám csapott le Ivánka ágyára, és féltek. A főnővér azonban nyugodt maradt, tartotta magát, megállt a kórterem közepén, felemelte karjait a magasba és azt kiáltotta:

„Gyermekeim, nyugodjatok meg! Nyugodjatok meg és imádkozzatok! Imádkozzatok gyermekeim és kérjétek urunk bocsánatát! Egy csoda történt a kórházunkban” mondta és elindult a fényesség irányába, ami már oszlóban volt. Amikor azonban Ivánka ágyához ért, csodálkozása tovább nőtt. A lepedő kínosan el volt simítva, de Ivánka eltűnt.

„Egy csoda! Egy csoda történt!” kiáltotta a főnővér és többször egymás után keresztet vetett, miközben tekintetét az üres ágyra szegezte, amelyben immár nem feküdt páciens. Akkor a párnán meglátott egy kerek kis cédulát. Letérdelt, megcsókolta az ágyat, amelyben a csoda bekövetkezett, és magához vette a cédulát. A papír kék volt, és rajta fehér színnel cirill betűkkel az állt:

„ Jövőre, október 8-án, szerdán újra fogsz hallani Ivánkáról. Mindent a többiekért. Dubrovnik, 1912. november 11.”

A főnővér összehajtotta a cetlit és azt figyelte, hogy csillog. Megnézte közelebbről is. Nos, az minden összehajtásnál vagy megfordításnál megváltoztatta a színét és a nagyságát.

„Most mit tegyek? Óh Istenem, mit tegyek most?” mondta a főnővér és a félelem egy érzése futott rajta át. Eltávolodott az ágytól és miközben az ijedt pácienseket próbálta megnyugtatni, Sebastian páter jutott az eszébe. Ő képviselte a vallásos felső vezetést a városban.

A páter 80 éves volt és sok éven keresztül tevékenykedett a Vatikánban, így hát méltó volt a teljes bizalomra. Úgy gondolta, őrá rábízhatja a sok személy által átélt és az általa látott csodát.

A főnővér le akarta csillapítani belső felindultságát, amit a rendkívüli esemény okozott benne, ezért sürgősen beszélnie kellett róla valakivel. Egy rövid pillanatra állva maradt a kórteremben kezében a cédulával. Aztán amelyik pácienst csak lehetett, arra biztatott, hogy a Miatyánkot imádkozzák. Amikor befejezték, elindult a kolostorhoz vezető úton, hogy beszéljen Sebastiannal páterral. Amikor odaért, a páter véletlenül épp ott volt.

„Lépjen be, nővér. Nos, mi történt?”, mondta, amikor meglátta a főnővér ijedt arcát.

„Sebastian páter, egy csoda történt …”

„Egy csoda? Dicsértessék az Isten! Hol? Mesélje el nekem! Mi történt?”

„Egy beteg eltűnt a betegágyáról világoskék fénylángok közepette.”

„Mikor történt ez?”

„Épp most, egy fél órával ezelőtt, páter”, felelte a főnővér és részletesen elmondta az egész esetet.

Sebastian páter türelmesen hallgatta az apácát. Megpróbálta megérteni, hogy mi történt a főnővérrel, aki annyi éven keresztül jeleskedett Isten és az egyház szolgálatában.

„Szegény nővér, élete és az értelme is lassan a végéhez közeledik. Vegye fel őt az Úr hamar az országába”, gondolta a pap, míg a nővér a tanácsára és a segítségére várt.

„Kedves nővér, maga nagyon jól tudja, hogy Urunk csodákat is tesz. Ő az isteni igazságosságot gyakorolja. Megbocsátását kell, hogy kérjük, hogy megadja nekünk az örök békességet.”

A főnővér csodálkozott Sebastian páternek ezen az érzelmileg jéghideg válaszán. Rögtön észrevette, hogy a pap nem hitt a szavainak. Csalódás hatalmasodott el benne, de megértette, hogy nem volt könnyű hitet gyakorolni egy olyan különös történésben, mint ami a kórházban lejátszódott. Érzéseit félretéve fogadta el a pap közömbösségét.

„Sebastian páter, ezt a cédulát az eltűnt beteg párnáján találtam. Megnézi?”

„Nem, csak tartsa meg magának, majd megnézem egy későbbi alkalommal. Most pedig menjünk át a kórházba, hogy utána nézzünk ennek az eltűnt betegnek.”

A két ember egymás után lépett ki a templomból. Sebastian páter ment elöl, a főnővér pedig egy kis távolsággal követte. Egyikük sem szólt semmit. Amikor beléptek a kórterembe, a betegeket imádkozva találták.

„Páter! Egy csoda történt. Az a beteg, aki ebben az ágyban feküdt, világoskék sugarak közepette eltűnt”, mondta egy idős ember, akinek a bal karja volt eltörve.

„Igen, fiam, tudom. Főnővér anya már elmesélte nekem”, felelte a páter.

A pap egy pillanatig megállt a helyiség közepén. A betegek köré gyűltek, és mindenki a saját módján mesélte el neki, hogy mit élt át.

„Ismerte valaki közületek az eltűnt beteget?”

„Nem”, válaszolták azok.

„Az ajtó zárva volt, amikor az eset történt?”

„Igen, páter, ebben teljesen biztosak vagyunk.

„Imádkozzatok, gyermekeim. Isten áldása legyen veletek”, mondta a pap és kiment.

Öt nappal később a főnővért felmentették a tisztségéből, mint a kórház vezetőjét, és azt az utasítást kapta, hogy maradjon továbbra is a kolostorban Johannes páter felügyelete alatt, aki abban a kórházban az egyetlen elmebetegekkel foglalkozó orvos volt.

A főnővér anya számára ez a fejlemény egy keserű csalódás volt, mégis legyűrte magában azt a felháborodást, ami úgy kígyózott benne, mint egy féreg a korhadó fában. Sok év telt már el azóta, hogy életét Istennek és a felebarátoknak szentelte. Ennél a tisztelhető és gyakran nehéz feladatnál elég tapasztalatot szerzett a személyét érintő igazságtalanságok elviselésében és Sebastian páter reakciója nem túlságosan lepte őt meg. Tiltakozás nélkül vette tudomásul áthelyezését és belenyugodott abba, hogy az ő napja október 8-án, szerdán lesz. Biztos volt abban, hogy azon a napon tisztázódni fog az Ivánkával történt különös eset. Az első napokon még kételkedett egy kicsit abban az ígéretben, ami a cédulán állt, de minél többet nézett a papírra, annál biztosabb lett abban, hogy az ígéret be fog teljesedni. Napok, hetek és hónapok teltek el, amíg végre eljött 1913. október 8-a, szerda.

 

Egy évvel Ivánka eltűnése után

Ezen a napon volt az időpontja egy orvosi vizsgálatra Johannes páternél, aki a kezdésre már napfelkeltekor megjelent. Húsz perccel kilenc után már kész is volt. A főnővér kikísérte Johannes pátert a lakásajtóig, és pont akkor, amikor el akart búcsúzni, egy karcsú fiatalasszony jelent meg és hozott egy piros papírba csomagolt kis csomagot. Üdvözölte a pátert majd a főnővérhez fordult.

„Anyám”, mondta az asszony, miután letérdelt, „ezt a csomagot Seraphin páter küldi Önnek. Azt mondta, hogy adja oda Sebastian páternek, hogy ő maga csomagolja ki.”

Johannes páter csak figyelte a fiatalasszonyt, aki még egyszer üdvözölte a főnővért. Aztán alighogy elindult volna, a csomagot hozó asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

„Istenem!” kiáltotta a főnővér csodálkozva. Johannes páter odanézett, hogy megnézze, mi történt. De amikor ő sem látta a fiatalasszonyt sehol, ő is megdöbbent.

„Főnővér anya, mi történt? Hol van az a fiatalasszony, aki ezt a csomagocskát hozta?”

„Nem tudom, páter, hirtelen eltűnt, nem tudom hova …”

„És a csomag? Miért nem bontja fel?”

„Nem, Johannes páter, ez a csomag a csodának a bizonyítékát tartalmazza, amire már egy éve várok.”

„Egy csoda? Miről beszél?”

„Jöjjön!”, mondta a főnővér. A páter megfordult és becsukta az ajtót. Bent az udvaron aztán a főnővér elmondott neki mindent. Ő azonban megijedt és azt hitte, hogy a főnővér vallomása egy pillanatnyi elmezavar következménye. Sajnálta a főnővért és úgy döntött, hogy vele megy Sebastian páterhez és kikéri a tanácsát, hogy mit lehetne a főnővérrel tenni, mivel az állapota lehet, hogy ’rosszabbodni’ fog.

„Hát akkor menjünk most Sebastian páterhez, és adjuk oda neki a csomagot”, javasolta Johannes páter, akire mély benyomást tett, amit látott és hallott.

„Menjünk páter. Örülök, ha elkísér. Minél több ember él meg egy csodát, annál hihetőbb lesz az”, mondta a főnővér és együtt útnak eredtek.

Miután átmentek a kolostor udvarán, a hátsó ajtón keresztül hagyták el azt, és végül a Budva utcán keresztül jutottak el Sankt Vlaho kolostorfalaihoz. Az ajtónálló bevezette őket Sebastian páter dolgozószobájához. A főpap épp abban a pillanatban lépett ki a folyosóra. Ott találkoztak.

„Nos, kedveseim, mi hozott benneteket ide?”, fordult kérdően Johannes páterhez, miközben egyenesen a szemébe nézett, mintha azt a komoly kérdést akarta volna hozzá intézni, hogy mi történt a főnővérrel?

Johannes páter nem válaszolt. Ahelyett ránézett Sebastian páterre és tekintetét a csomagra irányította, amit a főnővér a kezében tartott. A főpap megértette, és megkérdezte a főnővért:

„Mi hozta ide, nővér? Hogy szolgál az egészsége?”

„Még sosem voltam olyan jól, mint ebben a pillanatban, Sebastian páter.”

„Örülök, hogy ilyet hallok, főnővér anya! Dicsértessék az Isten! Akkor majd mondunk egy misét ezért és hálát adunk az Úrnak. Lépjetek be és foglaljatok helyet!”, mondta a páter, miközben kinyitotta dolgozószobája ajtaját. Mind beléptek, és leültek a kerek asztal köré.

„Köszönöm”, válaszolta a főnővér, miután az asztalra tette a csomagot.  „A mise miatt ne aggódjon, páter. Annak az oka, amiért ilyen jól érzem magam az ebben a csomagocskában lévő energia.”

„De nővérem, mit mond maga itt?!”

„Amit épp hallott, Sebastian páter. Ezt a csomagot néhány perccel ezelőtt kaptam. Ugyan ez Önnek lett küldve, én biztos vagyok abban, hogy bizonyítékot tartalmaz arra a csodára, amit egy évvel ezelőtt éltem meg. Tessék, itt van, bontsa fel, uram.”

„De mire ez az egész?”, kérdezte Sebastian páter. Ránézett Johannes páterre, majd vette a csomagot és nagy sietséggel felbontotta. Azonnal sokszínű csillogó fény áradt szét a csomagból és bevilágította az egész helyiséget.

„Uram Isten! Mi …? Egy ládika!” kiáltották mind egyszerre.

„Nyissa ki a dobozkát, Sebastian páter, nyissa ki! Meglátjuk, mi van benne”, javasolta a főnővér izgatottan.

„Tegye meg maga, Johannes testvér, nekem nincs türelmem hozzá.”

„Hát jó, testvérem”, felelte az. Felállt, megfogta a ládikát és az egyik ujjával megnyomta azt a kis gombot, amin nyomtatott betűkkel az állt: ’Kinyitáshoz itt megnyomni’. Abban a pillanatban a ládika megváltoztatta a színét. A belsejéből valami gázféle áradt szét piros, zöld és sárga színárnyalatokkal. A helyiség megtelt tarka csillagocskákkal, és a nappali fényben mindegyik különböző színben csillogott. A ládika fenekén egy kék papírtekercs volt, amelyen fehér nyomtatott betűk látszottak valamilyen régi cirill írásmódban.

„Dicsértessék az Isten!”, kiáltották mind egyszerre.

„Egy csoda, testvér, egy csoda!” jelentette ki Sebastian páter és keresztet vetett.

„Imádkozzunk, testvérek, imádkozzunk”, javasolta Johannes páter. Míg a főnővér letérdelt egy Jézus-ikon előtt, a páter NEKI mondott köszönetet ezért a csodáért, ami tulajdonképpen a főnővérnek járt volna, hisz e csoda által Sebastian páter előtt a főnővérnek ugyanolyan jelentősége lett, mint ami már korábban is kellett volna.

„Johannes testvér, Önt éri az a megtiszteltetés, hogy elolvassa, mi van írva erre a csodálatos papírtekercsre.”

„Köszönöm, Sebastian testvér”, felelte ő. Majd letérdelt a ládika előtt és a Miatyánkot imádkozta. Aztán felemelkedett és óvatosan a papírtekercs felé nyúlt. A tekercs kb. 10 cm széles és 15 cm vastag volt. Fehér írás kék papíron. Lassan elkezdett olvasni, és ahogy olvasott, a már elolvasott rész fekete betűkre változott, a többi betű maradt fehér. Amikor a végére ért, a papír csillogott, a ládika pedig úgy tűnt, mintha tűzben égett volna el.  Johannes  páter visszatette a papírt a ládikába, lezárta azt és arrébb lépett. Sebastian páter megáldotta a ládikát, majd újra becsomagolta abba a papírba, amiben volt. Akkor ránézett a főnővérre és így szólt:

„Kedves nővér, bocsásson meg nekem. Tudom, hogy maga nagyon nemes lelkű …, meg tud nekem bocsátani?”

„Dicsértessék az Isten!”, válaszolta a főnővér, „szívesen megbocsátok páter, Isten áldja meg magát!”

„Nagyon köszönöm, nővér! Dicsértessék az Isten, aki megvilágosított minket. Főnővér anya: Krisztus nevében újra visszahelyezem az állásába a kórházban.”

A nővér nem válaszolt, csak felnézett az égre. Egy könnycsepp szaladt le az arcán.

„Sebastian páter, mit csináljunk a ládikával?” kérdezte Johannes atya.

„Ez egy nagyon kényes ügy, Johannes páter, ezt a csodát nem lehet elmondani a feletteseknek.”

„Miért nem, páter?”

„Azon egyszerű okból, hogy senki sem hinne nekünk. Az egyházi felettesek azt állítanák, hogy csak azért találtuk ki a történetet, hogy megszerettessük magunkat az emberekkel. A hívők azt gondolnák, hogy meg akarjuk növelni az adományokat. A világi hatóságok meg nem törődnének az üggyel.”

„Én más véleményen vagyok, Sebastian páter”, vetette közbe a főnővér, „tudjuk, hogy a ládika és a tartalma egy másik galaxisból származik, egyébként is ezt nem nehéz bebizonyítani. Csak meg kell mutatni az embereknek, hogy változtatja a ládika állandóan a színét, és így mindenkit pillanatokon belül meggyőzhetünk az igazságról.”

„Kedves nővér, nem olyan egyszerű az, és még kevésbé ajánlott, hogy ismertessük a ládika eredetét. Mert ezáltal azzal a hittel fordulnánk szembe, ahogy a világ jelenleg Istenben hisz. Feltűnnénk ezekkel a hihetetlen állításokkal, mivel még nem jött el az ideje annak, hogy előálljunk ezzel a nyilvánosság és a tudomány felé. Hogyan is merhetnénk Jézus Krisztus igazi származásáról, a Föld eredetéről beszélni, meg a sok egyéb dologról, ami még ezen a papírtekercsen van? Bolonddá nyilvánítanának minket, veszélyessé és lázítóvá, bezárnának minket és a legkülönbözőbb kínzásoknak vetnének alá, hogy kiöljék belőlünk a feltételezett Antikrisztust és eretnekséget. Így jártak el annak idején Protagorasszal, Galileivel és más gondolkodókkal a korábbi évszázadokban.”

„Sebastian páternak igaza van, kedves nővér, erről a csodáról senkivel sem szabad beszélnünk.”

„És akkor mit csináljunk ezzel a ládikával, Johannes páter?”

„Nem tudom … tényleg nem tudom … talán az lenne a legjobb, ha egy biztos helyen tárolnánk, amíg el nem jön egy alkalmas pillanat … de hallgassuk előbb meg Sebastian páter véleményét, döntsön ő…”

„Úgy, ahogy javasoltad, Johannes testvér. Úgy fogjuk csinálni. El fogjuk ásni a ládikát a gyóntatószék alá. És évente háromszor meg fogjuk áldani ezt a helyet, és szent János napján fogunk mondani egy misét ennek a csodának az emlékezetére.

Isten fog dönteni ennek a tárgynak a sorsáról, és csak mi tudjuk, hogy hogyan került az a Földre. Most pedig Johannes testvér vegyük magunkhoz a ládikát és – Isten bocsásson meg – ássuk el…”

 

Ivánka felébred az APU bolygón

Ivánka egy olyan házban ébredt fel, melynek az alakja egy rózsalevélre hasonlított.  A házat virágzó kertek vették körül különböző színű fákkal, amelyek élőlények és különböző tárgyak művészien kialakított alakját ábrázolták. Ivánka egy csodásan kényelmes ágyban feküdt és úgy tűnt számára, mintha a térben lebegett volna. A ház különös felépítése, a fák és növények kedves elhelyezése varázslatos színeikkel, amelyek a szemlélő mindenkori hangulatától függően változtak, annyira meglepték Ivánkát, hogy azt hitte, egy álom kellős közepén jár. Csak amikor a környéken lévő madarak csicsergésére lett figyelmes, tudatosodott benne, hogy ébren volt. A ház egy kis magaslaton állt, ahonnan rá lehetett látni egy nagy síkságon elterült óriási városra, amelyet erdők, mezők, kertek, tavak és folyók vettek körül. Különösen ennek a szép városnak az építési stílusa tűnt fel neki, amelynek alaprajza egy klasszikus balett-jelenet két táncosára hasonlított. Egy szélesen elterülő síkságon művészien elrendezett épületcsoportok képezték ezeknek a figuráknak a testeit, melyek zöld felületek, erdők és tavak között voltak elhelyezve. A fejek környékén lévő házak a sárga faj bőrszínét viselték, és a szemek helyén két kristálytiszta zöld vízzel telt tó volt, melyek fenekéről egy-egy fénysugár tört fel, mely mágikus fényét a nappali fényhez igazította és ilyen módon ténylegesen élő szemek benyomását keltette. A testet, valamint a karokat és lábakat lapos házak alkották, amelyek számok, virágok, betűk és furcsa szerszámok alakjában voltak elrendezve. Utóbbiak alkalmazási céljai és elnevezései ismeretlenek voltak Ivánka számára.

Gyepszőnyegek képezték a város utcáit, melyek szélei vékony színes rojtokkal voltak ellátva, amelyek hossza mintha végtelen lett volna. Az utcákon virágok voltak és világító szökőkutak, amelyek a szemlélő kívánsága szerint változtatták a színeiket. A távolban ligeteket és erdőket vett észre Ivánka, és úgy tűnt számára, mintha minden fának és minden növényi szárnak más lett volna a színe. A nappali fény fényessége egy földi tavaszi nap délidejére emlékeztette. A fény különleges tündöklését és a benne terjedő illatot nagyon kellemesnek találta. Néhány perccel később azt figyelte meg, hogy a fölötte lévő ég a szivárvány színeit vette fel. Messze magason a levegőben személyeket pillantott meg, akik különböző irányokban lebegtek tova és úgy néztek ki, mint óriási madarak. Ez félelmet keltett benne. De összességében a ritka szép, sajátos építésű város a házaival és a színes füves felületeivel és szökőkútjaival, az állandóan változó színekkel és finom illatokkal kellemes és egyben csodás érzést váltott ki benne. Mégis, amikor repülni látta az embereket, akkor nagyon elbizonytalanodott.

 

Folytatás következik

http://spiritufo.ditro.hu

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 


****


******

 


Angel


Angyalok


Élet virága


Energy


Fényt hozok


Fényváros

uj.jpg

 

" A Fény gyermeke vagyok.
Szeretem a Fényt.
Szolgálom a Fényt.
Fényben élek.
A Fény vezet, gyógyít,
átalakít és megvilágít.
Áldom a Fényt.
A Fény bennem van.
Egy vagyok a Fénnyel.
A Fény én magam vagyok!"


Őrangyalod vagyok


Sanat Sananda


Archívum

Naptár
<< Október >>
<< 2019 >>
Ke Sze Csü Szo Va
  1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31      

Statisztika

Online: 11
Összes: 2340700
Hónap: 27800
Nap: 941