A kristálykoponyák nyomában 4.rész
2011.12.28
A kristálykoponyák nyomában 4.rész
A tudósok
A kristálykoponya nemcsak a régészek figyelmét vonta magára. A tudósokat éppúgy izgalomban tartotta a koponya rejtélyes története, és a hihetetlen lehetőségek, melyeket felvetett. Amikor Anna Mitchell-Hedges beleegyezett abba, hogy kölcsönadja a koponyát a Hewlett-Packard számítógépes és csúcstechnológiai vállalatnak, megnyílt a lehetőség az alaposabb tanulmányozásra. A Hewlett-Packard egyike a világ legkiemelkedőbb gyártóinak a számítógépek és egyéb elektronikus berendezések területén. Az elektromos szerkezetek teljes palettáján alkalmaznak különféle kristályokat. A tudósaik így nemcsak a számítógépeknek, de a kristályok fizikai, technikai és tudományos tulajdonságainak is szakértői. A kristálykoponya tesztelésére még az 1970-es évek végén, a Hewlett-Packard kristálytani laboratóriumaiban, a kaliforniai Santa Clarában került sor. Ezekbe a laboratóriumokba látogattunk el, a kaliforniai Szilikon-völgy mélyén, hogy megtudjuk, mit tapasztaltak a tudósok. A teszteket a frekvenciaszabványok csoportjából Jim Pruett felügyelte. Mikorra mi Kaliforniába értünk, ő már régen máshol dolgozott, de Ceri és én beszélhettünk a laboratórium egyik vezető tudósával, Jack Kustersszel, és a kvarckőzeteket használó egységek műszaki vezetőjével, Charles Adamsszel, aki a kísérletek során is jelen volt. A két férfi együttesen mintegy 50 évnyi szaktapasztalatot tudott felmutatni a kristályok szakterületén.
Ahogy Jack és Charles elmagyarázta, a csapat kezdetben még abban sem lehetett bizonyos, hogy a kristálykoponya egyáltalán kvarckőzetből készült. Ami azt illeti, számos más anyag létezik, ami az átlagos vizsgálódás szemszögéből szinte megszólalásig hasonlít a kvarcra, beleértve a különféle műanyagokat és üvegeket is. Még az ólomkristály is, melyből a legtöbb üveg dísztárgy és dekoratív műtárgy készül, valójában egyfajta üveg, és semmi köze a kristályokhoz. Ezenkívül napjainkban már számos mesterséges, azaz "szintetikus" kristály is rendelkezésre áll. A természetes kvarc - vagyis hegyikristály - azonban teljes egészében az anyatermészet terméke. A szó szoros értelmében a földben növekszik, milliárdévnyi idő alatt. A kristályok jobbára mélyen a föld kérgében találhatóak, rendszerint vulkanikus és szeizmikus tevékenység közelében. A folyamathoz hihetetlen mennyiségű hőre és nyomásra, valamint minden esetben egy "magra" van szükség. Ez a mag akkor jön létre, amikor egyetlen szilikonatom intenzív hőhatás és nyomás alatt egybeolvad két oxigénatommal, mely az ugyanazon a helyen foglyul esett roppant forróságú víz, illetve gőz alkotóeleme. Az ily módon fuzionáló atomok egyetlen kristályos szilikon-dioxid-sejtben egyesülnek, és ebből a szubsztanciából tevődik össze a kvarckristály. (Melléktermékként hidrogén keletkezik.) Ezredévek alatt, ha megfelelőek a feltételek, a mag növekedésnek indul. Az őt körülvevő folyadéknak azonban megfelelő arányban kell szilikont és vizet, illetve nagynyomású gőzt tartalmaznia, aminek ráadásul elegendő időn keresztül hihetetlenül intenzív hőhatásnak, illetve nyomásnak kell kitéve lennie. Ahogy az elsődleges fontosságú folyadék átszivárog a szilikon-dioxid első sejtjén, a sejt reprodukálni kezdi önmagát, komplex kristályos szerkezetét egyszerre mindig csak egy atomra átörökítve. A kristály valamennyi sejtje ugyanazt a mintázatot ismétli. Minden sejt önmagában véve is parányi kristály, és minden sejt azt a mintát ismétli, amit az előtte lévő. Ezúton a kristály komplex, háromdimenziós hálózattá növekszik, amit "kristályrácsként" ismerünk; tökéletes geometriai precizitással, ahol minden sejt egyaránt szimmetrikus, és az őt megelőző társa hibátlan mása. Lépésről lépésre, az évek hosszú sora alatt, így jön létre egy darabka tiszta és átlátszó természetes kristály. Természetes állapotában meglehetősen szögletes az alakja, mindig hatoldalú, és egyik irányban fokozatosan hegyes ponttá vékonyodik el. Persze nem minden természetes kvarckristály születik tökéletesnek. Beszivároghatnak különféle szennyeződések, nyomokban vas és alumínium, illetve nagyszámú más anyag is, melyek foglyul esnek a hálóban. Más elemek jelenlétét az elszíneződések mutatják; az alumínium például füstösszürkévé teszi az anyagot, melyet "füstkvarcként" ismerünk; a vas árnyalatnyi rózsaszínt visz bele, kialakítva ezzel a "rózsakvarcot" vagy "cseh rubint", hogy csak e kettőt említsük. A magas radioaktív szint szintén befolyásolhatja a növekedést, és elszíneződésekhez vezethet. Ha a környezetben egyáltalán nincs jelen sem radioaktivitás, sem szennyező elem, csakis akkor jöhet létre tökéletesen tiszta és átlátszó kristály. A kvarc mindazonáltal az egyik leggyakrabban előforduló természetes ásvány. Amint azt Jack elmondta nekünk, jelenkori becslések szerint a földkéreg 80 százalékában megtalálható. Többsége azonban túlságosan is szennyezett, vagy apró a gyakorlati felhasználásra, legfeljebb csak kvarchomokként. És jóllehet a kevésbé tiszta kristályok is lehetnek gyönyörűek, az elektronikai iparban vajmi kevés hasznukat lehet látni. Komoly gondot okoz, hogy az iparágnak nagy és tiszta darabokra van szüksége, melyek meglehetősen ritkák. Napjainkban ezt bizonyos mértékben úgy válaszolták meg, hogy ember által készített, vagy még inkább növesztett, mesterséges, avagy szintetikus kvarcot használnak. Az első kísérletek a mesterséges kvarckristály előállítására, illetőleg növesztésére 1851- ben kezdődtek, de a technika csak a XX. század végére érte el azt a fokú tökéletességet, mely a gyakorlati használat elengedhetetlen előfeltétele. Azokban az időkben, amikor a gyakorlati kísérletek folytak a kristálykoponyával a Hewlett-Packardnál, a gondosan kiválogatott természetes kristályok még mindig az első számú forrást jelentették az elektronikus berendezések számára, viszont napjainkra, amikor a tudósok sikeresen képesek előállítani saját verziójukat, a szintetikus kristályok szinte teljesen kiszorították természetes társaikat a legtöbb elektronikus szerkezetből. A mesterségesen előállított kristály lényegi tulajdonsága, hogy a kristály tisztasága és mérete száz százalékig garantált. Ez persze nem jelenti azt, hogy az eljáráshoz ne lenne szükség a jó öreg természet segítségére. Éppen ellenkezőleg: az egyetlen lehetséges módja a mesterséges kristályok készítésének, ha azokat természetes darabokból növesztik. A tudósok végső soron nem tesznek mást, mint felgyorsítanak egy olyan folyamatot, mely rendes körülmények között egy örökkévalóságig tartana, és elérik, hogy az mindössze néhány hét alatt végbemenjen. Ennek az a módja, hogy mesterséges úton létrehozzák az optimális környezetet a növekedés számára.
Egy hatalmas "autoklávban", egy rendkívül kifinomult kemencében, a kvarc törmelékei roppant nyomáson és hőhatás alatt felolvadnak a vízben. A legfontosabb alapanyag azonban továbbra is a jó minőségű kvarc; enélkül a folyamat el sem kezdődhetne. Ezt a gondosan kiválasztott természetes kristályt egyszerűen beleteszik egy nagynyomású főzőedénybe, és a többit a természetre magára bízzák. A környező folyadék növelni kezdi a kristály térfogatát, és az eredményt a végén eltávolítják az edényből, amikor az elérte a megfelelő méretet. De ezek a kristályok, többgenerációnyi tudósmunka termékei, semmivel sem lehetnek tökéletesebbek, mint az eredeti darab kvarckristály, amit a természettől kaptunk. Tekintve a számos anyagot, amit szabad szemmel könnyedén összetéveszthetünk a kvarckristállyal, a Hewlett-Packard tudósainak legelső feladata az volt, hogy meghatározzák, miből is készült a koponya. Az egyik teszt során a koponyát alámerítették egy benzilalkohollal teli üvegtartályban, melynek ugyanaz a sűrűségi és fénytörési mutatója, mint a tiszta kvarcnak. Amint a koponyát beleeresztették a tartályba, az eltűnni látszott. Ez azt bizonyította, hogy hihetetlen tisztaságú kvarckristályból készült. De nemcsak tiszta volt, természetes is. Amikor polarizált fénysugarat irányítottak a koponyára az üvegtartályban, homályos árnyékok avagy "fátylak" tűntek fel, melyek világosan utaltak a természetes eredetre. Ezek az árnyékok a kristály növekedése nyomán keletkezett mintázat parányi eltérései, melyek némiképp a fák évgyűrűire emlékeztettek, és hiányoznak a precízen szabályozott körülmények között, mesterségesen előállított kristályokból. Így a koponya nem valamely műanyagból vagy üvegből készült, és nem volt szintetikus kristályból sem. Az alapanyag kétséget kizáróan természetes hegyikristály volt, a természet műve. A fátylak jelenléte azonban felfedte a koponya egy másik, figyelemre méltó tulajdonságát is. Tekintve a méretet, ami szokatlanul óriási volt a természetes kristályokéhoz képest, néhányan arra kezdtek gyanakodni, hogy a koponya több darabból készült, melyet gondosan egymáshoz illesztettek. A polarizáltfény-próbák azonban kétséget kizáróan igazolták, hogy a koponya egyetlen darab kristályból készült, sőt a különálló állkapocs is ebből került megformálásra. A kristálykoponya valaha egyetlen kőzetkristálytömb volt. A kutatócsoportot teljesen bámulatba ejtette a felfedezés. A tiszta kvarckristály egyike a legkeményebb anyagoknak. A Mohs-féle keménységi skála, melyet az ékszerészek használnak, csak alig valamivel kalibrálja a gyémánt alá. Ez a tény rendkívüli nehézségek elé állítja azt, aki megkísérli az anyagot kifaragni, tekintve annak törésre és morzsálódásra való hajlamát. A koponya a maga nemében páratlan műremek volt, melynek elkészítése a kutatócsoport becslése szerint még a jelenkori elektronikusan vezérelt, gyémántfejű eszközökkel is nem kevesebb, mint egy évbe telne. A csoport azonban levont egy még meglepőbb következtetést is.
Véleményük szerint ugyanis még a modern gyémántfejű szerszámokkal is szinte lehetetlen lett volna egy ilyen hihetetlenül kifinomult objektum kifaragása. A vibráció, a hőhatás és a súrlódás, melyet az ilyen szerszámok keltenek, az olyan finoman cizellált darabok esetében, mint az alsó állkapocs, óhatatlanul is a koponya repedéséhez és töréséhez vezettek volna. Nyilvánvalóan ez a tény sarkallta a tudóscsapat egyik tagját a kijelentésre: - Ennek a koponyának nem is szabadna léteznie! De a kutatócsoport vélekedése, hogy a koponyát nem modern eszközökkel készítették el, több volt egyszerű megérzésnél. A további kísérletek is ezt igazolták. Még a koponya felületének szélsőségesen nagymértékű felnagyítása sem fedte fel a modern szerszámok nyomait; nyoma sem volt az árulkodó, egymással párhuzamos bemetszéseknek. Tekintve, hogy az ilyen jelek nyomait hihetetlenül nehéz eltüntetni, az eredmények a kutatócsoport kezdeti vélekedését támasztották alá - a kristálykoponyát valóban kézzel faragták ki! Ez fantasztikus felfedezés volt, hiszen a kristály kizárólag kézi technikákkal történő megmunkálása hihetetlenül hosszú időbe telik. A tudósok csakis arra gondolhattak, hogy a koponyát lassan és türelmesen, kézzel csiszolták ki az eredeti kristálytömbből, vélhetően folyami homok és víz keverékét felhasználva. Még a rézeszközök vagy ferdevésők használatával is több generációnyi időnek kellett eltelnie, mire a kristálykoponya elkészülhetett! Ugyan a pontos időt lehetetlen meghatározni, a Hewlett-Packard belső magazinja, a Mérték, 300 esztendőnyire becsülte azt! Ahogyan azt Jack és Charles elmagyarázta, bárkik is készítették a koponyát, egy óriási darab szögletes kvarckristályból kellett kiindulniuk - mely mintegy háromszor akkora lehetett, mint maga a koponya -, és amikor nekiláttak a faragásnak, semmilyen módon nem bizonyosodhattak meg arról, hogy a belseje is hasonló tisztaságú, avagy teli van repedésekkel és lyukakkal. Gondosan osztályozniuk kellett a felhasznált homokot szemcseméretük szerint, kezdve a legnagyobb szemekkel, mellyel az általános formát alakították, s fokozatosan haladva az egyre kisebb szemcsék felé, amint a munkadarab egyre részletesebbé vált, végül elérkezve a mikroszkopikusan finom, szinte por alakú homokhoz, mellyel a végső polírozást végezték. Ráadásul, ha bármelyik ponton hibáztak volna, kezdhettek volna mindent a legelejéről. Ha csak egyetlen túlméretes homokszem is hullott volna a felületre, amikor a végső simításokat végezték, újra kellett volna kezdeniük az egész munkát. Valóban irdatlan feladat lehetett. Elmondtam azt a korábban hallott, meglehetősen elrugaszkodott teóriát - melyet az ősi legenda is támogatott, sőt azok közül is sokan, akik huzamosabb időt töltöttek el a koponya társaságában -, mely szerint a koponyát valójában földönkívüliek készítették. Végtére is, ha mi még modern szerszámainkkal sem lennénk képesek megalkotni, hogyan történhetett meg ez egyszerű kézi munkával? A Hewlett-Packard tudósai, érthető módon, elvetették a teóriát. Ahogyan Jack Kusters mondta: Tudósként nehezen tudom elképzelni, hogy azok az emberek - bocsánat, teremtmények - egy másik univerzumból idejönnének, ilyen tárgyakat elrejtenének itt, majd eltűnnének, hogy azután soha többé ne zavarjanak bennünket. Ezek az egyéb alternatívák egész egyszerűen nem férnek bele a lehetséges magyarázatok körébe. Nem hiszek az idegenek létében, így azt a következtetést kell levonnom, hogy a tárgyat emberi kéz alkotta. A vizsgálatok eredménye már önmagában véve is eléggé hihetetlen volt. Ráadásul Frederick Mitchell-Hedges mindezt már a maga korában is sejtette: Legkevesebb 150 esztendőnek kellett eltelnie, mialatt generációk sora dolgozta le élete minden egyes napját, türelmesen csiszolgatva homokkal a hatalmas kristálytömböt, míg végül a tökéletes koponya kialakulhatott. Az Ember 1936-os értekezésében a British Museum munkatársa, Adrian Digby is megjegyezte, hogy "Mr. Burney (vélhetően Mr. Mitchell-Hedges) koponyája nem rokonítható az újabb kori (bronzkori) feldolgozási technikákkal." Mindezek ellenére úgy tűnt, a tudósok cáfolhatatlan bizonyítékokkal támasztották alá: a koponyát teljes egészében kézi munkával készítették el, mindennemű modern fémeszköz segítsége nélkül. Viszont az még a tudósok számára is lehetetlennek bizonyult, hogy meghatározzák, mikor is készült el a koponya. Ahogyan azt Jack és Charles kifejtette, a kvarckristályoknak egyáltalán nincs kora. Az idő múlásával nem korrodálnak, nem kopnak, és semmilyen más formában sem változnak. Valójában éppen ez a kvarc számos szokatlan tulajdonsága közül, mely annyira kívánatossá teszi a modern elektronikai ipar számára. Ez a sajátosság azonban még a radiokarbon kormeghatározást is lehetetlenné teszi. Más anyagok esetében, még ha a kornak nincs is látható nyoma, ahogyan a kristálykoponya esetében, a tudósok rendszerint képesek rendkívüli pontossággal meghatározni mind az alapanyag, mind a feldolgozás korát azáltal, hogy lemérik az anyagot alkotó szénatomok radioaktív bomlásának mértékét. Kvarckristályok esetében ez nem járható út. Így a csoport tudományos felkészültségével, a rendelkezésre álló csúcstechnológiával és a szakmai tapasztalattal sem kínálkozott semmilyen eljárás a koponya korának meghatározására. Lehetett több száz, vagy akár több milliárd éves is. Amennyire meg lehetett állapítani, lehetett olyan ősöreg, akár maga a Föld, sőt még annál is öregebb.
Az is lehetséges volt, hogy már az idők kezdete óta létezett. A Hewlett-Packard tudósai azonban képesek voltak feltárni még egy potenciális kulcsot a kristálykoponya rejtélyéhez. A további tesztek kimutatták, hogy a koponya nemcsak hogy egyetlen természetes kvarckristályból készült, de "piezoelektromos" szilikondioxidból, pontosan abból a természetben előforduló kvarcfajból, melyet széles körben használnak a modern elektronikában. Ahogyan Jack kifejtette, némely kvarckristály piezoelektromos tulajdonságait még a múlt század vége felé fedezte fel Marie Curie férje és a sógora, Pierre és Jacques Curie. A piezo görög szó, anynyit jelent, "összepréselni"; az electrose jelentése pedig "töltésre tesz szert". Hogy a koponya ebből a fajta kristályból készült, azt jelentette, hogy rendelkezett egy pozitív és egy negatív pólussal, akárcsak egy elem. Ennek okán, ha nyomást gyakorlunk a koponyára, vagyis "összepréseljük", akkor képes az elektromos áram gerjesztésére, ha pedig elektromos áramnak tesszük ki a koponyát, megváltoztatja az alakját anélkül, hogy az kihatna a tömegére vagy a sűrűségére! Csakhogy a piezoelektromos kvarckristály, így a koponya is, ebben a tekintetben is anizotrop, ami azt jelenti, hogy a tömegét nem tekintve minden tulajdonsága más a különféle tengelyek irányában. Az elektromos tulajdonságok tekintetében a precíz orientáció az X-Y tengely mentén definiálható; más szavakkal, képes az elektromos áram vezetésére, de csak abban a hat irányban, mely köthető ehhez az X-Y tengelyhez. Minden más irányban szigetelőként fog viselkedni. A kristálykoponya esetében a tudósok megállapították, hogy az vertikálisan "piezoelektromos orientált", ami azt jelenti, hogy az X-Y tengely közvetlenül áthalad a koponya közepén, fentről lefelé. E szerint ha elektromos töltést alkalmazunk a koponya tetőpontjára, az nemcsak az alakját fogja megváltoztatni eközben, de az elektromos áram a koponya tetőpontjáról egyenesen a földbe áramlik. A koponya préselése esetén elektromosság nyerhető, és eléggé különös módon a nyomás irányának megfordítása a kristály elektromos polaritás irányának a megfordulását vonja magával. A Hewlett-Packard csoport tanulmányozta a koponya szokatlan optikai tulajdonságait is, köztük azt a képességét, hogy felbontja az alulról érkező fényt, és a szemgödrökön keresztül fókuszálja. Ez nyilvánvalóan egyedül a koponya optikai tengelye irányultságának a számlájára írható, miután a kvarckristálynak éppúgy van optikai, mint elektromos tengelye. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a fény gyorsabban hatol át a koponyán az egyik irányban, mint a másikban. Jack elmagyarázta, hogy a koponya nemcsak ezekre a hihetetlen trükkökre volt képes a normális, többirányú fénnyel, de amikor irányított vagy polarizált fénysugárral vették célba, a fény nemcsak hogy gyorsabban áthatolt rajta az optikai tengely irányában, mint bármely más irányban, de a koponya gyakorlatilag elforgatta a fényt, mely a tengely mentén haladt! A koponya másik jellegzetessége, hogy környezeti értelemben hihetetlenül teherbíró. Ez a piezoelektromos szilikon-dioxid másik olyan tulajdonsága, mely miatt előszeretettel alkalmazzák a modern elektronikában. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a kristálykoponya rendkívül ellenálló a környezeti behatásokkal szemben. Ez különösen igaz a kémiai változásokra. A legtöbb hasonló természetes anyagot idővel kikezdik különféle kemikáliák, legyen szó savakról, vagy csak egyszerű vízről. A kristálykoponya azonban rezisztens ezekre a behatásokra. Ahogyan Jack kifejtette: A kvarckristály rendkívül stabil, mind fizikális, mind kémiai értelemben, ugyanakkor reagál a fényre és az elektromosságra. és pontosan ez az, ami hasznossá teszi az elektronika számára. A modern tudomány megalkotta a piezoelektromos kvarckristály egy merőben új felhasználási területét is, ahol mint kiváló oszcillátor, illetve rezonátor használatos.
Jack ezt a következőképpen magyarázta el: Ha egy vékony kristályszeletet, melyet az elektromos térrel párhuzamosan metszettek ki, váltakozó elektromos áramnak teszünk ki, elérhető, hogy a kr-istály rezegni kezdjen. A metszett kristály méretei olyanok, hogy legerősebben azon a váltakozó áramú frekvencián fog rezonálni, mely legközelebb áll saját természetes rezgési frekvenciájához. Ezen a rezgésszámon a kristály mechanikus mozgása a váltakozó irányú áramot fogja felerősíteni. Más szóval a kristálynak, ellentétben más anyagokkal, megvan az a rendkívüli tulajdonsága, hogy kontroll alatt tartsa az elektromos energiát, és állandó, precíz frekvencián rezonáljon. Ez, legalábbis teoretikus értelemben, azt jelenti, hogy a koponya vélhetően képes lenne az elektromosság - és ezzel együtt potenciálisan egy adott információ - tárolására, és elektromos impulzusok, illetve az információ rezgéshullámokban történő kibocsátására. Oszcillátorként való használhatósága szintén roppant értékessé teszi a kvarckristályt az elektronikai iparban történő felhasználásra. Megtalálhatjuk például az oszcillátor áramkörökben is, melyek létfontosságúak bármely olyan szerkezetben, ahol az elektromos frekvenciák rendkívül pontos szabályzása alapkövetelmény. Ez kiemelt fontosságú a precíziós elektronikában, különösen az időmérő eszközök területén. Valóban, a kvarckristály napjainkban már megtalálható szinte valamennyi precíziós időmérő szerkezetben, a karóráktól a faliórákig. Még az atomórában is ott van, mely a világ legpontosabb órája, és amelyhez az összes többi időmérőt igazítják. A pontatlanság mértéke itt minden egymillió évben mindössze három másodperc (bár a gyártók csak az első három évre vállalnak garanciát)! A kvarckristály a tudományos haladás homlokterében áll, itt és sok más tekintetben is. Az atomórát használták például arra, hogy leteszteljék Einstein teóriáját, mely szerint az idő sokkal lassabban telik, ha a fénysebesség megközelítését alkalmazzuk. Az óra pótolhatatlan azokban a kutatásokban is, melyek a távoli bolygók szeizmikus tevékenységét hivatottak felmérni. És az egész berendezés egy egyszerű kvarckristályra épül. A kvarc azonban nemcsak a legfejlettebb időmérőkben kapott helyet, de vitális fontosságú az információs technológiában, a telekommunikációban és a tömegkommuniká -cióban, nem is beszélve a navigációs berendezésekről, radarokról és hanglokátorokról, a legfrissebb gyógyászati és ultraszonikus technológiákról. Rendkívüli elektromos tulajdonságai révén szinte az összes elektronikus berendezésben megtalálható, a rádióktól a számítógépekig, a földi televíziós rendszerektől a legfejlettebb telekommunikációs műholdakig, melyek a Föld körül keringenek. Ezek mindegyike ilyen vagy olyan formában, de a kvarckristályokat hasznosítja. Még a határtalan információs szupersztráda is csak a kristályok kutatásának legújabb kori eredményei folytán válhatott valósággá. A kristály tehát valóban ott található a tudományos fejlődés homlokterében. Megbújik a modern számítógépek, elektronikus, telekommunikációs és tömegkommunikációs berendezések legmélyén.
Kijelenthetjük, hogy a kristály jó megközelítéssel megváltoztatta társadalmunk arculatát. Olyan világban élünk, ahol az elektronikus információ és kommunikáció az élet mindennapos részét képezi, és ahol még az időt is elektronikusan határozzuk meg. Képesek vagyunk késedelem nélkül kommunikálni olyanokkal, akik akár több ezer mérföldnyire vannak tőlünk; eltárolni és visszakeresni hatalmas mennyiségű információt, akár egyetlen gombnyomásra. A kristály képezte a magját annak a technológiai forradalomnak, amilyet talán még sosem látott a világ. Oly mértékben váltunk függővé a kvarckristályokat tartalmazó szerkezetektől, hogy azok már életbe vágóan fontosak lettek civilizációnk szempontjából. De vajon a kristálykoponya miért készült éppen abból az anyagból, melynek tulajdonságait és jelentőségét csak most kezdjük felismerni?
/Chris Morton/
Hozzászólások
Hozzászólások megtekintése
Nincs új bejegyzés.
